Időnként figyelte a dombok mögül előbukkanó napfényt. Kellemes a reggel. A fenyvesek felől finom illatot lenget a szél. Megkavarta a cukrot a feketéje alján. Belekortyolt a kávéba. Felcsapódott a fürdő ajtaja, s mezítlen lábak csattogása hallatszott a parkettán. Futva ért a teraszajtóba a nő, s lihegve közölte:

-         Draco! Draco!Várandós vagyok! – újságolta a hírt a nő, s szinte majd kiugrott a bőréből. Szétterült a mosoly az arcán. Ragyogtak a szép smaragdzöld szemek. És gyönyörű volt. A boldogság még szebbé tette ma. Draco meg merte volna kockáztatni a kijelentést, hogy még soha nem látta ennyire szépnek Astoriát. De csak lehajtotta az újságot, s meredt a nőre. Görcsösen szorultak az ujjai az újságlapokra, összegyűrte a finom papírt, s csak ledermedve bámult az ajtóban ezüstszín köntösben álló kipirult arcú, hullámos szőke hajú nőre. Szinte hasított a szilánk a szívébe. Ott volt a fejében egy másik emlék. Egy hét évvel korábbi. Lehunyta a szemét. Nem akarta, hogy a nő lássa, hogy már megint a sírás kerülgeti. Mert eszébe jutott...hogy Pansytól szerette volna egykor így hallani ezt az örömhírt. Ehhez képest az ében hajú bosszantóan akaratos kis boszorka csak dúltfúlt és sírt. És másodjára már nem adatott meg nekik, hogy kijavítsák az akkori dolgaikat. Most Astoria szembesítette megint a múlttal.

-         Nem is örülsz? – kérdezte elbizonytalanodva Astoria. S értetlenül figyelte a még mindig meg sem moccanó férfit. Draco háromszor vett mély levegőt, s amikor kinyitotta a szemét, már ledobva a terasz kisasztalára az újságot emelkedett fel.

-         Dehogynem örülök! – mosolygott rá Draco. – Csak…annyira meglepett az egész! – lépett a nőhöz, s a karjaiba szorítva emelte meg. Csókot hintett a szép szív alakú arcra. – Ez csodálatos! – suttogta a nő ajkaira Draco mámorosan. Simogatta a szőke hajat. S egyfolytában a feleségét nézte. Astoria bájos mosollyal viszonozta a pillantását. Szóba sem került közöttük a téma. Még egyszer sem. Draco ugyanúgy szeretkezett a nővel mint mindig is. Nem védekezett. De mindvégig abba na hitben volt, hogy Astoria igen. Ezért lepődött meg most tényleg igazán. Hogy ezzel a bejelentéssel lepte meg a nő. – Nagyon boldog vagyok! – mosolygott a feleségére Draco.

-         Jaj el sem hiszem! Most az egész világot magamhoz tudnám ölelni – áradozott Astoria, s visszaült Darcóval a terasz párnázott székére. Már ideje volt. Astoria bár Dracóval sosem egyeztettek tulajdonképpen a nászéjszaka óta egyáltalán nem védekezett. Elvégre házasok. Természetes, hogy azért szeretnének legalább egy közös gyereket is. Mert hát ott van Scorpius de azért az nem ugyanaz. Astoriának nem a vér szerinti gyereke. Ezt titkon Draco is belátta. És tudta nagyon jól Astoria harminc éves lett. Éppen ideje, hogy gyereket szüljön, ha igazán akar. De nem akart abba a hibába esni amibe már egyszer. Hogy ő kezdi pedzegetni a gyerektémát. Astoirával igazán nem is volt mitől tartania. Tökéletes választás. Szőke, szép, egészséges. Semmi akadálya a gyereknemzésnek. A felesége. De nem akarta szóba hozni. Kivárásra játszott. Hogy talán Astoria majd megpendíti a témát egyszer. Draco az első házassági évfordulójukra számította a nőtől ezt az időzítést. Ami már igazán nem tűnt olyna távolinak. De úgy látszik Astoria a maga módján eldöntötte a dolgokat. Teljesen észrevétlenül. Draco nem is sejtette, hogy Astoria viszont egyre nyugtalanabbul fogadta a ciklusa jelentkezését. Mert a koratavaszi vadászház óta alapjában nem voltak problémáik. Astoria pedig hónapról hónapra várta, hogy végre teherbe essen. Ami már hónapok óta nem történt meg. Érthetetlen volt a helyzet. És komolyan felmerült a gondolat, hoyg valami más lehet a dolgok hátterében. Astoria végre megkönnyebült a ma reggeli eredménytől. Még ha nehezen is ment ez a teherbe ejtés azért csak sikerült.  Megszorította Draco kezét. Annyira izgatott volt. De Draco a futó mosolyokon kívül mással képtelen volt viszonozni az izgatottságát.

-         Nem is tudom. Ahogy akkor fogadta. Olyan ostobának éreztem magam mellette. Hogy én ennyire odavagyok. Neki meg, végülis…hát már végigcsinálta ezt egyszer. Persze, hogy nem olyna érdekes az egész. Olyna zavaró, hogy Draco velem mindenen másodjára megy keresztül – avatta be bizonytalanságaiba a nővérét Astoria.

-         Ne vedd ennyire a szívedre! Draco alapvetően is kicsit halvérű – intette le Daphné. – Reggeli rosszullétek?

-         Teljesen fura, de nem – tárta szét a karját Astoria. – Ezért is nem jött rá a jelekből, mert hogy alapjában nincs is semmilyen jele – nevetett zavartan Astoria. – Tudod…azt hiszem…már nem is igazán tudom hogyan reagáljak. Például, ha majd először érzem, hogy rúgott egyet vagy hasonlók. Mert én biztos odaleszek az egésztől hogy jaj megmozdult a kicsi és satöbbi, de Dracónak már félek mondani is, hiszen…hogyan reagálna. Jaj igen tudom – sóhajtotta Astoria.

-         Hát…másodjára végülis már annyira mi sem voltunk lázban az ilyen apróságoktól – bólogatott bizonytalanul Daphné. – De Draco meg nem hiszem, hogy nevetségesnek tartaná a reakciódat, elvégre akárhogy is te először éled át ezt – nyugtatta a húgát Daphné. – Megérthet, hogy neked még minden új. És különleges és izgatott vagy, hiszen az első.

-         Persze, csak…most már így utólag annyira égek az amiatt is ahogy akkor megörültem amikor megtudtam és ahogy közöltem vele. Olyna ostobának éreztem magam ahogy csak néz rám. Már nem is tudom, hogy viselkedjek – vallotta be kissé lehangoltan Astoria.

-         Nézd! A felesége vagy. Ő pedig a férjed. Persze már volt egy családja, meg van egy gyereke. De nézd a jó oldalát! Már tapasztalt és rutinos. Én is mindnet ráruháztam Blaisere, mert ő úgyis jobban értett a csecsemőkhöz. Nálatok is ez lesz a helyzet hiszen Draco már nem teljesen tapasztalatlan a téren – forgatta át a salátát a tálban Daphné.

-         Lehet nem is akart gyereket – habozott Astoria a nővérét figyelve.

-         Jaj menj már! – keresgélte a salátástálakat a konyhaszekrényben Daphné. – Draco állandóan a gyerekügyével problémázott régen is. Biztos, hogy akart most is gyereket. Draco nagyon apatípus. Biztos, hogy akart gyereket – terítette meg az asztalt Daphné.

-         Gyerekesnek érzem magam mellette – sóhajtotta Astoria.

-         Blaise ugyanúgy odavolt Dee-től mint Fabiantól. Nem a sorszám a lényeg, hanem hogy ismét apa lesz! – erősködött Daphné. – Jaj ez a blaise! Harmincnégy éves, és eszméletlen, hogy mennyire most kezd a csúcson lenni. Évről évre félelmetesen jobban néz ki – nézett ki az ablakon Daphné. Kint játszottak a favár előtt a gyerekekkel. – Most már igazán férfi. A nők pedig egyre jobban beájulnak tőle. Én meg – mérte végig magát Daphné. – Hát, már nem vagyok az igazi.

-         Ne butáskodj! Még mindig verhetetlen vagy – nevetett Astoria.

-         Gyertek be uzsonnázni! – kiáltott ki nekik a teraszra kiállva Daphné.

-         Kézmosás kis szutykos törpök – szólt a gyerekeire Blaise ,ahogy beléptek az előtérbe.

-         Nem vagyok törp – tiltakozott önérzetesen Fabian. – anya mondhatok valamit?

-         Mondjad Fabian – tette a salátás tálat az asztal közepére Daphné.

-         Egy nagy wamp vagy – mondta Fabian határozottan. Mindenki megkövült. Daphné csak meredt a fiára, ahogy kiejtette az ítéletet. A Malfoyok merőn moccanni sem mertek. A leghamarabb Blaise ocsúdott a döbbenetből.

