Meleget ontott még a nagy könyvtárépület is a nyári délutánra. Pansy kézen fogva a szőke fiát indult vissza hazafelé. Scorpius a nyáron már egészen folyékonyan olvasott, s Pansy azzal ösztönözte, hogy ha egészen jól megy, akkor elviszi a Londoni nagykönyvtárba, hogy ott is olvasgasson egy kicsit. Scorpiusnak nagyon tetszett a hatalmas köroszlopok mentén sorba felhalmozott könyvek tengere. A nehézkes hűvös könyvtári levegő. Suttogva beszéltek. Sccorpius suttogva olvasott egy keveset. Megízlelte a könyvek nyelvezetét, megtapogatta őket, képeket nézegettek. Pansy ismertette a fiát a könyvtárral. Hasznosságával, a tudományok tárházával. Scorpius pedig mindenre fogékony volt. Most már lassan nyugodott le a nap. Pansy úgy tervezte, hogy Dracóval egy időben érjenek haza a vacsorához.  Draco szokásos birtoksétáját tette, ilyenkor átnézi a vetéssorokat, az egész birtokon. Scorpius megnézegette az épületeket, anyja kezét fogva szépen sétáltak a délutáni londoni utcákon. Pansy időnként megsimogatta fia szőke fejét. A macskaköveken Scorpius egyik kőről a másikra ugrált, Pansy már épp lefordult a BMW-je felé haladva, amikor mintha…délibábot látott volna. Vakított a napfény. A két ház között azonban mintha kapu nyílt volna. Gazdag virágboltozatos kapu. Csupa virágokból. Ez képtelenség. Ilyen nincs. Pansy megtorpant. Csak meredt a szemei előtt feltáruló gazdag sokszínű virágos kapura.

-         Scorpius te is látod amit én? – hebegte a kicsinek megrázva a fia kezét Pansy.

-         Mit anya? – kérdezte Scorpius csodálkozva az ajkára téve az ujját, s anyja tekintetét követve.

-         A nagy virágos kaput – suttogta Pansy.

-         Nem tudom anya, én nem látok virágokat – bizonytalankodott Scorpius. Pansyban pedig megszólalt egy távoli hideg kunyhóban borsót szemezgető öregasszony hangja. „Mert amit keresel az szemmel nem látható, csak akkor ha elég erős benned a hit. Csakis a hit nyitja meg a kapukat. S tárja fel előtted azt, ami mindig is ott volt a szemed előtt. Nem másokban kell keresned az utat, hanem saját magadban.”

-         Ezt nem hiszem el! – ámult Pansy, s megindult a kapu felé a fiát vezetve. Nem kellett kérdeznie pontosan tudta, hogy hol van. Valerie temploma. Most olyan váratlanul, annyi hónap után, a semmiből. Egyszer csak megmutatta magát neki. És itt volt, olyna könnyedén jött. Minden erőlködés nélkül. Tényleg ahogy a pillangó száll az emberre. Akkor amikor nem is várja, amikor nem is akarja. Amikor csak jön. És itt volt. Pansy végigmérte maga fölött a széles  boltozatot. Csupa virág borította. S a kanyargós kis ösvény, mintha virágborította mezőn haladna. Ez tényleg akár maga a hit. Körülöttük akik haladtak észre sem vették. Senki sem látta. Csakis Pansy. A hit által. Amit önmaga talált el. Amihez a belső szeme vezette. Más azért nem láthatta metr nem belülre nézett a valeriánusságban.

-         Hol vagyunk anya? – kérdezte Scorpius. Pansynak fogalma sem volt mit láthat mindebből a fia, mert amit ő látott az meseszép volt. Csörgedezett a lábuk mellett a kis patak, virágborította út vezetett fel a teapavilon szerű oltárhoz. Mindne csupa szirom és virág és fény és napsütés és micsoda illatok. Mintha egy különleges vidékre csöppent volna. Pansy felsietett az oltárhoz. Valeire ezüst tűrje feküdt az asztalon. Képtelenség. A tőr Dracóék tulajdonában volt és végül a Weasley-Potter párosnál kötött ki,vagy talán még mindig Dobby mellkasában van ki tudja. De nem ez a tőr itt feküdt. Finom tömjénillatú füstölő füstje szállt az oltár felé. A kehely, a valeiránusok kelyhe. Amit Sashánál látott. A talpán a pecsét. Merlinre!

