Dracótól nem volt meglepő a hirtelen váltás. Rendszeresen csinálta ezt. Talán egyenesen a Wiltshire-i temetőbe mennek. Vagy csak hazahajt. Vagy sírhatnéka támadt. Dracónál sosem tudták pontosna mi okozza a sürgős és gyors távozás okát. Ritkán alakult úgy, hogy tisztességesen elbúcsúztak és elköszöntek a hétre egymástól. Draco csak egyik pillanatról a másikra állt fel, s sokszor tényleg el sem köszönt, csak intett a fiának és már mentek is a Malfoyok.  Blaise most is vállrándítva fogadta Draco távozását. Megszokták tőle. Nem udvariatlanságból csinálta. Egyszerűen csak máshol járt. Gondolatban, lélekben. S a zabinik a barátai, akik előtt nem kell magyarázkodnia.  Blaise az ölébe kapta a lányát.

-         Na jó megyek megfürdetem őket – vitte Dee-t az ölében az emeletre. Daphné a szalonba megkövülten álló húgához lépett.

-         Mi az, mi történt? – kérdezte Daphné a húgát figyelve. Astoria a szájára szorította összeérintett két tenyerét.

-         Ezt nem hiszem el – hebegte Astoria kikerekedett szemmel. – Nem tudom. Fogalmam sincs. Egyszer csak…megcsókolt!

-         Képzelődsz már megint? – vonta össze szép ívű szemöldökét Daphné.

-         Nem, ez teljesen a valóság volt – rázta a fejét Astoria s lezuttyant a kanapéra.

-         Rámásztál igaz? – húzta el a száját Daphné.

-         Nem tényleg nem! – tiltakozott Astoria.

-         Már megértem miért lett ilyen sietős Dracónak ma is a távozás – tette keresztbe a karját Daphné. Végigmérte a húgát, végül rákérdezett. – És milyen volt? – Astoria rákapta a tekintetét, s próbált visszaemlékezni a csókra, amiből még mindig alig ocsúdott fel.

-         Teljesen váratlan. Egyszer csak elém lépett és már csókolt is. Remegett a szája, azt hiszem – harapta be az ajkát Astoria.

-         Még nagyon friss benne a felesége halála. Hidd el nekem Astoria – mondta komolyan Daphné. – Tizenkét év házasság. Nagyon nehéz most Dracónak.

-         Igen én is sejtem. Annyira szeretnék segíteni neki, de sejtelmem sincs, hogyan tehetném. Valószínű, hogy most is úgy érezte, hogy megcsalja a feleségét – vágott torz arckifejezést Astoria.

-         Elég egyértelműen – felelte rá Daphné. - De hidd el erre nincsen recept. Szerintem várd ki ugyanúgy, ahogy eddig tetted. Ha Draco úgy érzi itt az ideje és eléggé eltemette magában a múltat ahhoz hogy nyisson feléd, akkor lépni fog hidd el. Ma is lépett. Csak ez azért nem könnyű. Miközben talán bűntudatot érez. Hogy ezt teszi veled, amikor… a felesége meghalt. Bár mindketten tudjuk, Pansy rád gondolt, amikor Scorpiust a Greengrassokra bízta. És ezt Draco is tudja. Még ha soha nem is beszél erről. Pansy teljes körűen felhatalmazta rá, hogy nyisson feléd. Hálás lehetsz Pansynak, hogy a legnehezebb perceiben is felismerte ezt. Hogy Dracónak útmutatásokat adjon a későbbeikre. Merlinre annyira okos nő volt mindig! Annyira érthetetlen! – Daphné ijedten kapott egy zsebkendő után. Már másfél év, de nem hogy Draco de még ők is mind képesek rá, hogy elsírják magukat. Együtt nőttek fel. Elviselhetetlen mennyi emlék kötötte őket szorosan egymáshoz.  Daphné aki maga is sokszor érzi Pansy hiányát, tudta ,hogy egyikük sem tudja min megy át Draco. Min mehet most át ezekben a hetekben és napokban. Még akkor is ha már annyi hónap telt el. Ahogy Astoria aki a legtöbbet gondolt Dracóra ő is csak találgathatta, hogy mit érez a férfi. Mire gondolhat. Mert most már képtelen volt bármi másra is gondolni. Draco először törte át a falat. Ami körülötte volt. Kitört belőle egy pillanatra. Egy csók erejéig. Astoria pedig éjt nappallá téve gondolkodott, hogy miért tette. Hogy talán feléledhet-e most már a remény benne? Ennyi év után? Tizenötévesen volt utoljára együtt  Dracoval. S most? Már mindjárt harminc éves. Nagyon régen volt. De még mindig olyna jól emlékszik. A bőre tapintására, az illatára. A szeretkezéseikre, hogy milyen volt. Dracóval. Szüntelen rá gondolt most már.