-         Ide jössz elém Fabian! – csattant Blaise kemény férfias hangja. Fabian felvetett fejjel nézett az apjára, s odasétált elé. Blaise erős csattanós pofonnal ütött a fia szájára. Visszhangzott a fülekben az apai pofon. Blaise soha nem ütötte meg a gyerekeit. Egyetlen egyszer sem. Ellenkezett a nevelési elveivel. Ezért volt a hidegvizes csapkodás, az egyéb büntetések. De soha nem verte a gyerekeket. Daphné csak dermedten figyelte, hogy Blaise most mégis megteszi. Felképelte a saját fiát.

-         Feltakarodsz a szobádba fiam, és magadba mélyedsz, hogy mit mondtál édesanyádra! Ha megbántad akkor lemerészkedhetsz bocsánatot kérni! Tűnj a szemem elől! – mordult a fiára szigorú, elsötétedő szemekkel Blaise, s összevont szemöldökkel követte fia lépteit a lépcsőn.  Ahogy csukódott fent FAbian szobájának az ajtaja mindenkiben mint egy varázsütésre megszakadt a fagyos dermedtség. Daphné arcán leperegtek a könnycseppek. Blaise a felesége felé fordult, s sietve a mellette termett.

-         Daphné cicám ne sírj! – zárta karjaiba nőt. – Kis hülye gyerek! Azt se tudja mit beszél – nyugtatta.

-         De igen – sírta Daphné. – Nagyon is tudja, hogy mit mondott. Szándékosan mondta. Komolyan annak tart a saját fiam? – sírta Daphné blaise mellkasába.

-         Akárki tart is annak csak azért, mert nem ismer téged – simogatta Daphné hátát Blaise. – Biztos hogy csak valakitől hallotta. Nyugodj meg!  -vigasztalta a nőt.

-         Megütötted. Pedig sosem tettél volna ilyet. Miattam történt – törölgette a szemét szipogva Daphné.

-         Legalább biztos, hogy megjegyzi. Van amit el lehet nézni van amit nem. A legfontosabb, hogy a vétséghez mérten kapják a büntetést. Ne aggódj Fabian most elgondolkodik egy kicsit, hogy miért ütöttem a mocskos kis szájára! És érteni fogja ő nagyon is jól. Azért kapott ki mert megérdemelte. Tőlem sosem kapott cska kedvtelésemből. Nem szokásom a gyerekeimen levezetni az idegességemet vagy a fáradtságomat. Hidd el ez az egy pofon örökké kísérteni fogja, ahogy minket hogy ezt mondta rád! Jó példa lesz! Okulni belőle! Hálátlan kis gyerek tud lenni, na hát ilyen a fiam – legyintett Blaise. – Sokat örökölt tőlem a kárára – forgatta a szemét, s intett a többieknek. – Nincsen semmi baj. Együnk gyertek – hívta asztalhoz a Malfoyokat.

-         Olyna kínos, hogy ezt éppen előttetek… - szedett Blaisenek Daphné, még mindig szipogva.

-         A gyerekek fecsegnek teljesen öntudatlanul – nyugtatta Draco. – A kérdés inkább az, hogy kitől hallotta a szót. Remélem nem az anyámtól, mert akkor most én is pironkodhatok –ült le Astoria mellé Draco. Diamond csendesen ült fel a székre apja mellé, s kíváncsian várta, hogy anyja szedjen az ő tányérjába is. – Scorpius mondott neked ezzel kapcsolatban valamit Fabian?

-         Nem – felelte rá zárkózottan a kisfiú, s számára tárgytalanná is vált a téma ez látszott ahogy a  tányérjába mélyedt.

-         Ó kis szövetségesek ők ketten vigyázz vele! – intett Scorpiusra Blaise. – Annyit pusmognak egész nap, hogy két öregasszony megirigyelné őket bent a Mungó várójában. Sokszor csak pletykálkodni ülnek össze azok a kéjenc öregasszonyok. Én meg az ilyenek miatt érek haza kiszámíthatatlan időpontokba. Fogadok hogy ott kapott el valami rosszindulatú félmegjegyzést Fabian is – mérgelődött Blaise. – Bosszantó hogy az emberek magánélete az egyetlen létező téma a varázsvilágban.

-         Főleg ha van min köszörülni a nyelvüket – sóhajtottt Daphné.

-         Na jó hát igen, akinek nincs magánélete az a másokén csámcsog – biccentett rá Blaise.

-         Ezt jól mondtad Blaise – bólintott rá Daphné. Blaise öntötte a salátaöntetet a lányának. Diamond a villájára szedegette a zöldséget. Anyja és apja között ült, akárcsak Scorpius Astoria és az apja között. Fabian lépett az étkező szárnyas ajtajához.