-         Ez hihetetlen! – szorította a tenyerét az arcához Pansy. – Csak forgott az oltár előtt, ámulta virágborította mennyezeten, az oltáron. Mindne virág, és apró kövek és napsütés, mintha sem idő sem tér nem lenne ezen a helyen. A hely…ami mindent megváltoztat. A hitet is. Mert tényleg létezik. Mert ezzel világokat lehetne megváltani. A valeriánusok, az anyajogú társadalom. A nők uralma. A férfiak halálfalóharca elbukott. S a nők valeriánus mozgalma? Mi lenne, ha megkísérelnék?

-         Anya? – kérdezte megszeppenten Scorpius. – Mintha…mintha égne valami – hebegte. Pansy megfogta a fia kezét. Körbenézett. A szagot már ő is érezte. A tűz forrása viszont nem látszott.

-         Gyere hazamegyünk – mondta a fiának Pansy megfordulva. aHogy visszanézett az út azonban már ne mvolt mögötte. Csak parázsló izzó láva tenger. – Jaj ne! – szakadt fel PAnsy tüdejéből.

-         Anya? – kérdezte ijedten Scorpius. – semmi baj, semmi baj kicsim! – Pansy gyorsan lekapta a válláról a könnyű levendulaszínű kendőjét, s Scorpius fejére tekerte.

-         Ne lélegezd be a füstöt jó, gyere! – Pansy zihálva húzta maga után a fiát. Érezte, ahogy a szíve egyre hevesebb ütemben ver. A visszaút felégett mögöttük. Nem látta a virágos kaput. Nem látta a patakot az utat semmit. AZ oltár tömjén füstje is tűzbe csapott át. Minden égett szagot árasztott. Merre? De mégis merre innen? – Pansy tanácstalanul nézett körbe. Sehol semmi útmutatás. Bátortalanul kapta ki a pálcát a zsebéből. Óvatosan próbálta meg eloltani a tüzet. Nem. Hát persze. Ez varázstűz. Örökké égő. Sosem oltható el. A tűz egy speciális fajtája. Reménytelen próbálkozás. Nyugalom, nyugalom. Pansy mély levegőket vett. Körbenézett. Húzta maga után Scorpiust, s azt sem tudta már hogy merre felé tartanak. Parázslott a lábuk alatt a talaj. Scorpius arva előtt megigazgatta a kendőt, s tovább sietett vele. Hát persze. Férfiak nem léphetik át a valeiránus templomokat. De hát Scorpius mennyiben férfi? Persze terhesen sem lehet átlépni. Mi van ha kettősen vétettek az ősi szabályzat ellen? Mi lesz? Hogy fog innen kijutni? Scorpiussal. Pansy idegesen futott a fiával a lassan záródó területeket kikerülve. Meleg volt. Csorgott mindkettejükről a víz. Akár a katlan. Égető, forró minden mindenütt. Már lángolt az egész valeriánatemplom. Sem színek sem fények csak a tűz. Végeláthatatlanul. Pansy megpróbált maguk köré védőréteget vonni, hogy ne kapjon a ruhájuk lángba és ne kelljen belélegezniük a füstöt. De minden varázslata semmisnek minősült. Mintha nem is csinált volna semmit. Tehát nem lehet varázsolni. Valami történt. És baj van. Ezt Pansy azonnal tudta. Csak azt nem hogy mi és miért. Csak sejtette, hogy a valeiránusok férfigyűlölete és férfikiutasítási szabályai lehetnek a háttérben. És talán Scorpius és az ő esetleges terhessége a legnagyobb oka a és forrása ennek a pusztító tűznek. Hogy fognak innen kijutni? Komolyan bennégnek mindketten? Pansy rémülten nézett körbe miközben próbált megnyugtató hangon beszélni a fiához, egyre kevesebb sikerrel. Kezdett eluralkodni rajta a pánik. Végre meglátott valamit. Egy virág formájú tűznyelv bukott ki. Jó ez is jó, mindegy csak haladjanak valamerre. Pansy idegesen követte, már érezte ,hogy perzseli a cipője talpát is a parázsló talaj. Scorpiust húzta maga után, aki csak nyüszögve de csendben tűrte, hogy anyja vezesse. Jól viselte a helyzetet. Valószínűleg ő is megérezte a helyzetük komolyságát, mert megszólalni sem mert, csak szótlanul követte anyját, ijedten pislogva ki időnként a kendő mögül. Pansy kapkodva a lábát követte a gyorsan mozgó viráglángot. Sebesen haladtak, miközben recsegett ropogott a tűz minden felé. Aztán egyszer csak eltűnt a virág is. Ott voltak a semmi közepén a tűz martalékának feláldozva. Pansy idegesen nyalta száraz ajkait újra és újra. Végre felcsillant előtte a hely, ahová a virágláng vezette. A csók-kapu. Nem is messze tőlük. Lengedezett a szellő, ahogy a lengőajtó ki-be csukódott. Nem látszódott hogy hova vezet, de a szellő azt sugallta, hogy kijárat lesz. Legalábbis Pansy bízott benne. Futva tették meg az utat Scorpiussal a csók-kapuig. Pansy a csípőjével lökte be, de az ajtó nem engedett. Pansy értetlenül nézte a szerkezetet.

