Elérkezett az idő. Vakítóan sütött a nap. De már hullottak a falevelek a fákról. Feketében voltak a Malfoyok. Élen Draco a kezét szorító fiával. Messze kiütközött a gyászoló család szőkesége az egész gyászmenetből. Lesütött szemmel ülték végig a temetést. Üres volt a sír. Csak az ébenfa pálca idézi benne a régi Pansyt. Draco összerezzent az első lapát föld koppanására a pálcán. A pálca mellé dobta a kezében tartott levendulacsokrot, s Scorpius is így tett. Fogalma sem volt  mennyien állták körül a sírt. Hogy kik jöttek el. Nem is látott. Képtelen volt felnézni.  Azt sem tudja hogy bírta ki a temetést.  Hogy nem esett össze, hogy nem omlott össze a felesége sírjánál. Mindenki a Malfoyokat nézte. A feketében álló szőke Malfoyokat. Dracót és Scorpiust. Blaise lépett hozzá leghamarabb. Átölelte a férfit, akinek csak az állán csöpögött a könnye. Scorpiust is magához szorította. Daphné után pedig megindult az ár. Egykori valeriánusok is lehettek köztük, mert Draco nem is ismerte őket.  Aztán egy szőkésbarna széles vállú férfi állt elé. Sasha Antropov. Draco összepréselve az ajkát könnyes szemekkel fogott kezet a férfival. Sasha is sírt.  Eljött a távoli szerelme temetésére. Ő is. Itt volt. Draco sóhajtva biccentett neki, a legnehezebb Pansy szüleivel szembenézni volt. Sírtak persze. És Draco ráébredt, hogy alig látta őket.  Tizenkét év alatt. Pansy mindig egyedül vitte a fiát Cornwallba. Ritkán. Valahogy Dracónak nem ment a kapcsolattartás velük. De most megfogadta nekik, hogy elviszi időnként Scorpiust hozzájuk. Milyen különös, hogy Pansy halála után megy el csak Cornwallba. Ahova annyiszor hívta a felesége. És sosem ment el. Nehéz volt végigállni a temetést, ami jelképesen is de végleg elszakította tőle Pansyt. Már most semmi sem tartja vissza. Már csak az emlék maradt és egy festmény a Malfoy-galériában. Egy kép, amit képtelen volt most még nézni. Borzalmas volt a temetés, de az utána beálló cssend, ahogy hazamentek még rosszabb volt. Draco benyitott a hálóba. Képtelen lenne itt tovább élni. Így. Hogy a háló a Pansyval töltött életre emlékezteti mindig szüntelen, szinte kínozva. Még msot itt a temetés délutánján elrendelte, hogy mindent ürítsenek ki. Új bútorok kellenek, új szín. Nehezen vált meg Pansy holmijaitól, amikbe olyna jól beletemetkezett az elmúlt két hétben. De tudta hogy kell. Scorpiusért. Akivel így nem lehet élni. Hogy Pansy után sírnak mostantól. Az élet megy tovább. Kidobálta a levendulakrémeket, parfümöket, ruhákat cipőket, szinte tépte-szaggatta a lelkét ezzel a tisztogatással. A szalonnak a mályva helyett új színt választott. Legyen mardekáros. Zöld. Kivágatta a barackfákat a vízesés mögül. Új franciaágyat választott. Mindent lecserélt. Hogy könnyebbek legyenek az éjszakái. Már egy hónapja nem aludt rendesen. Blaise altatóin és nyugtatóin élt. Nem csak Dracóban okozott mély lelki katarzist. De Scorpiusban is. Szótlan lett. Csendes. AMgába forduló, komoly, hallgatag. Bánatos szürke szemekkel. Nehezen emésztgették mindketten az új életet. Draco elsírta magát az étkezéseknél. Egy normális ebédje nem volt azóta, hoyg ne sírva kellett volna felállnia azasztaltól. S apja sírása Scorpiussal is felidéztette, hogy mi is történt, s ő is sírni kezdett. Nehezen találta meg az új életritmust Draco. Nem érdekelte a gazdaság, nem érdekelte semmi. Valahogy elvesztette minden az értelmét. Semmit sem tudott szívből csinálni, csak sírni és sajnálni magát. A zuhogó esőben talált rá Blaise nem egyszer kint a sírkertnél. Draco csak nézte a sírfeliratot, hordta a levendulavirágokat. S próbált megnyugodni, megszokni a helyzetet. Az első három hónap volt a legmegrázóbb. Amikor mgé szüntelen kísértett a múlt. Amikor még szüntelen várta, hogy Pansy belépjen az ajtón, hogy meghallja a hangját, hogy valahol ott legyen körülötte. Hogy együtt nevessenek Scorpiussal, vagy mesét olvassanak neki, vagy játszanak. Az első kimoccanás csaknem fél évvel Pansy halála után történt. Draco előkotorta Pansy Valeriánus emlékeit, az összeset, s bevitte Blaise magánrendelőjébe. Számolják fel a valeriánusságot. Ami elvette tőle a legjoban szeretettet. Levelet írt Sashának is, aki tényleg osztozott a fájdalmában, s eleget is tett kint Oroszországban a kérésének. Blaise pedig Angliában vette nyakába a valeriánusság gyökeit. Dracónak nem volt ereje végigküzdeni vele. Csak meg akart szabadulni tőle. Megszüntetni a csíráit is. Hogy soha senki ne járhasson így, mint ahogy ők jártak. Valahogy a valeriánusság felszámolása hozta meg Draco nyugalmát. Lezárult. Vége. Nyugodtabbak az éjszakák. Kevesebb sírás nappal. Legalább testben Scorpiussal van. Akinek látszólag ennyi is elég. Nehezen ment a kimozdulás otthonról. Sokat beszélgetett az anyjáékkal. Az apjával. Jobban összetartott ismét a család. Négyesben ültek mindig a szalonban Scorpius rajzolgatott, míg a nagyszülei és apja beszélgettek. Elmélkedtek. Draco színfeketében. Most már nyugodtan. Nem futja el minduntalan a könny a szemét. Már elapadtak a könnyei árja. Már csak megnyugodva és beletörődve élt. Apja pedig ugyanazt tanácsolta, amit blaise is. Keressen valamit, amivel leköti magát. Amivel ismét elmerülhet. De Pansy nélkül valahogy a gazdaság sem érdekelte. Pansyval mindig annyit lehetett tervezgetni. Olyan okos ötletei voltak. Amik most hiányoztak. A gazdaság kicsit másodrendű lett. Kereste a kiutat. De nem találta. Nem volt kedve koccanni. Remeteként élte a napjait. Otthon. A korosodó szüleivel, a cseperedő fiával. Scorpius öt éves lett. Elfelejtett elmenni a keresztfia születésnapjára. Aztán belátta, hogy mégiscsak illene a két gyereket összeereszteni. Vétek Scorpiust megvonni a játéktól és a játszótársaktól. Hiszen Scorpius attól még gyerek. S hiányzik neki a társaság, amit addig megszokott. Szó nélkül beültette hát a fiát a kocsiba, s elhajtott a Zabini-villába.

