Pansy Zabini a fülébe igazgatta a könnycsepp alakú igazgyöngy fülbevalót. A gyertyafény sejtelmes fényt adott a krémszín ékszernek. Sötét tekintete visszatükröződött a fésülködőasztal hatalmas szárnyas tükrében. Magas ólomtalpú aranyozott gyertyatartókra csöpögött a megolvadt sápadtfényű viasz. Pansy szemében tompa fény suhant keresztül. Mély levegőkkel nyugtatta magát. Erőt gyűjtött a közeledő estélyhez. Csak a báli szezonra érkeztek Londonba. Blaise személyes unszolásának tett eleget. S Pansy kétségbeesett, de mégis lágy mosolyt küldött a tükörképének. Tizenhat Angliától távol töltött év. Pansy lesütött szemmel rázta meg a fejét. Nem. Nem Angliától, csak az arisztokrata közélettől. Mert a londoni házukban többször is megfordultak. Pansy valóban menekült Franciaországba, távol az ismerősöktől távol a fájó múlttól, távol mindentől. Az emlékektől. Felejteni akart. Blaise pedig megadta neki a felejtéshez szükséges szeretetet. Már két hete tartózkodnak Londonban, de Pansyt még mindig kirázta a hideg, ha erre a bálra gondolt. Csak néhány óra választja el attól, hogy találkozzon ismét, a múltja szereplőivel. És hiába a tíz év házasság, ma ismét ugyanannak a nőnek érezte magát, aki elmenekült Angliából. Egyáltalán nem várta ezt a találkozást. Azt, hogy ismét szembe kelljen néznie az aranyvérűek előítéletével. Blaise-nek fogalma sincs róla, hogy mit kér tőle. Pansy tudta, a férfi neki akarja ezzel a legjobbat. Hogy végre emelt fővel lépjen a díszes társaság elé. Nagy erőpróba lesz mindkettejüknek. A teljes brit aranyvérű társaság előtti újbóli megjelenés. Mert, hogy nem felejtették el őket, és a botrányt az egészen biztos. Pansy többé nem illett ebbe a társaságba. Blaise mégis elvette. Mindketten kitaszítottak ebből a világból. S Blaise van annyira jellemes, hogy most mégis elszánta magát, és ragaszkodik hozzá, hogy Pansyval részt vegyenek egy bálon. Ismét az előkelő társaságban.

Pansy szíve szerint a szőlőültetvények kopár sorai közt húzódott volna meg most is ezen a hideg téli éjszakán. Blaise szőlőbirtokokat vásárolt Bordeauxban, és meglehetősen keresett és jó borokat készített.  Pansy most is az otthonról hozott tavalyi Merlot-t kortyolgatta, meggyillata volt, és érezni lehetett a gyümölcsök ízét a bor zamatában.  A Bordeuaxi villában tartózkodtak csaknem az év egészében, kivéve a nyári spanyol nyaralásokat és a téli londoni időtöltést. A franciák közt bármi ami polgárpukkasztó volt imádták. A különös angol nő, és a félig francia fekete férfi párosát kifejezetten provokálónak tartották. A rejtélyes, megjelenésüket körüllengő misztikus titkokkal együtt. Pansy szerette a francia társaságot, akik befogadták, s nem kérdeztek semmit. Itt mindenkinek megvolt a maga titka. Nekik is. S ez adta az alapokat a zaftos pletykákra, amitől mindenki izgalmas lett a különcök között.

London más. Londonban mindneki olyan sznob, olyan végletekig precíz, és hideg és közönyös. Ahol az elvárásoknak megfelelően élnek, ahol a deviancia nem elfogadható. Ahol az aranyvérű társaság kinézi maga közül, s szinte kiutasították. Londonban ő nem több egy bukott aranyvérű nőnél. És ez a szó legkeményebb értelmében. Remegett, ha csak arra gondolt, hogy a hideg intrikus társaság középpontjába kell ma kerülnie akarva akaratlan is. S csak fohászkodott, hogy az a bizonyos férfi ne legyen jelen a bálon.

Blaise évek óta kérlelte, hogy fittyet hányva a világra vonuljanak be úgy igazán franciásan egy bálra, ne törődjenek a rossz nyelvekkel, s mutassák meg, hogy igenis büszke aranyvérűek továbbra is. De Pansy ijedten menekült el minden javaslat elől, se a kviddicsmérkőzések, se a színház, se a bálok, semmi sem tetszett neki. Hirtelen betegségre hivatkozva kimentette magát Blaise ajánlatai alól. Ez a visszakozás tette Blaiset egyre magabiztosabbá és határozottabbá. Pansy a felesége. S mindenkinek meg akarja mutatni hogy ő büszke rá. De Blaise erősködése kevés volt. Pansy maga sem értette, hogy miért adta be a derekát idén. S hogy tényleg erre a farsangi bálra készül.

Londonban most sem a hó esett. Csak a nyálkás, sűrű eső zuhogott. Szürkévé egyesítve az eget a földdel. Lehangoló volt a brit időjárás. Hiányzott Bordeux. És a provance-i bérelt ház. Londonban Pansynak is sokkal nyugtalanabbak voltak az éjszakái, kedvetlenebb és lehangoltabb volt. Egyrészt az idő, másrészt a  kísértő múlt miatt. Babonából sohasem ment az Abszol útra vásárolni, kerülte a nyilvános forgalmas helyeket, és a bevásárlásait is kora reggel intézte el, amikor még szinte aludt a város, a boltosok a járdát sepregették megbűvölt seprűikkel, még át sem fordították a nyitva táblát. S Pansy sűrű fátyol mögött mert csak az utcára lépni.

Különös gonddal választotta meg az idei báli ruháját. Ejtett vállú, mellrésznél lágyan redőzött, karcsú uszályos padlizsánlila estélyijét a legelőkelőbb párizsi szalonban készíttette. Méregdrága francia selyem, a derékrésznél csipkebetéttel. S könnyedén suhogott az anyag minden mozdulatára, kölcsönözve a finomságot, a lágyságot és a kellemet viselőjének. A francia divattervező értette a dolgát. A ruha egyszerre volt előkelő, egyszerű, mégis sugározta Pansy egyéniségét. Volt benne valami határozott büszkeség is. Ami viszont Pansyból ma hiányzott. Remélte, hogy a színválasztás megadja neki mindezt ami hiányzik belőle. Megérintette a nyakába kötött igazgyöngy nyakláncot. Krémszín selyemmasni tartotta a tarkójánál. Zavartan simította végig a masnit.

Gyűlölte a szigetvilágot. Mert emlékek árját zúdította rá minden évben. Blaise-el főleg üzleti úton jártak itt. De Pansynak kínszenvedés volt minden itt töltött nap. Blaise pedig számtalanszor tépte le róla a személyét takaró fátylat, hogy hagyjon fel a bújkálással, mert ez nem ő, ez nem az a Pansy Parkinson aki egykor volt. S tényleg nem volt önmaga Londonban. Képtelen volt rá, hogy úgy éljen itt mint régen. Az a lány eltűnt. S nem is találja már meg. Pansy pislogva figyelte a lila szemhéjpúderét. Remélte, hogy a smink tökéletesen takarja a lelkében zajló bizonytalanságot és háborgást. Sokkal szívesebben jelent volna meg egy maszkabálon mint ezen a nyílt estélyen. Ahol önmagát kell adnia.

Egyáltalán nem várta az estélyt. Lélekben menekült. Félt a pillantásoktól, a háta mögötti összesúgásoktól, s azoktól akikkel talán találkozni fog, ennyi év után. Szembe kell néznie…a múlttal. Pansy átfestette a száját a lilaárnyalatos szájfénnyel, s a tükörben látta, hogy nyílik a hálószoba ajtaja. Fekete szmokingban, lilacsíkos nyakkendőben a rasztahajú férfi állt az ajtóban. S kivillant tökéletes hófehér fogsora. Párducmozgással lépett a felesége mögé.

-         Ellenállhatatlanul tökéletes vagy – súgta a nőhöz hajolva, s a bársonydoboz selyemborításából kiemelte a gyöngysor karláncot, s az krémszín selyemanyagot puhán kötötte meg a nő csuklóján. – Vigyázok a sminkedre! – kacsintott a nőre, ahogy telt buja ajkaival megcsókolta a nőt. – Készen állsz? – kérdezte halkan, veséző pillantással.

-         Egyáltalán nem….biztos, hogy menjünk? – pislant ijedt fény Pansy szemében.