Astoria nem is álmodta volna, hogy azóta a délután óta Dracóban is sokat megfordult az a csók. Amit nem tudott hová tenni. De ami elindította benne a lavinát. Aki Pansy után az egyetlen elképzelhető nő volt és lehetett. Aki olyannyira hasonlított a képtárban levő francia lányra. Draco félt belépni ebbe a képtárba. Élesen elkerülte, szándékosan kerülőutat tett inkább a kastélyba. De nem akart itt lenni ebben a képtárban. Mert itt volt Pansy is. Felvértezve magát lépett be a képgalériába. Csukódott az ajtó, visszaugrott a kilincs a helyére. Draco az ajtónak támaszkodva pihegett. Másfél éve nem látta a feleségét. Képen se. Minden erejét összeszedve lökte el magát az ajtótól. Megindult a képek mentén. Konkrétan nem is látta még a festményt. Pansy halála után készült.  Vászonnal leborítva vitték csak fel a képgalériába. Itt az ideje, hogy szembenézzen a képpel, ami a legutolsó Malfoy feleséget ábrázolja. Ijedten lépett előre, újra és újra. S szinte sejtette, akár anyja akár más gonosz tréfája és elrendezése volt. De a legfrissebb festmény éppen a francia lány portréalakja mellé került. Draco a képkeretből felismerte, hogy ez lesz az új festmény. A szeme sarkából indította el a tekintetét. Aranykeret. Teljes alakos lesz, látszik a méretből.  Szép virágindák futnak az arany mintázatban. A háttér. A régi mályva színű szalon. Draco azonnal megismerte, s a tompa ütés fájón dobbant a mellkasában. Az előtérben a kristálycsillár fénye alatt pedig ott állt. Rózsaszínben. Draco elsírta magát. S elkapta a tekintetét. Selyem estélyiruhában, uszályos hosszú ruha, egyszerű a szabása, elegáns, kellően zárt. Pansyn sosem álltak jól a túl kivágott ruhák. Nem volt különösebben dekoltázsa. Kivillant a törékeny sápadt fényű csontozat, a kulcscsontok kissé szabálytalan vonala. S ahogy Pansy felnézett a szép fényű ébenhajon lágyan csillant meg a gyertyafény. Nyugodt a pillantása, kissé komoly, kifürkészhetetlen sötét tekintettel. Pansy volt. A maga tökéletes tökéletlenségével. Akárki készítette is a festményt megtalálta mindazt ami Pansy volt. Akár ismerte személyesen, akár nem. Ahogy találkozott a tekintetük Pansy ajkán futó mosoly suhant át. Draco a fejét ingatva hagyta, hogy legördüljenek a könnycseppek az arcán, s csak nézte a feleségét itt teljes alakos valójában. Rózsaszínben, harminc évesen, ezzel a könnyed mosollyal. Rettenetesen hiányzott. A felnyírt bubifrizura, a kissé mindig összevont szigorú szemöldökvonal, a vékony testalkat. Draco lehajtott fejjel borult a női portré elé, s a fejét a nő derekához szorította. Legalábbis a vászonhoz. Amikor felnézett látta, hogy a nő is Draco fejére akarta tenni a kezét, de csak a hasa előtt tudott átsimítani. Szomorúan nézték mindketten egymást. Borzalmas a tudat, hogy nem ölelheti már magához ezt a nőt. A feleségét. Figyelte, ahogy Pansy a füle mögé simítja az ében tincseket, s tudatosan hátrál a kanapé felé, megkerülte a bútordarabot, s a fejét könnyedén a szomszéd portré felé biccentette. A kanapé háttámlájára támaszkodott közben. Az ő ujján is ott feszült a karikagyűrű. Draco nehezen szakította el a pillantását a volt feleségéről, s átnézett a képgaléria következő alakjára, aki felé már Pansy is nézett. Szép szívalakú arc. Kék szemek. Lágyan lebukó szőke hajzuhatag. Mindkét nő könnyed fejbillentéssel figyelte Dracót.  Draco megtörölgette a szemét, s visszahívta a kanapé mögül Pansyt. Pansy habozva lépett ismét a kép előterébe. Várakozón nézte a férfit. Draco a finom selymes női kézfejhez ért. Pedig csak emlékeiben élt a selymessége. Most a vászon anyagán keresztül hívta a mozdulataival felfelé Pansy kezét. Pansy engedelmesen lekövette Draco kezét a vásznon keresztül, s Draco végül amikor megfelelő magasságba emelte lehajolt a nő kézfejére szorítani az ajkát. A vászonhoz szorította csak az ajkait.

