Draco képtelen lett volna számolni a napokat, a heteket, a hónapokat. Észrevétlenül hullottak le a falevelek, esett le az első hó, vagy borultak virágba újra a fák. Csak a tompa sajgás valahol a lelke mélyén, az állandósult. Azóta az augusztusi éjszaka óta, mintha átcsöppent volna ő maga is egy másik világba. Válaszolgatott a hozzá intézett kérdésekre, anélkül, hogy igazán felfogta volna mit kérdeztek. A szürke szemek minduntalan elrévedtek valahová a távolba. Scorpiust minden hétvégén átvitte a Zabini-villába játszani. De igazán mindkettejükön csak a látszat ült. Scorpius keveset mosolygott, alig nevetett. Csak komolyna nézett mindenre, időnként lopva apjára pillantva, hogy igen, ott ül-e még. Sokszor felsírt éjszaka. És éjszaka többször kellett lepedőt cserélni alatta. Draco volt az egyetlen aki pontosan ugyanazt élte át, mint a fia. Ahogy felriad éjszaka, ahogy még maga mellé nyúl az ágy másik oldalára. Ami mindig üres.  A hajkeféjében is ében hajtincsek után keresgél. Csak az ökölbe szorított kezére támasztja az állát. S mered maga elé. Megszokott mozdulatává vált. Így ült csendesen mindenütt. Anyják között, a Greengrassok között. Scorpiussal ha kettesben voltak. Egy Malfoy- címeres zsebkendő mindig a talárja zsebében volt. Készenlétben. Akaratlanul is elfutotta a szemét időnként a könny. Már nem csapott át sírásba, de azért a könny elfutotta még a szemét. Különös, a természet ugyanúgy újra éled, Pansy nélkül is. Ugyanúgy felkel a nap. Ugyanúgy ugatnak lent a terrierek a parkban. Minden ugyanolyan és már soha semmi sem lesz ugyanolyan. Mint azelőtt. Fájóbb elszakadni attól, akivel még terveink vannak, mint attól, akivel már nincsen. Egyedül feküdt az új hálószobájában a felavatatlan franciaágyon. Nem szerettek egyedül aludni mostanában. Se Scorpius se Draco. Scorpius átvonult apja hálószobájába, s felmászott az ágy másik oldalára. Nem is szóltak semmit. Mindketten csak könnybe lábadt szemmel nézték a másikat és sírásra görbülő szájjal próbáltak a másikra mosolyogni. Most a jobb gyűrűsujján hordta a Malfoy-pecsétgyűrűt, a balon a karikagyűrűjét. Simogatta az ágyban a fia szőke haját. Scorpius az apjához bújva hozta közelebb a meséskönyveit és olvastak. Most már Scorpius betűzgetett, Draco csak javított. Csendesen teltek az esték, a délutánok. Draco gyűlölte Londont. Egyedül a birtokon tartózkodtak. Már az üvegházak is zavarták. Mert Pansyra emlékeztették. Scorpius időnként megkérdezte mikor jön haza az anyja. Hogy hol van most? Nehéz kérdések. Még Dracónak magának is. Egyébként Scorpius még talán jobban is viselte. Draco sokszor hallotta, ahogy Narcissa Malfoy fényképalbumokat nézeget az unokájával. Scorpius nézegeti az anyját, a családot. Dracónak nem volt ereje képeket nézni. A közelükbe se ment. Nem bírná, hogy most fényképen lássa viszont Pansyt. Még akkor sem, ha nagyon hiányzik. Megrázóbb lenne csak így szembesülni Pansy vonásaival. Amik kezdenek egyre jobban elhomályosodni előtte. Valahogy alig tudta már pontosan felidézni a körvonalakat. S ilyenkor mindig megijedt. Sietett a temetőbe, rendezgette az árvácskákat a sír körül. Bűntudatból. A nyugtalan éjszakák után, az elhomályosult arc felidézését remélve. A sír mellé egy padot állíttatott. Hogy majd mindig elmeséli Scorpius fejlődését itt, a márványkőlapnak. De végül mindig csak összekulcsolt ujjakkal ült itt. Nézte a feliratot. Az évszámokat. A Pansy Malfoy nevet. S fel nem foghatta, hogy történhetett mindez. Velük. Időnként felidézte az utolsó reggelt, az utolsó napokat, az utolsó szavakat, amiket talán váltottak egymással. Aztán csak össze-vissza beugró felvillanó képek Pansyról. Amikor becsiccsentett a Roxmortsi kocsmában, rózsaszínben, Szélfútta ében hajjal. Szépen éltek-e együtt? Már megmondani sem tudná. A felesége volt. És a legválságosabb időkben is szerette. Pansy azt mondta, hogy Draco még sosem félt senkinek az elvesztésétől. Nem tudhatta, hogy Draco éppen az ő elvesztésétől félt egyedül. Amikor megszületett benne az elhatározás, hogy megkéri Pansy kezét, akkor is éppen ezért tette. Mert maga mellett akarta tudni. Mindig. A nappalokon, az éjszakákon. S most csak az űr. Hihetetlen, hogy mekkora holtidők keletkeztek Pansy nélkül az életében. Hogy mennyire a részese volt az ő életének. A mindennapjainak. S most  tengette a napjait. Görgette a napokat egyiket, a másik után. S nem történt semmi. Scorpius cseperedett. Óvatosan, észrevétlenül. Draco pedig lelkileg képtelen volt figyelni a fiára. Egy megtört lélek nehezen tudja azt nyújtani, amit Pansy nélkül egyáltalán képes lett volna valaha is. Scorpius vörös faleveleket gyűjtött a parkban, megforgatta az ujjai közt. Sétáltak. Hónapról hónapra lassan csökkent az órák száma, amit Pansyra gondolt. De még ma is minden nap gondolt rá. Felcsattant a szürke terrierek ugatása. Draco hátra nézett. A domboldalon Lucius Malfoy közeledett, kígyófejes sétapálcájára támaszkodva.  Könnyedén ért a sétapálca az avarba. Scorpius megsimogatta a kutyákat, s előrefutott velük. Draco bevárta az apját.

