Hol maradnak már ilyen sokáig? Rég itthon kellene lenniük. Draco a szalonban várta vacsora után Pansy és Scorpius hazatértét. Már közeledett a tíz óra, amikor apró szaladó léptek zaja hallatszott kint a szerpentines úton. Draco felkapta a fejét. Fülelt. Végül egy gyertyatartót felkapott, s kilökte a bejárati ajtót. Scorpius szaladt könnyezve hozzá.

-         Apa! – sírta Scorpius. Reszketett az egész teste.

-         Kisfiam, anyád? – nézett a sötét távolba Draco. – Nem kocsival mentetek?

-         De igen – szipogta Scorpius. Apja kezébe nyomta a pálcát. Dracóban ekkor dobbant valami tompa ütés. Bárhol megismerte ezt a pálcát. Amit először első évesen látott a Roxfort Expressz egyik szűk kis kupéjában. Egy ében hajú lányé volt. Akinek különös sötét tekintete már akkor megfogta. Ébenfa. Kilenc s fél hüvelyk. Rendkívül ruggalmas. Olyan ében, akár a haja. – Azt mondta, hogy nagyon vigyázzanak rám a Greengrassok és hogy nagyon szeret minket – sírta Scorpius. – Már ő nem jön haza. Ott maradt. Abban a templomban. Ahol minden csupa tűz és…apa! – sírta Scorpius apja mellkasába fúrva a fejét. Pansy sosem adná kia a pálcáját a kezéből, ha tudná, hogy még szüksége lehet rá az életben. Draco rémülten kapta ölbe a fiát, s bevitte a kastélyba. Felsietett vele az emeletre, s már csörgette is Blaise hívóját.

-         Blaise! Hívd fel Pottert! Kerestesd vele Pansyt! Diktálom a kocsi rendszámát – mondta zihálva Draco. – Azt hiszem…Scorpius azt állítja…hogy Pansy meghalt – képtelen volt tovább beszélni. Kinyomta az ikertükröt. Csak nézte a kezében az üres ikertükröt. A fejében ott kongott a gondolat. Pansy meghalt! De hát ez lehetetlen! Biztos, hogy valami tévedés! Mindjárt kopog a bejárati ajtón hogy itthon van és mindne rendben. Vagy hívja az ikertükrön. De akkor miért van itt Scorpiusnál Pansy pálcája. Miért sír a fia? Miért mondta amiket mondott? Draco kézen fogva a fiát sietett át a szülei épület szárnyába.

-         Draco? – döbbentek meg fiúk késői látogatásán az idős Malfoyok.

-         Pansy…meghalt – zihálta Draco, s közben eszeveszett ütemben vert a szíve. Sírni sem tudott. Semmi. Csak ugrált a mellkasa, a lelkében valami háborgott és fájt s tompán lüktetett és zavarodottan szaladgált és nem értette, és megijedt.  Draco szemének ijedt szürke rebbenéséből az idős házaspár is kiolvasta a bajt.

-         Merlinre! De hát mi történhetett! – állt fel ijedten Narcissa Malfoy, s magához húzta az unokáját. Scorpius a nagyanyjához bújt. Elmeséltették vele a történetet. S Scorpius szipogva mondta el újra és újra ugyanazt. A tűz, a templom, a csók-kapu, amin sak ő jöhetett át. Utána a Kóbor Grimbuszon utazott hazáig.  Birtokhatártól futott fel a kastélyig. Scorpius kimerülten aludt el nagyanyja karjaiban.

-         Draco…! – kezdte Lucius Malfoy.

-         Hagyj! – tette a szája elé a kezét Draco rémülten. – Bemegyek londonba! – ült be a sötét autóba Draco, s elhajtott egészen a fővárosig. Csörgött a csipogó.

-         Draco! – Blasie volt az, az éjszaka ők sem tudnak már aludni. – Megtalálták a kocsit. Ott parkolt ahol mondtad – mondta Blaise.