-         Jaj persze, persze! – bólogatott feszülten Pansy. – Egyszerre csak egy ember haladhat át – pihegte. – Jól van – nyalta át az ajkait Pansy. Visszanézett a mögöttük lángtengerrré váló valeriánatemplomra. Lehúzta Scorpius fejéről a kendőt, s érezte, hogy elfutja a szemét a könny.

-         Anya? – kérdezte ijedten Scorpius.

-         Nincsen semmi baj. A kapun egyedül kell átmenned – magyarázta hullámzó kebellel idegesen Pansy, miközben érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. – Rendben? Teljesen egyedül. Ez egy olyan kapu, amin nem lehet két embernek egyszerre átlépni. Nem lesz baj, menni fog? – kérdezte szipogva a fiát Pansy ,miközben nedves tenyerével törölgette fia haját, ahogy leguggolt hozzá. Scorpius erőtlenül bólintott.

-         Te is utánam jössz? – kérdezte Scorpius. Pansy felnézett a csók-kapura. Sejtette. A Kapu csak egy embert fog átengedni. Aztán bezáródik. A nők védelme. Erről szólt. Ez a valeriánusok ereje.

-         Megpróbálok kicsim, de…attól tartok…énnekem nem fog sikerülni – simította át a fia szőke haját Pansy.  

-         Akkor te itt maradsz? – kérdezte szomorúan Scorpius ő is visszafordulva a tűz felé.

-         Igen – sóhajtotta Pansy. Sietnie kell tudta jól. Fogalma sem volt mikor fog a csók-kapu is lángra kapni és akkor Scorpius menekülési útja is elzáródik. – Most figyelj rám egy kicsit Scoprius. Mondani szeretnék neked valamit – sírta el magát Pansy. Már eljutott a tudatáig, hogy mi lesz. Hogy mi vár itt rá. De Scorpiust még el akarta látni tanácsokkal . Gyorsan a zsebébe nyúlt. – ez a pénztárcám, van benne bőven pénz, hogy haza utazz. HA innen kilépsz valószínűleg egy londoni utcára érsz. Ne mozdulj sehová. Egy három emeletes busz fog megállni előbb utóbb előtted. Szállj fel rá, és mond meg hogy hova vigyen. Haza. Tudod a címet? – kérdezte szipogva a fiát.

-         Wiltshire, Malfoy-kúria – mondta Scorpius csendesen.

-         Igen. Jól van – fújta ki a levegőt Pansy. – Ott leszállsz és apa már ott fog várni. Szeretném ha elmondanád neki, hogy mindkettőtöket nagyon szeretlek… - Pansynak megremegett a keze, s elsírta magát.  Anyja sírását látva, most már Scoprius is sírni kezdett. Megérezte anyja remegő kezéből, azt amit fel még nem foghatott, s amit anyja sem tudott volna elmondani neki. – Hogy sajnálom, hogy így alakult. És…hogy vigyázzanak rád…nagyon…a Greengrassok – sírta erőtlenül Pansy. – jól van. Mindent tudsz, megjegyeztél mindent? – kérdezte Pansy, s Scorpius bizonytalanul bólintott. – Jó, jaj vidd a pálcám…nekem…már nem lesz szükségem rá – szipogta Pansy s fia kezébe nyomta a pálcáját. – Gyere, adj egy puszit! – húzta magához a fiát Pansy. Megpuszilgatta a fia arcát, a fejét, miközben szakadatlanul hullottak a könnyei. Remegett egész testében ő is és Scorpius is.