-         Sokat nőtt, sokat komolyodott – intett a fejével az unokája után Lucius Malfoy.

-         Igen – nézett a fia után Draco. – Olyan, mint az anyja. Ő is olyan komoly volt mindig, sosem volt igazán gyerek.

-         De az ő. Nagyon is. Nem kellene elvenned tőle a gyermekkort – mondta vontatott stílusában Lucius.

-         Hogy érted? – ráncolta a homlokát Draco.

-         Anya kellene neki. Hiszen olyan kicsi még – figyelte, ahogy Scorpius megpróbálja kirángatni a botot a kutya szájából. – És Draco, te is fiatal vagy még. Nem temetheted el magad Pansyval. Ő sem így akarná.

-         Képtelen lennék egy másik nőre még csak gondolni is – rázta a fejét Draco. – S ez sértené Pansy emlékét is.

-         Letelt a gyászév, s te még mindig feketében jársz – mérte végig a fiát Lucius.

-         A fekete divatszín – védekezett Draco.

-         Tovább kellene lépned – intett előre a sétapálcájával Lucius, hogy haladjanak ők is. Draco megindult apja mellett az ösvényen.

-         Nem tudok. S talán…nem is akarok – húzta feljebb a pulóvert a karján Draco.

-         Draco, Scorpius most még elég kicsi ahhoz, hogy megszokjon melletted és anyjaként egy másik nőt – kísérelte meg Lucius a téma felvetést.

-         De én nem akarom, hogy Scorpius megszokjon egy másik nőt. Pansy az anyja! – csattant Draco s érezte, hogy a lelki békéje már megint háborog akár egy viharos tenger, zihál a mellkasa, és már megint levegővétellel küszködik. Lelki eredetű. Blaise többször mondta már neki. Draco kifulladva megállt.

-         Draco harmincegy éves vagy. Ez még nem a világ vége!