-         Nem számoltak be tűzesetről, bármiről? Nem érkezett az aurorságra semmi? – kérdezte idegesen Draco.

-         Nem, semmi – felelte Blaise. – Keresik Pansyt. Az egész Abszol utat átvizsgálták, Háromszor repültek végig az összes utcán mindne zsákutcában, mindenhova benéztek, sehol semmi. Hívtam…Pansy ikertükrét. Ki sem cseng Draco – mondta halkan Blaise. – Ugorj be hozzánk ma már nincs értelme keresni Potterék mindent megtettek – mondta blaise. Draco vezetett a sötét éjszakában. Csak a kocsi világítása vetett fényt előtte az útra. Ott volt a tény a fejében. De képtelen volt felfogni. Megérteni. Pansy, nincs többé. Semmi élcelődés. Semmi dühöngés, tiltakozás, okoskodás. Tanácsok. Ötletek, tervek. Együtt töltött családi órák Scorpiussal. Semmi. Leparkolt a Zabini- villa előtt. Blaise a zajokra elé jött a kapuba.

-         Draco… - lépett hozzá Blaise.

-         Ne, ne mondj semmit! –rázta a fejét Draco. Blaise átvetette a karját a férfi vállán, s behúzta a kastélyba.

-         A kicsik alszanak. Daphné kikészült, kapott egy kis nyugtatót – mondta Blaise. – Neked is adjak? – nézett Dracóra.

-         Igen…adj valamit…amitől el lehet ezt viselni – mondta Draco. Blaise kiment a konyhába, s egy pohár itallal tért vissza.

-         Mi ez? – nézett rá Draco.

-         Valeriánafőzet. Nyugtató – mondta Blaise.

-         Valeriána? – Draco hisztérikusan felkacagott. – Még ez is? Adj vmi mást! Ebből nem iszom – lökte le Draco. Blaise hozott egy másik nyugtatóbájitalt.

-         Meg sem kérdem mi ez jó lesz – itta ki Draco. A hajába túrva fogta a fejét. A Könyökére támaszkodva nézte Blaiset. Blaise nyugodt volt.

-         Akarsz beszélni róla? – kérdezte Blaise nyugodtan.

-         Mit mondhatnék? Fel sem fogtam. Hova lett? Nincs semmi nyoma. Egyszer csak nincs, kész vége ennyi volt? Legalább normálisan megcsókoltam volna utoljára – túrt a hajába Draco. – Scorpius egyedül jött haza. Ő látta utoljára Pansyt. – mondta fásultan Draco. – mit érezhet szerencsétlen gyerek? Persze azt ,hoyg az anyja ott maradt a templomba és nem jött haza. Az a kicseszett Valeriánusság! Tudtam! Mindig is elleneztem! Mert nem tetszett! Éreztem ,hogy meg fogom szívni vele! Elvette a feleségem! Felfoghatatlan! Én ezt fel sem tudom fogni! Özvegy vagyok édes Merlin! Ez…ezt a képtelen helyzetet – Draco felpattant ,s le –fel járkált Blaise dolgozószobájában.

-         Draco…ez tényleg szörnyű. Szörnyű, hogy így…és, hogy semmi kiút és hogy…felfoghatatlanul vége – kulcsolta össze a kezeit Blaise.

-         Még sírni is képtelen vagyok, mert csak rohangálok ide-oda a bizonytalanságért, hoyg talán mégsem, talán tévedés az egész – dörzsölte a halántékát Draco.

-         Igen, nem könnyű feldolgozni Draco. Hiszen így! Olyan…fiatal volt még – mondta nyugtató hangon Blaise. – kimerültél?