-         Igen fiam? Mondani szeretnél valamit? – mordult rá hűvösen Blaise.

-         Bocsánatot kérek, azért amit mondtam – felelte lehajtott fejjel Fabian.

-         Az kevés is! – csattant Blaise. – A családtagjainkat nem válogatjuk ezt jegyezd meg, és úgy viselkedjél! Anyád mindennel elhalmoz téged te meg ezzel viszonzod neki? Hálátlan kis dög vagy! Remélem tudod! Mert anyád semmivel sem érdemelte ki, hogy a fia így beszéljen vele! Eredj adj anyádnak két puszit amivel kiengeszteled – szólt a fiára fejét ingatva Blaise. Fabian anyjához futott s átkarolta Daphné nyakát leszorítva a szép selymes éjfekete hosszú hajat a nyakához. Daphné magához szorította a fiát.

-         Ne haragudj – súgta anyja hajába Fabian.

-         Szerencséd, hogy az anyák mindig megbocsátanak a gyereküknek – húzta el a száját Blaise a fejét ingatva. – leülsz és eszel rendesen! – intette a fiát maga mellé a székre Blaise. – Én biztos, hogy rád se néznék többet – morogta a gyerekre Blaise. – Étkezés után itt maradsz segítesz anyádnak összeszedni a tányérokat – utasította keményen Blaise. Fabian csak szótlanul biccentett. Csak titokban kacsintott össze a gyerekek feje felett a két felnőtt. Fabian egyébként nagyon anyás volt. Daphné volt mindig a cinkosa, apja büntetései elől. Fabian igazi vásott kis kölyök volt. Állandóan összekoszolta magát, lépten nyomon huncutságokba kezdett, Daphnét pedig minduntalan Blaise-re emlékeztette fia csínytevése. Fabian imádta az anyját, az illatát, a szépségét. Ezért is volt meglepő a kijelentés ma tőle. Blaise viszont gondoskodott róla, hogy a jelzők között Fabian érzékelje a különbséget, hogy mi az amit nem illendő mondania. Blaise uzsonna után egyenesen a Malfoyokkal a parkba indult, kézen fogva a lányát. Csak miután futva megérkezett Scorpiushoz a fia, akkor ment vissza a konyhába Daphnéhoz.

-         Minden rendben? – kérdezte átkarolva a nő derekát blaise.

-         Igen – bólintott Daphné a tálcákra igazgatva a poharakat. – blaise lehet nem is mondtam még…de szerintem nagyon jó apa vagy.

-         Tényleg? – vihogta Blaise. – Hát ezen még sosem gondolkodtam – ráncolta a homlokát Blaise. – Nem vagyok az a típus, aki majomszeretettel csüng a gyerekein. Nekem ez nem megy. És nem is tetszik. Vagy ez a jó apa dicséret mást takar? Megint gyereket akarsz? Kedvet kaptál a húgodtól? – nevetett Blaise, kivillanó fogsorral.

-         Nem, nem, dehogyis – kacagott Daphné. – Jóból is megárt a sok.

-         Hát még a rosszból mi? – röhögte Blaise.

-         Nem olyan rosszak – legyintette mosolyogva Daphné.

-         Ezt vajon arra érted, amikor páros lábbal ugrálva belekapaszkodtak és leszakították a függönyöket? – sandított rá Blaise. – Vagy amikor a körömlakkodat felhasználva átfestették a szobát, kissé drasztikus módon?

-         Na jó, hát néha….kicsit…rosszak – kuncogta el magát Daphné.

-         Igaz…mi is rosszak vagyunk, nem is kicsit – nyomta az ajkait Daphné vállára újra és újra Blaise. – Volt kitől örökölniük.

-         Blaise – mormolta Daphné figyelmeztetően.

-         Tudom vendégeink vannak – tette fel a kezét védekezően Blaise. – De attól még mindjárt rádugrom annyira felizgultam rád.

-         Blaise menj vidd ki az italokat a kertbe! – nyomta a tálcát blaise mellkasához Daphné, hogy távolságot tartson vele kettejük között.

-         Jól van, megyek – sóhajtotta megadóan Blaise. A szülők a favár melletti kerti étekzőnél üldögéltek. Figyelték a gyerekek játékát. Draco átkarolta Astoria derekát, s időnként megsimogatta a felesége még lapos hasát. Astoria felmosolygott rá. Különös, hogy hamarosan négyen játszanak majd itt. Bár az ő gyerekük nagyon kicsi leszmég a játékhoz. Mire igazán játszhatnának addigra a fiúk már iskolába mennek. Sebaj, majd akkor nyáron…