-         Köszönöm Pansy – súgta a vászonnak. Pansy csak csendesen mosolygott vissza rá. Draco ellépett a festményektől, s még egyutolsó pillantást vetett, a már le-fel járkáló Pansyra. Suhogott utána az enyhén uszályos rózsaszín estélyi, a kandallópárkánynak támasztotta a hátát, s lehajtott fejjel nézte a rózsaszín cipője orrát. Meglengette a levegőben. Visszatért ismét a képmagányába. Draco bezárt a galéria ajtaját, s a dolgozószobájába igyekezett,  hogy levelet írjon.

Egyértelmű, és félreérthetetlen volt az invitálás. A következő hétvégére szólt. S Draco kiírta teljes egészében Astoria nevét is. A levelet Daphnénak címezte. De Fabian és Dee mellett Daphné egy közvetlen rokonát is szeretné a Malfoy-kúrián fogadni. Daphné ámultan adta át a levelet Blaisenek, aki egy éles füttyentéssel fogadta a meghívást. Daphné hatalmas méregzöld mercédesével érkeztek. Mind az öten. A gyerekek előre futottak, be a meleg Malfoy kastélyba. Blaise csapta be utoljára a kocsiajtót, s Daphné mellett belépett az előcsarnokba.

-         Szia! Játszunk repülőversenyt? – dugta össze Fabian a fejét Scorpiussal.

-         De csak csendesen. A nagymaminak fáj a keze lába. Ilyen dolgok ezek – sóhajtotta Scorpius.

-         Az ízületei – biccentett Draco, ahogy Blaise felkapta a fejét a mondatra.

-         Akkor egyúttal megnézem őt is – bólintott rá Blaise.

-         Örülök, hogy eljöttetek – fogta meg a barátja kezét egy szorításra Draco.

-         Mi is, mi is – kacsintott rá Blaise, s az emeleti gyerekszoba felé vette ő is a léptét. Astoria lépett be utoljára. Fehér szőrmeszegélyespulóver volt rajta. Hosszított. S még jobban ragyogott rajta a most barnásan szőke hullámos haj. A smaragdszemek félénken-zavartan néztek rá. Draco is a farzsebébe csúsztatott tenyérrel állt szembe vele. Mindketten bátortalanul pislogtak fel a másikra.

-         Hát eljöttél…szia – nyögte nehézkesen Draco.

-         Szia. Úgy tudom te hívtál – nézett rá félénken Astoria.

-         Igen, persze – fújta ki a visszatartott levegőt Draco. Lenézett a lány keresztpántos cipőire. Astoria nagyon szerette a keresztpántokat. Mindig is. erre emlékezett. A lány fehérben. Ő feketében. Erős kontraszt. – Öhm…hát talán menjünk fel, mi is – mutatta az utat Draco. Astoria zavartan követte a férfit. Mindketten félig a másik felé fordultan lépkedtek felfelé a lépcsőn, miközben ne mtudták hova nézzenek, mit csináljanak, vagy mit mondjanak a másiknak.

-         Látom, sok átalakításon esett át a kastély – pillantott a földszinti szalon felé Astoria.

-         Igen…igen – dörzsölgette a tarkóját Draco. – Tudod…kellett…főleg nekem.

-         Megértem, persze – biccentett óvatosan Astoria.

-         Akkor én átnézek anyádra, bár biztos nem lesz elájulva tőlem – forgatta meg a szemeit Blaise, megindulva a folyosón.

-         Kösz – biccentett neki Draco, s kapkodva nézett a fiára, aki Fabiannal már a földön nekiálltak játszani, Scorpius sárkánykészletével. Daphné úgy tett mint akit lefoglal Dee babájának átöltöztetése. Draco a tálcához lépve felbontotta az üveg bort, s töltött a nőnek is. Miközben Astoria a pohárért nyúlt megcsapta Dracót az illata. Kókusz. Meglebbent Draco szemhéja. Nagyon régen érezte. Már tényleg nagyon régen. Ahogy Astoria ujjai rákulcsolódtak a kristálypohárnyakára, a poharat fogva Draco még visszatartotta. Astoria meglepve nézett fel a szürke szemekbe. Amelyek most olyan zavarosan, kapkodva pislogtak. Várakozón nézte a férfit. – Maradhatnál…ma…itt nálam. – súgta a lánynak, akinek a szív alakú arcán már megjelent a halvány pírfolt. – Persze…csak ha te is…akarod – nyögte akadozva Draco. Ahogy találkozott a tekintetük mindkettejükön ugyanaz az emlék suhant át. A zabini- villa szalonjában. A csók. Nedves, rebegő, bizonytalan. Nem olyan, mint a szükség szobájában. Amikor mindkettejüknek csak szükségük volt a másikra. Amikor Draco főleg csak kihasználta a lány iránta érzett szerelmét, s ezzel a lányt. Annyira szerelmesek tudtak belé lenni a nők, s mindegyiket annyira közönyösen kezelte. Kezdetben Pansyt is. Astoriát is. Ideje lenne talán helyretenni Astoriával is a kapcsolatát. Kijavítani az akkori hibákat.

-         Draco – döbbent le Astoria. Draco elnézett, s felemelte a saját poharát a tálcáról, csak ahogy visszafordult nézett kérdőn a lányra. Astoria alig észrevehetően biccentett, mielőtt Blaise belép a szobába. Draco habozva fordult el a szőke hajú lánytól.

-         Na felírtam ezt a fürdősót – mutatta a receptet Blaise. – Melindáék egyik legjobb készítménye. Egészen friss a piacon, de szerintem nagyon hatásos.

-         Tüneti kezelés? – vonta össze a szemöldökét Draco.

-         Legtöbbször csak a tüneteket kezeljük – biccentett Blaise.

-         Ez aztán nagy gyógyítás – húzta el a száját gúnyosan Draco. – Ez olyan mintha a gabonavetésemnek megmutatnék egy kancsó vizet – morgott Draco. Blaise felvihogott.

-         Na ez azért össze sem hasonlítható – tiltakozott Blaise.

-         Kellene Scorpiusnak is egy favár – ingatta a fejét Draco ,ahogy leült Blaise-el szemközt a sakkasztalhoz. – Hogy csináltad?

-         Hát itt az ész? – vigyorgott Blaise, büszkén magára mutogatva. – Tudod nagyon be akartam dobni magam a fiamnál. És nem egy készet akartam venni. Pláne hoyg igazán nem is volt ennyi pénzem. Szóval a szükség végülis megalkotta velem. Azóta is az egyik legtökéletesebb alkotásom. A gyerekeim után – mosolygott Blaise a két Zabini gyerekre. – Ez olyan mint a nőknél a gyerekszülés. Az én testemből én szülöm meg. Hát a favárnál is valahogy azt éreztem, hogy igen én csináltam meg a fiamnak. Azóta is imádjuk, mert valahogy ez erősíti bennünk a kötődést az összetartást. Tudod olyna apa-fia dolog.

-         Aham, igen…na legalább van valami ami garantáltan hozzátok csábítja Scorpiust – legyintett Draco könnyedén.