-         Nem sírunk – koppintotta meg fia állát Draco, mintegy magának is bíztatóan.

-         Nem – vágta rá Scorpius határozottan.

-         Na ez a beszéd – vágta rá Draco kilökve az ajtót.

-         Draco! Emlékeztél még a címünkre? – kérdezte Blaise megszorongatva Draco kezét. – Jó hogy jöttetek. Nagyon jó! El sem tudom mondani mennyire értékelem – húzta be Blaise.

-         Aham, hogy s mint? – kérdezte Draco.

-         Szokásos, sok genny még több vér, meg beteg meg göthösök meg mindenkínjuk van. Szenvedés az élet – legyintett Blaise.

-         Az biztos – vágta rá Draco. – Tudod min gondolkodtam? Én mindig azt hittem az igazán gonosz lelkűek sokáig élnek. Pansy nem volt elég gonosz hozzá? – ironizált Draco.

-         Ah, a cinikus gúnyos Draco Malfoy visszatért – vihogta Blaise. – Jól van ezt már szeretem. Hát de elég gonosz volt, de talán mégsem eléggé – felelte Blaise.

-         Ó sejtettem. Pedig annyira bízta mbenne, hogy majd én viszem sírba az asszonyt – grimaszolt Draco.

-         De Draco! – szólt rá Daphné mosolyogva.

-         Keresgélem a víg özvegy szerepet a kelléktáramban – vágta rá Draco. – Nehezebben találom mint hittem. Pedig azt hittem mindig is előkészítettem.

-         Hát eddig tényleg nem illik rád a szereposztás – vonta a szalon felé Blaise.

-         Nos igen. Felmértem a helyzetet. Ki járt most rosszabbul és szerintem én! Ezt nem szeretem – háborgott Draco. – és már visszavágni se tudok igazán – hümmögte Draco, majd megtorpant a küszöbön. – Ah, nem tudtam, hogy vendégetek van.

-         Astoria rokon, nem vendég – legyintett Daphné.

-         Szia Draco! – köszönt bizonytalanul a lány felállva a szőnyegről, ahol Dee-vel és Fabiannal játszott.

-         Mh…szia – biccentett Draco, s lezuhant a kanapéra Blaise mellé.

-         Bort? Sört? Mérget? – kérdezte Blaise gúnyosan.

-         Kezdjük a beöntéssel – vágta rá szárazon Draco. Blasie felröhögött.

-         Te jó ég Draco kegyetlen humorod lett – vágta rá Blaise.

