A nyár első napja. Egyedül utazom haza. Megszületett a féltestvérem. Fogalmam sincsen, hogy várom-e vagy sem ezt a találkozást. A Roxfort nem olyan izgalmas mint hittem. Nincsenek barátaim. Nem is kerestem őket. Kicsit egyhangúan teltek a napok, viszont a vizsgákon is segített anyám fülbevalója. Minden vizsgám kiváló lett. A keresztapám erre persze azt írta, hogy gyenge a suli. És szerintem is igaza van. A végzős tablón megkerestem a szüleimet. Elég zavaró volt, hogy kezdetben mindig könnyezve. Most már csak felmosolygok rájuk. Megszoktam, hogy gondolatként sokszor beugrik, mi van ha ebben a padban előttem évtizedekkel az anyukám ült. Kicsit meg is nyugtat a gondolat. Változtak a régi szabályok a kviddicsben is. Azt mondják a Potterek miatt első éveseket is felvesznek. De szándékosan nem is jelentkeztem a válogatásra. Ki akarok maradni a kviddicsből teljesen. Nem is mentem ki a meccsekre sem. Úgysem érdekel. Ahogy nem érdekel az egész házak közötti verseny sem. A hátsó padban ülök mindig, mert itt nem zaklatnak sokat a tanárok. Azt hiszem kicsit különcnek tartanak az iskolatársaim. Mert szerintük aki sokat van egyedül az zakkant. Apám szerint mindenből kihúzom magam. Bár nem írta le, éreztem a sorok közül, hogy azt mondaná: olyan vagy mint az anyád. Nem tudom, hogy ilyen volt e Pansy Parkinson Roxfortos diákként. Nem ismerhettem meg eléggé. A mardekárosok amúgy is mind különcek. Hiányzott a Zabini testvérpár. Mert úgy éreztem mindig is, hogy ők legalább ugyanolyan zakkantak mint én. Úgyhogy vártam a nyarat, hogy végre ismét együtt játszhassunk mint régen. Bár élményként fogalmam sincs mit mesélhetnék Fabiannak, mert főleg csak bambultam ki az ablakon órákon, ha nem, akkor pedig  a Fekete-tó partján ültem. Messze nem a kalandos kastélyfelfedezés, amilyeneket Fabiannal lehetne tenni. Jó lesz újra látni őket. De előbb még meg kell ismerkednem a húgommal. Loise Malfoy-jal.