-         Így van, sosem árulnám el a titkát. Gyertek csak hozzánk és akkor kijátszhatja magát ott Scorpius is. Na jöhet a sakkjátszma? – húzta feljebb a pulóvere ujját Blaise. Draco egy játszmába ment bele. A végére így is teljesen elkalandozott mert szüntelen átnézett a hölgyekre a kanapéra. Legalábbis Astoriára. Blaise észrevette Draco csökkenő figyelmét. Ő nyerte a sakkjátszmát. – Kifáradtál? Menjünk? – kérdezte Dracót, aki csak csendesen biccentett.  – Zabinik! Összeszedni a kacatokat. Indulunk haza!

-         Ó ne már apa! – dühöngte Fabian.

-         De igen! Egy-kettő kis pöttömök!  - állt fel a lábát kinyújtóztatva Blaise. Dee maga után húzva a babáját indult meg a földszint felé. Fabian még Scorpiussal összebújva pusmogott, ahogy lefelé szaladtak. Blaise várakozva állt meg az ajtóban. – Astoria? – nézte a hátramaradó lányt.

-         Én…maradok – hebegte pirulva Astoria. Blaisenek kidülledtek a szemei. Daphné eltátotta a száját. Astoria és Draco futó pillantást váltottak.

-         Ejha! Tyűha! – sorolta ámulva Blaise. – Akarom mondani…nahát! Ööö…ó! – pislogott Dracóra lassan kaján vigyorra húzódó ajkakkal.

-         Blaise! – sziszegte a férje pulóverét ráncigálva Daphné.

-         Jaj hát mondhattad volna, igazán nem zavarunk akkor eddig sem – heherészte Blaise. – Jaj na hát akkor érezzétek jól magatokat! Még ilyet! – robogott le a lépcsőn a gyerekei után

-         Szia Astoria! Jó éjszakát! – kiáltotta vissza Daphné, s még hátrakacsintott mielőtt becsapta az ajtót maguk mögött.

-         Astoria komolyan itt marad éjszakára? Na hát hülye legyek ha ezt most nem értem félre – indította be a motort Blaise.

-         Hát elég meglepő az kétségtelen – csatolta be a biztonsági övét Daphné. – De ha jól rémlik Draco sosem vacakolt olyan sokat Astoriával. – Draco a lépcsőkorlátnak dőlt. Scorpius bizonytalanul kóválygott a portércsarnokban.

-         Scorpius esti mese a nagyapádnál szaladj át! – szólt le a fiának Draco. Scorpius már neki is iramodott a nagyszülei lakosztályrészére. Astoria a pulóvere ujját huzogatta zavartan. Fogalma sem volt mit akar ma Draco. Hogy mit tervez. Egyáltalán ez az invitálás is? És a meghívás az éjszakára? Hova tegye? Mire vélje? Draco olyna hirtelen változott meg. Olyan furcsa. Nem akarja Pansy dolgait látni a hálószobában, sem sehol. Véletlen sem akar a nő holmijaiban lenni itt. Ki sem bírná. Mire számíthat egyáltalán? Draco mennyire él még a múltban? Draco keze a keze után nyúlt, s Astoira bele helyezte  a sajátját. Nem is szóltak semmit, csak Draco húzta a hálószoba felé. Más lett a hálószoba. Nem a régi fejedelmi háló, ami ifjúkorában volt. Nem az elegáns hálószoba, amilyen Pansyval volt. Visszafogott, diszkrét. Csupasz fakeretű ágy,  krémszín egyszínű huzatok, fekete ágytakaró. Vörös puha szőnyeg az ágy mindkét oldalán.

-         Teljesen felavatatlan. Csak én aludtam benne – szólt nyugtatóan Draco. Astoria bágyadtan küldte felé a mosolyt. Nem volt fésülködőasztal, nem volt semmi nőies a hálószobában. Látszott, hogy draco egyes egyedül használja, már több mint egy éve. Astoria vigasztalón tette a kezét a férfi derekára. Draco megtámasztotta a homlokát a nő vállán, ahogy átölelte a nőt. – Előre szólok. Tényleg nagyon…kijöttem a gyakorlatból – suttogta rekedten, s szomorúan a pihés fehér prémrészre a lány pulóverének anyagába.

-         Semmi baj…szerintem én is – simította át a férfi szőke haját gyengéden Astoria. Draco szomjasan kereste meg, s mohón tapadt a nő szétnyíló ajkaira.