-         A morbid részét még nem is ismered – felelte hűvösen Draco. – Álmomban Pansy kimászik a sírkertből és visszajön. Na? Szerinted? Kicsit sem vagyok paranoiás mi? Üldöz! Ültettem árvácskákat a sír köré – váltott témát Draco, s egy szemvillanás alatt magába zuhant.

-         Aham…az jó – bólogatott Blasie figyelve Draco rendkívül ingadozó hangulatváltásait.

-         Igen, minden héten kiugrom egyszer a wilthsire-i temetőbe – bólogatott Draco.

-         Ha ez megnyugtat akkor menj – biccentett Blaise.

-         Igen, azt hiszem nekem kell, valahogy kell igen – bólogatott Draco. Inkább csak magának beszélt. Nem is látott nem is hallott semmit. Scorpius csatlakozott a gyerekekhez és Astoriához a szőnyegre. Daphné a fotelba kuporodva figyelte Blaise és Draco beszélgetését. Draco magába mélyedt. Csend. Blaise és Daphné összenéztek. Draco meredt csak maga elé.  – Azóta egy képet sem néztem. Képtelen lennék régi fotókat nézegetni. Látni sem bírom őket. Megtébolyodnák tőle.

-         Nem is kell Draco – nyugtatta Blaise.

-         Aham, jó, jól van – bólogatott Draco. Az ökölbe szorított kezére támasztotta az állát. Csillogott a karikagyűrű a bal gyűrűs ujján. Nagyon ijesztően festett ebben a tiszta feketében. Sápadtan. Szőkén. – Azt hiszem kifáradtam – nézett fel révetegen Draco. – Csak elhoztam Scorpiust egy kicsit játszani. Sokat van egyedül, és az nem jó.  Hát nem ilyennek képzeltem az életem – könnybe lábadt a szeme.

-         Persze Draco. Mi sem – bólogatott Blaise.

-         Hogy viseli Milly? Ő a mi nagy pártolónk – révedezett Draco.

-         Idegösszeomlást kapott a hírre. Idegláz gyötri azóta is – felelte Blaise.

-         Ó remek. Pansy mindig értett a nagyjelenetekhez – bólogatott Draco.  –Igazán bravúros volt a kilépője is. Csak így ripsz ropsz váratlanul. Aztán kicsit lezúzott mindenkit. Kegyetlen egy nőszemély volt mindig is. Nem is vártam tőle mást.

-         Ühüm jól van Draco – mondta nyugtatóan Blaise.

-         Na hát elviszem Cornwallba Scorpiust. Had örüljenek a nagyszülei. Amióta Pansy elment hát…úgy vettem ki nekik sincs sok hátra. Engedhettem volna többet haza. Csak mindegy…ez van. Gyere Scorpius! Viszünk levendulát anyád sírjára jó lesz? – kérdezte Draco magához intve a fiát.

-         Jó – bólogatott komolyan Scorpius.

-         Na hát örülök,hogy láttalak titeket majd még jövünk – búcsúzott Draco. S maga előtt vezetve a fiát távoztak.

-         Ejha, érdekes egy élet lehet – sóhajtotta Astoria.

-         Be van kattanva igaz? – nézte Daphné Blaiset.

-         Nem vészes. Még átmeneti időben van, javuló félben. Már csak félig mungós – vihogta Blaise. – nehezen szokja Pansy hiányát. Hát több mint tíz évet éltek le együtt. Nem kevés idő. Persze, hogy szokatlan neki. És hát mind hiányoljuk Pansyt. Ez természetes.

-         Akkor Astoria készítheti a macskakörmeit? – sandított a húgára Daphné. – Ha nem tudnám, hogy nem ért a feketemágiához még gyanakodnék is hogy ő kívánta.

-         De Daphné! – szólt rá Astoira a nővérére. – Ilyet soha senkinek.

-         Persze, kis ártatlan – húzta el a száját Daphné. – De azért titkon oda vagy, hogy Draco facér ismét.

-         Özvegy – emlékeztette Astoria.

-         Egyre megy. Nőtlen. És még nem is idős – ingatta a fejét Daphné.

-         Daphné te ne adj ötleteket a húgodnak – figyelmezette Blaise a feleségét.

-         Én? Soha! De hát mind tudjuk, hogy Astoria Dracóra hajt már ki tudja mióta. És most ismét szabad a pálya. Figyeld meg rá fog ugrani. Szóval tartsd a szemed Dracón, mert Astoria veszélyes Greengrass – nevetett Daphné.

-         Sosem tennék olyat amit ő nem akar – tiltakozott Astoria.

-         Nem szívem! Olyasmi nem szokott történni, amit egy nő nem akar. Egy férfin soha nem múlik semmi. Ezt a bölcs és tapasztalt nővéred mondja neked hallgasd meg a tanácsát – mondta hűvösen Daphné.

-         Ez sajnos így igaz Astoria – biccentett hozzá Blaise is.