-         Anya! – sírta Scorpius is szorítva anyja nyakát. Nehezen ment a búcsú. Pansynak sem volt ereje elengedni a fiát. Akit most ölel magához utoljára ebben az életben. A könnyein át látta, hogy a tűz lassan felemészt mindent körülötte. Az álmát, a valeriánusságot, az életét. Erőnek erejével, de lefejtette magáról Scorpius szorító karjait.

-         Gyere… - bontakozott ki nehezen az ölelésből. – Indulnod kell – tolta a fiát a csók-kapu felé. Scorpius sírva tett néhány lépést. Nézte ,ahogy anyja a parázson térdelve figyeli. Tett még egy lépést. Alig látták egymást a könnyeiken át. aZtán Scorpius visszaszaladt Pansyhoz.

-         Anya! Én nem akarlak itt hagyni! – sírta Scorpius anyja karjaiba bújva, s Pansyhoz szorítva a fejét ,szorította anyja nyakát ahogy csak bírta.

-         Tudom…de muszáj – simogatta fia hátát és szőke tincseit Pansy. A szőkeség, ami olyan Mint Dracóé. Ugyanaz a világos szín. Ugyanazok a tiszta szürke szemek. Nem búcsúzhat el senkitől. Csak a fiától. Szorította magához fia kis remegő testét. Zokogtak mindketten az elválástól. Lehunyt szemmel szorították egymást. Most amíg még megtehetik.

-         Tudod mit Scorpius – sírta remegő ajkakkal Pansy. – Nézd, ezt neked adom! – kibontakozott az ölelésből, s kivette a füléből a smaragd fülbevalókat, amiket Dracótól kapott a harmincadik születésnapjára. – Látod? Ha hiányzom, akkor vedd elő, szorítsd a markodba, így ahogy most teszed, és tudd, hogy bárhol is vagyok én gondolok rád és veled vagyok rendben? – tette a fia tenyerébe az ékszert és rázárta fia ujjait. Scorpius sírva bólintott.

-         Már nem jössz haza? – kérdezte sírva Scorpius.

-         Nem – rázta a fejét pityeregve Pansy. – Sajnos már többet nem mehetek. De ott leszek veled. Nagyon szeretlek Scorpius. Ezt sose felejtsd el! Szeretlek! – húzta magához a fiát Pansy, s még utoljára erősen magához szorította, s megpuszilta a szöszke feje búbját, majd hátarozottan kibontakozott az ölelésből. – Gyere odakísérlek egészen a kapuhoz – fogta kézen a fiát Pansy. Egészen a lengőajtóig lépett vele. Ott viszont csak Scorpius tud átlépni a kapun. – Szeretlek Scorpius! Vigyázó szemem óvja lépteid! Ezt mindig tudnod kell!

-         Hiányozni fogsz anya! – sírta Scorpius.

-         Te is nekem kicsim – szipogta Pansy. Félt, hogy a halványodó csók-kapu is elveszlik.  – Menj! Indulj Scorpius! – tolta a kapu felé Pansy. Scorpius a kapuból még visszanézett az édesanyjára. Mindkettejük emlékébe ez a kép fog örökre belevésődni. A sírástól maszatos bánatos arc. A másiké. A könnyáztatta sötét szemek és a szürke vizenyős szempár. Scorpius anyja felé nézve hátrálva kilökte a lengőajtót, s ahogy visszacsapódott mindkettejük búcsúintésre felemelkedő keze tűnt el utoljára a másik szeme elől. Pansy felzokogott a fájdalomtól, ami a lelkébe mart. A csók-kapu eltűnt, elillant, mint a füst. Sehol semmi. Körülötte csak a tűz. A lángok. Amik közelednek. Már csak percek kérdése, hogy mikor válik a tűz martalékává. Gyorsan döntött. Nem akart gondolkodni, sem sokáig szenvedni. Remegő ujjakkal pattintotta fel a valeriánus gyűrű ametiszt gemmáját, s az ajkához emelte a gyűrűt. Végigcsorgott a nedvesség a száján, a torkán, meg sem érezte, hogy lejut a gyomrába, szinte azonnal elnyomta az álom. Igaza volt Angelnek. Gyors és mély álomban juttat át a fátyol mögé. Elnyúlt a parázsló talajon, s már nem hallotta a ropogás vészes fenyegető közeledését. S ahogy beterítette végül a feje fölött is a mindenséget. Már nem látott nem hallott és nem érzékelt semmit. Könnyedén lépett át, abba a másik világba.