-         Igen. De képtelen lennék aludni. Lehunyom a szemem és rémeket látok – rázta a fejét idegesen Draco. - Mintha itt kísértene valahol körülöttem. Szinte rettegek elaludni. Képtelen vagyok. Ki fogok készülni. Majd hazaviszlek reggel – mondta blaise. – Nem engedlek kocsiba ülni. Ilyenkor az agy kaphat egy sokkot és őrültségeket csinálnál. És neked gondolnod kell a fiadra. Nagyobb szüksége van most rád mint gondolod – nyomatékosította Blaise. – Hiszen elvesztette az anyját. Neki te vagy most minden, mindennél jobban félt téged most már. Hogy te is elhagyod. Gondold el mit érez. Ha neked fáj Pansy elvesztése neki hogy fájhat? Hiszen az édesanyja! És gyerek még!

-         Igen igen – bólogatott Draco. – Képtelen vagyok msot Scorpiusra gondolni.

-         Mert a saját fájdalmad elemészt minden más érzést? – kérdezte Blaise komolyan.

-         Igen, igen azt hiszem. Itt én vagyok a legnagyobb vesztes. Tizenkét év házasság! Húsz éve ismerem Pansyt! Húsz év! Menny idő a fél életem ő volt! Hogyan is bírnám ki nélküle. Hogy nincs itt velem, annyi emlék zúdul rám egyszerre, minden kavarog bennem, borzalmas. Majd szétfeszít az egész – temette a tenyerébe az arcát Draco.

-         Mind így érzünk Draco. Hiszen tudod. Egy csapat voltunk. És most elvesztettünk valakit. Pansy szorosan hozzánk tartozott. Nélküle már nem lesz semmi ugyanaz – mondta Blaise. – De nyugodj le! Semmit sem tehetünk. A megváltoztathatatlant nem tudjuk mi sem megváltoztatni. Erre mondom azt: van amin a varázslat sem segít. Ez az élet rendje. Nem tehetünk semmit. Hazavigyelek?

-         Igen, kérlek – mondta Draco összetörten. Berogyott Draco mellé a kocsijába, s Blaise vezette haza az audit.

-         Hívj, ha szükséged van rám – mondta Blaise komolyan, s nézte ,ahogy Draco bevánszorog a kúriára. Egyenesen fel a lépcsőn. A hálószobáig. Minden a régiben. Draco leült az ágyra. A huzaton még ott van egy-két ében hajszál. Draco érezte, ahogy elfutja a szemét a könny. Erőtlenül lökte fel magát, s a ruhásszekrényhez lépett. Pansy ruhái ott csüngtek sorban. Rózsaszín, lila, fekete ruhák, a menyasszonyi ruhája, mindegyiknek  a jellegzetes levendulaillata. Draco belefúrta a fejét az anyagokba. Mintha ettől visszakaphatná a feleségét. Fájt a lelke. Hullatta a könnyeit a kelmékre, s képtelen volt felfogni. A nyugtató levendulaillat, már semmi nyugalmat ne mhozott. cSak fájó tompa ürességet. Magányt. Egyedüllétet. Félelmet az idegentől az ismeretlentől, a bizonytalanságtól. Pansy cipői szép rendben. Többnyire feketék, lekerekített orrúak, enyhe sarokkal, vagy inkább laposak. A fürdőben ott van a levendulaparfümje, a kézkrémje. Minden ugyanúgy. Mintha holnap is használná. De ezeket már senki sem fogja használni. Soha többé.  Pansy ruháját magához szorítva ájult ki a pirkadat első fényeivel. Alig két óra múlva riadt. Nem volt étvágya, émelygett. Rosszul volt, senkit sem akart látni. Pansy hajszálait keresgélte. Lélegezte a levendulaillatot, hintett a parfümből a levegőbe. És csak meredt maga elé órákon át. Várta, hogy valaki felhívja, hogy tévedés történt, hoyg van valami, hogy történt valami, hogy Pansy jelentkezett. De hallgattak a csatornák. Bánta azt az egy elmulasztott évet is. Amikor szakított vele. Azzal is kevesebb lett az együtt töltött idő.  Szidta magát a házassága rossz éveiért. Hgyo lehetett volna minden szebb és jobb és kevesebb fájdalommal és több boldogsággal, és hogy miért is nem viselkedett inkább úgy?Ahelyett hogy fájdította mindkettejük szívét olyna sokáig. De már késő volt a bánat. Késő mindne gondolat. Pansy elment. És a hibáit ne mis tudja helyre hozni Draco. A hibákat amiket hirtelen erősebbnek érzett. Nézte Pansy párnáját, az ágyrészét, mindne emlék őt idézte felé. A park, az erkély, a Malfoy-kúria mindne részlete. Őrület. Hogy emlékek özöne zuhan rá mindne kis szegletről, minden kis zugról. Pansy nevetése cseng a fülében, a gúnyos hanghordozása, látja maga előtt a szigorú tekintetét. A bál az első csók, a nyaralás náluk, amikor  prefektusok voltak, amikor megkérte Pansy kezét, az esküvőjük, a házasságuk évei, Scorpius születése. Zuhant rá fájdalmasan az emlékek árja. Felelvenítve előtte azt a sok-sok évet, amit Pansyval töltött. Fogalma sem volt ,hogy mit evett és mit ivott napok óta. Senkit sem akart látni. Senkihez sem akart szólni. Eltemette magát az emlékezésbe. Nézte a jegygyűrűt a kezén. Meredt rá sokáig. Aztán lehunyta a szemét, s visszafojtott lélegzettel húzta le az ujjáról, s tette át a bal gyűrűs ujjára. Nem is borotválkozott. Teljesen elhanyagolta magát. Csak merengett maga elé. Elmerült a fájdalmában. Azt sem tudta mi történik a külvilágban. Aztán egy nap, valamikor talán délután kinyílt a lakosztályuk ajtaja. Draco a szalonban simítgatta Pansy ruháját az ölében. Ahogy felnézett…egy hosszú sötét hajú nő állt az ajtóban. Smaragd szemeiben fájdalom és szomorúság ült. Kézenfogva lépett be a szőke hajú kisfiúval a lakosztályba. A fia keresztanyja volt. Daphné Greengrass. Szó nélkül vezette hozzá a fiát, aki ijedten nézett az apjára. Ijedten kapaszkodott az élőkbe akik vele voltak, s sírva borult az apjára. A két szőke Malfoy osszeborulva síratta az életükben a legfontosabb nőt. aZ egyik a feleségét, a másik az anyját. Draco magához szorította  fiát. Az egyetlent, ami Pansyból maradt neki a világon. Aki semmiben sem hasonlított az anyjára. Mert kiköpött apja volt. Pedig hogy rettegett Pansy. Hogy nem lesz szőke. Hogy nem örökíti át a Malfoy jegyeket. Hát tessék. Itt van.  A fia. Aki semmiben sem emlékezteti a feleségére, mert annyira rá hasonlít.  Hát ettől kellett annyira tartaniuk? Ez keserítette meg házasságuk annyi évét. Scorpius felmászott apja ölébe, s ki sem mert már mászni onnan. Csak kapaszkodott az apjába. Szorították egymást. Mert valaki mást hiányoltak. Akinek az elvesztése mindkettejüknek fájt. Akit szerettek volna megölelni de már ne mtudtak. Aki csak visszaidézte nekik azt akit elvesztettek. S ahogy ketten szorították egymást még jobban kibukott a harmadiknak a hiánya. Az együtt töltött idők. A fájdalmas üresség.

-         Draco szétküldtük az értesítőket,…a temetésről. Nem várhatunk tovább… - mondta halkan Daphné . Draco csak szótlanul biccentett. Képtelen lett volna kimondani azt a szót. Olyna rettenetes még a hangzása is. Megszólalni sem bírt, csak bólogatott, sírt és szorította magához a fiát. Scorpius bizonyára a nagyszüleivel és a keresztszüleivel volt. Draco azt sem tudta hány nap telt el azóta, amióta megjött a hírrel Scorpius. De tudta bármennyire is odázná a temetést, azzal már nem hozza vissza Pansyt. Hiába. Meg kell lennie. Akár akarja akár nem. A tény attól tény marad.