-         De igen! Itt a világ vége! Hát nem látod? A feleségem benn égett egy templomban, ami a cseszett varázsvilágnak köszönhetően nem is látszik! Tudod mit apa ez a szemét és igazságtalan dolog az élettől! Mert hogy lehetne ezt felfogni!? Nem akarok más nőt az életembe, mert nekem tökéletes volt Pansy! És minden jó volt úgy ahogy volt Pansyval! A feleségemet akarom visszakapni!  - sziszegte elkeseredetten Draco. Lucius Malfoy szempillája megrebbent egy pillanatra, lenézett az avaros földre, s megkopogtatta rajta a sétapálcáját. Egymással szemben állta két szőke Malfoy.

-          Tudod Draco. El tudom képzelni mit látott azon a délutánon Pansy. Ott volt a fényes út. Előtte. A tökéletes út. A végcél. Meglátta, s ebbe bukott bele – mondta rekedtes hangon Lucius Malfoy.

-         A Valeriánusság! – dühöngte Draco. – Mire érted ezt?

-         Talán lesz Draco egyszer valaki, aki megérti – emelte meg a szemöldökét Lucius, s előre nézett az unokájára. – Nem voltunk ott velük. Nem tudhatjuk.

-         Ne hánytorgassuk a múltat – legyintett Draco. – Elmúlt kész.

-         Válassz újra társat! Magadnak egy feleséget, Scorpiusnak egy anyát! Hogy mindkettőtöknek jobb legyen. Egy nőt, aki képes arra, hogy betöltse azt a hiányt, ami most a te csonka családodban keletkezett – mondta ki szinte rendre intően Lucius Malfoy.

-         Soha! – sziszegte Draco. – Soha senki nem léphet Pansy helyére! Mert nincs még egy olyan nő, mint Pansy! – zihálta Draco, s otthagyta az apját az ösvényen a fia után sietve. Lucius Malfoy a pálcájára támaszkodva követte tekintetével a fiát és az unokáját. Egy éles füttyel visszahívta magához a kutyákat, s ő maga visszaindult az épületbe. Nem akarta a felesége előtt megbeszélni ezt Dracóval. Mert Narcissa Malfoy drasztikusabban lépett volna fel. Ami könnyen kikészíthette volna Dracót. Scorpius megfogta apja kezét, s kézenfogva bandukoltak a dombtetőre.

-         Felnézzünk a madárlesre Scorpius van kedved? – kérdezte Draco.

-         Persze – bólogatott Scorpius. – Játszunk közben gondolatkitalálósat?

-         Ha szeretnéd – biccentett Draco.

-         Kezdem én – csapott le Scorpius.

-         Élőlény? – kérdezte Draco.

-         Nem – rázta a fejét Scorpius. – Nem él. – Draco beharapta az ajkát.

-         Nme játszhatnánk inkább mást? – kérdezett rá Draco.

-         Segítek. Valami, amit itt bent érzel – mutatott a mellkasára Scorpius.

-         Huha! Tehát egy fogalom? – sóhajtott Draco. – Jó vagy rossz érzés.

-         Rossz – vágta rá Scorpius.

-         Nem tetszik nekem ez a játék – döntötte el Draco morcosan.

-         Olyan, amilyen te is vagy és én is – mondta Scorpius.

-         Öhm…hímsoviniszta? Facér? Gonosz? – kérdezgette nevetve Draco.

-         Nem – rázta a fejét Scorpius komolyan. – Magányos. A magányra gondoltam. Ugye apa magányos vagy? Hiányzik neked is anya és nekem is! De anyával mindig olyan sokat nevettünk. Miért nem nevetünk már sosem? – sírta el magát Scorpius.

-         Hát kicsim, nem tudom – guggolt le a fiához Draco. – Nem olyan könnyű mostanában nevetni. De majd megpróbáljuk jó? – ölelte magához a fiát. – Rendben? – Scorpius csak szemét dörzsölgetve szipogva bólogatott. Nem jutottak el a madárlesig. Mindegy. Úgyse a madarakat nézné egyikük sem. Pillanatok alatt magukba zuhannak mindketten. – Visszamegyünk úgyis mindjárt vacsorázunk, gyere! – fogta kézen a fiát Draco, s ők is visszafelé vették lépteiket a kúria épületéhez.