-         Hidd el, erre nem lehet felkészülni – Blaise Pansy kezébe adta a borospoharát, s a sajátját is felemelte a fésülködőasztal márványlapjáról, s hozzákoccintotta. A csendben élénken csilingelt a kristály. Blaise meglögybölte a nemes italt a poharában, s közben figyelte a merlot vörös színét. – A Malfoyokra nem lehet eléggé felkészülni – tette hozzá sötétebb tónusban, s tekintete találkozott a felesége félénk pillantásával. Mindketten belekortyoltak a borba. Pansy próbálta kiolvasni a férfi szeméből, hogy mit gondolhat. De a sötét szembogár semmit sem árult el.  Pansy a márványlapra állította a karcsú poharat, s egy határozott lendülettel felállt a bársonyszékről.

-         Semmi probléma nem lehet – mosolygott erőltetetten Pansy, de a hangjában hideg határozottság csengett. – mit is várunk? Te félig kreol én félig átkozott! Egészen jó belépőnk van – karolt a férjébe Pansy.

-         Csak optimistán kedvesem. Nézd a jó oldalát! A többieknek nincs ilyen élményekben részük. Mi már a kádban is élményfürdőben részesülünk, míg nekik ehhez medencéket kell keresniük – vigyorgott Blaise, s egyenes háttal vezette a nőt a hintóhoz. Sötét prémbundákba burkolóztak mindketten. Pansy ideges mosolyt eresztett meg, de a gyomrában egyre nagyobb görcs keletkezett. Kinézett a zuhogó esőbe. Nézte az ablak előtt elsuhanó tájat. Blaise az ölébe vonta a nő kezét, s lágyan átsimított rajta. Érezte a feszültségét. S bár próbálta titkolni ő is ideges volt. Az első megjelenésük. A fogadtatás pedig egészen biztos, hogy emlékezetes lesz mindkettejüknek. De túl kell lenniük már ezen is.

-         Hoztál pálcát? – kérdezte lebegő hangon Pansy.

-         Természetesen – bólintott Blaise. – De nem lesz rá szükség.

-         Csak a biztonság kedvéért – Pansy mellkasa megemelkedett a nagy levegővételtől. – Az egész társaság ott lesz igaz? Mindenki?

-         Éppen azért választottam ezt a bált – bólintott komoran Blaise. – Nem adjuk kicsire.

-         Boldogabb lennék most egy pohár jó burgundi mellett párizsban – sóhajtotta Pansy.

-         Ideiglenesen. Mindenképpen. De ezt akarjuk? Pillanatnyi állapotot? Egyszer szembe kell nézni a múlttal. Mindenkinek. Neked is – mondta komolyan Blaise.

-         Légy mellettem, ne hagyj magamra – suttogta Pansy kesztyűs kezével megszorítva Blaise jobbját.

-         Én melletted állok. Mindig – mondta nyugtatóan Blaise. Lilában játszó fekete selyemmasni fogta össze a haját, kellemes csokoládébarna bőre most szinte aranyló volt az utcai fényben. Pansy átpergette ében fürtjeit a bőrkesztyűjén keresztül áttúrva a haját. Befordultak a fáklyafényben fürdő impozáns viktoriánus kastélyhoz. Itt vannak. Nincs menekülés. Nincs visszaút. Pansy egy pillanatig még meghúzódott a hintó biztonságot nyújtó bársonyülésében, majd, ahogy Blaise várakozón kinyújtotta a karját, hogy lesegítse a fogatról, Pansy nagy levegőt véve elfogadta, s lelépett a vízpatakoktól ázott macskaköves kocsifeljáróra, s besiettek a súlyos drapériákkal díszes előtérbe.  A házimanók levarázsolták róluk a súlyos prémszőrme kabátokat, Pansy pedig védelmet keresve belekarolt a férjébe.

-         Miért nem hoztam egy legyezőt ,amivel kitakarhatom az arcom? – szűrte a fogai közt megkeményedett arcéllel Pansy.

-         Akkor senki sem látná, hogy az évekkel még varázslatosabb lettél, ezt sosem hagynám – mosolygott Blaise miközben a ceremóniamesternek átnyújtotta a névjegykártyát.

-         Mr. Blaise Zabini és felesége Mrs. Pansy Zabini – kiáltotta a terembe, s Pansy a férje oldalán belépett a kristálycsillárral megvilágított hatalmas bálterembe. Érezte, hogy a teremben minden szempár rájuk szegeződik, az elhaló beszélgetések beálló csendjében, tökéletesen hallatszott a cipőik kopogása, ahogy végighaladnak a termen. Blaise is megfeszült érezte a karja izmain, hogy ökölbe szorította a kezét, de mindketten nyugodt, kimért léptekkel, kifejezéstelen arccal haladtak végig az asztalukhoz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés