Draco Malfoy megcsapkodta az arcát a hűvös csapvízzel, s a törülközővel átdörzsölte az arcát. Lehajtotta az ingujját, ezzel elfedve a kikandikáló sötét jegyet a karján, s begombolt az ingén az apró gombokat. Unottan kötötte a nyakkendőt a nyakába. Ismét egy bál. A sokezer közül. Ami a végeláthatatlan báli szezont végigkíséri. Flegmán meredt a tükörképére, s ujjaival áttúrta szőke haját. Harminchat éves, s a szája szélénél már kezdenek mélyedni a jellegzetes férfias ráncok. A szürkéskék szemekben hideg rezzenéstelenség.

A hálószobában női bőrcipők koppannak. Hallatszik, ahogy Astoria a parkettán lépked, készülődik, és végigcsattog ilyenkor az egész kúrián. Mindenki hallja, hogy hamarosan távoznak a kastélyból. Astoria képtelen csendben készülődni. De már megszokta. Ha Astoria öltözködik és elindul akkor az egész kastély tudja és körülötte ugrál. Az összes házimanó a Malfoy feleséget készíti fel az estélyre. Már behunyja a szemét akkor is látja maga előtt ,ahogy a hamvasszőke egyenes haj, előreomlik, ahogy lehajol egy-két ékszerért, cserélgeti, váltogatja, dübörgő léptek haladtak végig a folyosón.

- Apa had menjek én is veletek! – kiáltotta Scorpius.

- A bál nem gyerekeknek való, majd ha elég érett és felnőtt leszel hozzá, ilyen kisgyerekeknek az ágyban a helyük – túrta át fia szőke haját Draco, ahogy a fia elé állt a kéréssel.

- Inkább olvasgasd még kicsit a Roxfort történetét, elvégre hamarosan oda fogsz járni – kacsintott Draco a fiára. Scorpius kedvetlenül a hálószoba felé indult.

- anya! – szólt az anyjához lépve, s ezüstös csillogó ruhájába kapaszkodva.

- ha kárt teszel a ruhámban egy hét szobafogság lesz! – tolta el a fia kezét Astoria. – nem jöhetsz velünk apád már megmondta – dobta hátra szőke haját Astoria, s halványan Dracóra nézett.

- Kész vagy? – mérte végig Draco a feleségét.

- Scorpius moss fogat lefekvés előtt! – simította át fia arcát Astoria. – Draco megvárnál? – tipegett utána Astoria kecses ezüstszín cipellőiben.

- minek veszel fel olyan cipőt, amiben menni sem tudsz? – nézett hátra Draco. Astoria hűvösen markolta a korlátot, s leereszkedett a vörös szőnyegen.

Draco bevágódott a nő mellé a  hintóba, s kedvetlenül meredt maga elé. Semmi kedve nem volt ma bálozni. Tűrni a társaság értelmetlen szövegelését, tettetni a jókedvet, pezsgőt iszogatni Astoriával, végighallgatni a legfrissebb pletykákat, amit az otthon unatkozó aranyvérű nők összehordanak, eljátszani az elit olyan jellemző merev szabályait. E szerint él, de vajon élvezi-e, vajon boldog-e így? Semmitmondó üres fecsegés, széptevés, unalom. S ő ezt választotta. S hitte, hogy jól választott. Akkor, amikor döntött. Még mindig égett a szeme, ahogy lehunyta, s visszagondolt arra a napra. Amikor úgy választott, ahogy az aranyvérű szabályok elvárták tőle. Ahogy viselkedett. S mindezt hidegen, számítóan. Közönyösen. Fogalma sincsen már ,hogy jól döntött-e. Az évek sablonossága pedig jótékonyan borították leplüket a múltra. S ez elég is volt. Beszokott társaság, megszokott körök, rutin. A farsangi időszak mégis visszaidézett valami fájót. Egy régi farsang emlékét. Egy igazi álarcosbálét. A fiatalsága kezdetén, a friss jegy még szinte hamvas volt a bőrén.

Draco megrázta magát, hogy felébredjen gondolataiból. Kimosta magát a múltból. Mentette a Malfoy hírnevet. A Malfoy becsületet. S ezzel…nem akart belegondolni, hogy mibe taszított egy nőt. A Malfoy név mindennél fontosabb volt, s akkor gyűlölte, annyira gyűlölte miatta azt a lányt. S szinte menekült. A homályból derengő Astoriát olyan gyorsan ejtette teherbe, hogy még maga is meglepődött. Két hónap után kérte meg a kezét, s az esküvőre két hónapra már Astoria várandós lett Scorpiussal. A tökéletes aranyvérű fiúval ajándékozta meg. S Draco annyira boldog volt, hogy ez minden mást feledtetett vele. Csak az számított, hogy tisztázta magát. Egy férfinak természetesen mindig könnyebb. Főleg az ő neve sokat jelentett a varázsvilágban, a brit aranyvérű körökben. Senki sem hibáztatta. S mindenki bíztatta, bátorította s helyeselte a tettét. Csak dracóban húzódott meg mélyen valahol a közönye, a flegmasága, a hideg érzéketlensége mélyén a bűntudat, a lelkiismeretfurdalás. Egy elhibázott ügy miatt.

Mégis számtalanszor érezte azt, hogy rosszul döntött akkor. Most a kissé megunt házasságban, Astoria mellett. Mert a hideg szőke szépség mellett hiányzott valami. A boldogság és a jó hírnév megtartása közül a Malfoy név fényét választotta. S tussolt mindent a múltból, tagadott mindent, próbált meg nem történtté tenni, s az évek betemették a múltat. Már senki sem emlékezett arra a télre. Draco sem akart.

Astoria szőke haján derengett a holdfény, ahogy besütött a hintóba. Draco morogva csúsztatta tenyerét a nő nyakára, s magához húzta. Nyelve utat tört magának a nő szájában, kutatva forgatta át, megízlelve a felesége ajkát, Astoria kérdés nélkül viszonozta a csókot. Draco érezte az ujjaira omló selymes szőke hajzuhatagot. Majd közönyösen elhúzódott. Astoria ismét a tájat fürkészte, mindketten a hintó ablakát áztató esőpatakokra meredtek.

Ugyanazok az arcok, ugyanaz minden. Astoria nem kellett hogy feltűnően viselkedjen, anélkül is mindig feltűnő megjelenés volt. A vérében volt. Belépett és akárcsak a nővére rezgett valami a levegőben. Akár az északi sarki tündér, ezüstben, hűvösen, érzelemmentesen. Draco csak egy futó arccsókkal üdvözölte Daphnét, s máris pezsgőstálcák után keresgélt. Otthon kellene iszogatnia a bárban, az sokkal jobb kikapcsolódás lett volna a ma estére. De a Rosier név ennél súlyosabb volt a mérleg másik végében. A Rosier bálok kivétel nélkül kötelezőek voltak az aranyvérűeknek. Ez iratlan szabály. Ezt mindenki tudta. Ott kell lenni. Ezek a társaság legnagyobb rendezvényei. A báli szezonban viszont csak egy a sok közül.

Draco flegmán vágta zsebre a kezét, miközben a pezsgőjét kortyolgatta. Rá sem nézett Astoriára. Minek? A nap huszonnégy órájában látja. Ismeri minden porcikáját. Tíz év házasság után, ha nem lenne udvariatlanság, most végigásítozná ezt az egész estélyt Astoria oldalán. Draco megsimogatta a felesége állát, s a kényelmes bőrkanapéra ereszkedett szétvetett lábakkal, szőke haja a szemébe hullott, s rosszkedvűen hordozta végig a tekintetét. Néhány perc és Monstro csatlakozik és akkor megkezdődhet a szokásos körút.

Egyhangúságát a következő beharangozott név törte meg. Bízott benne, hogy rosszul hall. Hogy tévedés, hogy cseng a füle. A szürke szemek tompa fénye eltűnt. Belső nyugtalanság váltotta fel. S mozdulatlanságba dermesztette. A megannyi gyertyafény között pedig látókörébe ért a pár. A lila estélyiruhába bújt nő, akit évek óta nem látott, nem hallott róla, nem tudott róla semmit. S most annyi év után ismét itt. Ilyen váratlanul.

Síri csend támadt a teremben. Draco szíve is kihagyott egy ütemet. Csak meredt a jelenségre. S érezte, hogy a figyelem nem csupán Pansyra irányul, hanem fokozatosan az ő reakcióját is keresik. Az első megdöbbenésből ocsúdva mindenki tekintetével a szőke férfit kereste a tömegben, s ezt Draco nagyon is jól érzékelte. Félrecsúszott merev álarcát rendezve magára öltötte a megszokott álarcot. Az érzelmek nélküli tekintetet. A hűvös palaszürke szemek csak közönyösen bámultak a levegőbe. Mintha mi sem történt volna. Pedig Pansynak nem sok mindenkit hívnak a varázsvilágban. Sőt senkit. Ahogy nincs hozzá hasonló sem a varázsvilágban.

Belülről azonban érezte, hogy felkúszik a szívébe valami sötét kesztyűs kéz és markolja szorítja, elönti a forróság, s képtelen lesz kezelni a helyzetet. Legalábbis semmiképpen sem úgy, ahogy kellene. Nem volt felkészülve arra, hogy most itt találkozzon az egykori Pansy Parkinsonnal.

Most amíg a nő nem látja azonban alaposan végigmérhette Pansyt. Szemrevételezte. S rá kellett ébrednie, hogy semmit sem változott. Ugyanaz az ében haj, ugyanúgy hordja a haját mint régen. A keményen felvetett fejtartásában, az egyenes hát, az egész tartása büszkeséget sugárzott és sérthetetlenséget. Lilában volt. A kedvenc színében. A céltudatos nő színében. Pansy volt. Annyira Pansy, hogy az már fájt. Mert feltépte a régi sebeket a zilált emlékeket, a lezáratlan múltat, akár egy múmia amint előtör a piramisából és most tör zúz rombol maga körül, mert mindenki pontosan ugyanarra gondolt. Azokra a tizenhat évvel ezelőtti eseményekre, amik futótűzként terjedtek végig az aranyvérűek között. Képtelenség volt eltussolni. Bármennyire is igyekeztek, s nem volt más megoldás csak a nyílt, és látványos megszégyenítés. Vagy…ha felvállalja. Amit nem volt elég bátorsága megtenni.  Pansy megjelenése itt és most…mindennél borzalmasabb. S a legrosszabb, a legkínosabb helyzetbe éppen Dracót hozta ezzel.

Igazgyöngy ékszerek, nyugodt léptek, akaratos áll, szigorú hideg tekintet, metsző szemöldökvonal, s mellette a magas, kreol férfi. Az egyetlen a varázsvilágban, a brit férfiak közül aki mindazok után felvállalta ezt a nőt, és most itt megjelenik vele. Az elismerés Blaise-é. Akárcsak Pansy. Draco zavartan érzékelte, hogy szinte féltékeny a férfira. S nem értette magát ,hgoy miért. Hogy miért érzi ezt ennyi év után, amikor ő maga mondott le Pansyról. Mi több…ellökte magától, s hagyta sodródni, ő maga lökte be az árba, ami megállíthatatlanul zúdult, s amely a sodrás mélyébe húzta a nőt. Ahonnan nincs kiút. Leírta magát Pansy egy életre az aranyvérűek között.

S a nő becsületéért egyetlen mentőövként úgy látszik megérkezett Blaise. Az egykori jóbarát. Ezzel akárhogy is a saját jó hírét is kockára tette. Megérte? Mit tud még nyújtani Pansy? S talán számít-e ez Blaisenek?

Pansyról senki semmit sem tudott. Ez biztos. A feltűnése most mindenkit megdöbbentett. Látszik az elámuló arcokon, s ott ül az arckifejezésükben minden, az elutasítás, az undor, az intrikus fintor, az amivel egykor megalázták a nőt. Draco pedig nem állt ki mellette, hanem maga is beállt a sorba, elsőként dobva a követ az asszonyra. Megfeszült az ideg Draco arcán, ahogy az alsó fogsorára harapott. Ha azt hitte a ma este egy unalmas estélyre érkezett, akkor igencsak tévedett. Pansy Parkinson gondoskodott róla, hogy ez az este mindenki számára izgalmas legyen, tele meglepetésekkel…s talán nem kisebb botránnyal.

Draco mielőtt összeroppantja a Rosier kristálypoharat letette a kezéből a legközelebbi tálcára, s a hátsó oszlopcsarnokban haladva szemmel tartotta a feltűnő párost. Semmi kivetnivaló nem volt a megjelenésükben, a legfinomabb francia kelmékben voltak, Pansyn gyönyörű igazgyöngy készlet, ami hűen tükrözte a könnyeket, a múlt megkövült pillanatait. S mennyire jól állt neki ez a ruha. Fiatalos. Kifejezetten. S nincs olyan a teremben aki ne ismerné az ő történetüket. Mennyire kínos is! Hogy itt vannak mindketten egy teremben, azok után, ahogy elváltak útjaik!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés