Tom szeretett egyedül kószálni a városban, ügyeket intézni, önállóan. Sosem szorult segítségre, mert nem bízott senkiben sem annyira, hogy a segítségét kérje. Ráadásul tíz év árvaházi tapasztalat szólt belőle. Ha bárki másra bízott dolgokat, abból körmös, vagy egyéb büntetés származott. S ő maga egyedül mindent jobban el is tudott rendezni, mint segítséggel. Felügyelet nélkül barangolni London utcáin felemelő érzés volt. Úgy érezte egy pillanatra, hogy ő is normális mint a többi ember. Hogy nem kell visszamennie a szűkös kis szerény árvaházba, hogy gondtalan és felszabadult, hogy dolga van, és célja a városban. Ettől könnyebbek lettek a léptei is és még a levegővétel is. Az árvaház sarkától két utcára most is ott kuporgott a hideg boltíves falfülkében a virágárús néni. Vidékről jött fel és ilyenkor télen szárított virágokat árult, amik mezei virágok lehettek.

-         Kezit csókolom néni! – kiáltotta neki messziről futtában Tom.

-         Tom kedves! Ismét ügyeket intézel? – mosolygott rá vastag fekete kendőjét igazgatva az idős hölgy. – Na ha visszafelé itt találsz kapsz tőlem egy csokrot!

-         Sietek én! – fordult még hátra futtában Tom, de fürge lábai már vitték is tovább. Ahogy a sarkon befordult kifulladva nézett végig a széles utcán. London épületei sokkal impozánsabbak, mint az árvaházi szürke kockaépület. Tom bámészkodva pislantott be a mosoda ablakán, az üzletek kirakatain. A fodrászatban éppen vastag sütővassal göndörítették egy szőke nő haját. S ott a Vauxhall Road legtutibb helye az útkereszteződés közelében. Egy hangulatos kis újságárús bolt, Tom törzshelye. A legtitkosabb mind között. Tom beintegetett a kissé homályos ablaküvegen a bent olvasgató fiúnak. Ahogy kinyitotta az ajtót vidám csilingelés köszöntötte, és az újságosbódéban jó meleg.

-         Tom öcsém, gyere bújj be! Piszkosul hideg van ám odakint! – csapta a tenyerét Tom fázós vékony kis ujjaihoz.

-         Chris! Te éjjel nappal itt vagy? – vigyorgott rá Tom, az asztalra helyezve a borítékokat.

-         Csakis reggel hattól este nyolcig vagyunk nyitva – dohogta Chris, kesztyűt húzva fázós ujjaira. – Karácsony óta nem láttalak!

-         Az ünnepek közt nem  kellett postát hoznom – kuporodott le egy kupac újság tetejére Tom. – Majd ha jobb idő lesz, mint tavaly nyáron – Chris gőzölgő teáskannát tett a pultra. – Csipkebogyótea vagy Earl grey? – kacsintott Chris a vékony kis sápadt arcú gyerekre. – Felteszem a kérdést mintha nem tudnám a választ – bökte oldalba vihogva a fiút.

-         Earl grey – sóhajtotta Tom a Times címlapját bámulva.

-         Ilyenek a szőkék Tom, de ne lógasd az orrod öcskös, a kedvedért átfutottam egy-két újságot itt a hideg téli délelőttökön. Az biztos, hogy Benson earl-ről nem tudok. Ráadásul az Earl cím kihalóban van már. Valószínű, hogy csak őrzi a család a címet, de nincs funkciója – töltött egy cserépbögrébe a fiúnak Chris. Tom belekortyolt a gőzölgő teába. Átmelegítette tetőtől talpig a forró ital. – HA öt óra, akkor tea! Igaz-e? – dőlt hátra Chris kényelmesen az egyetlen székben ami az apró bódéban volt.

-         És mi van, ha a név csak kitalált? Lehet, hogy Ben son, vagyis Benjamin fia? Esetleg egy Earl, akit Benjaminnak hívtak a családban? – találgatta Tom.

-         Hát, ha az újságokban találok valamit, tudod hogy szólok, de hát most más dolgok vannak alakulóban a nagyvilágban Tom! Lejár már nem csak az Earl-ök ideje, de minden egyéb másé is – legyintett Chris. – Sok újság megfordul itt nálam, sokkal több, mint amennyit a pulton mutatok – hümmögte teáját kortyolgatva Chris.

-         Milyen hírek? Titkosak Chris? – kapta fel gyanakvóan a fejét Tom.

-         De még mennyire, hogy azok, de ezek  itt nem értenek az ilyesmihez, ezeknek csak a Times kell, meg a Dially Mirrors, nem is olvasnak külföldi újságokat. Pedig pult alatt gazdagabb a kínálat – vihogta Chris. Vastag fémdobozt húzott elő a pult legalsó fiókjából, s felnyitotta a lakattal a zárat. Idegen nyelvű újságok voltak. Tom kíváncsian közelebb tolta a buksiját, hogy majd feldöntötte a takarófüggönyt tartó Christ.

-         D-e-u-t-s-c-l-a-n-d? – betűzgette homlokát ráncolva Tom. – Mi?

-         Németország te lüke! – csapta le a vaskazetta fedelét Chris. – De… Pszt! Ezek bizalmas információk – tette mutatóujját a szája elé Chris, s kimeresztette hozzá karikás szemeit.

-         De hát nem angolul írták, el tudod olvasni mi van benne? – fogta suttogóra Tom, mintha megérezte volna, hogy titkos dolgokról beszélnek, s ezért intette csendre az újságárús rikkancsfiú.

-         Persze, hogy nem – mormolta Chris szuszogva visszatuszakolva a vaskazettát a titkos kis fiókba, s rácsapta a függönyt, hogy jótékonyan eltakarja a kopott vasládát rejtő alsó fiókot. – De akik érte jönnek azok tudják mi áll benne és néha nekem is csurrannak cseppennek információk belőle.

-         Kik jönnek érte? – nézte gyanakvóan ártatlan szemekkel Tom, az újságokon kuporogva.

-         Mindig zárás előtt jönnek, szürkületkor, a sötétség teljes beállta előtt, két férfi felváltva. Mindketten unalmas szürke kabátban, a gallérjukat magasan felhúzzák, és afféle svájci sapka van a szemükbe húzva. És furcsa akcentussal beszélnek angolul – szörcsögte teahörpintgetés közben Chris. – Nem ismerem őket…

-         És mindig csak nekik adod ki az újságot? – ámuldozott Tom.

-         Persze – bólogatott Chris. – Jó kis bankók ütik érte a markomat, na látod Tom öcsém ezért érdemes még itt a bódéban üldögélni is. AZ újságok teljesen rendszertelenül érkeznek. Aki hozza mindig az előző napi Times címlapjába csomagolja a rakományt, és egy újat vesz helyette. Már tudom ha az előző napi Times címlapját látom a pultra dobva, akkor friss hús érkezett és csengő fontok ütik este a markomat.

-         És a két férfi tudja mikor kell az újságokért jönniük? – kérdezte mohó izgalommal Tom.

-         Á dehogy. Minden este erre járnak. A kérdés pofonegyszerű: „A tegnapi Times már elfogyott?” mire én így felelek: „Nem még egy itt van valahol” vagy „Sajnos mára már igen, de itt a mai” – sandított rá Chris.

-         Azta! – hüledezett Tom. – ez igazi Sherlock Holmes történet Chris! De ez egyben rémisztő is, mi van ha rajtakapnak?

-         Ugyan már! – legyintett Chris. – Kinek tűnne fel egy Vauxhalli kis újságárús bódé. Ráadásul az újságárulás még nem felségsértés! Nem bagóval üzérkedek és nem is alkohollal, bár legalább melegebb lenne itt az biztos.

-         Ez nem a korona elleni cselekvés te Chris? – tanakodott a bögrét a térdéra engedve Tom.

-         Ez zsebpénz-szerzés Tom és nem több – pakolászta a teáskannát és a bögréket Chris. – De én mondom neked Tom, valami van a levegőben! Megérzem akár a szmogot London utcáin! Bűzlik a kontinens felől. Átszivárog a tengeren is a szigetekre. Én tudom, én a háború kitörésekor születtem, akkor is bőgtem a bűzétől éjjel-nappal. Mit érdekel engem mit akarnak ezek? Csak ne kelljen éhezni, meg tejért sorba állni, aztán kiderüljön, hogy elfogyott – Chris végigmérte a vézna kisfiút. – Jónak beszélek én is a sanyarú életről mi? – szomorodott el Chris. Tom nem válaszolt csak mélyen belemélyesztette alsó ajkának húsába a fogát.

-         Mennem kéne – szűrte a fogai közt Tom, tenyerét az újságokra támasztva.

-         Bizony igyekezz barátom, mert bezár a posta és odalesz a küldeményed – pislantott ki a toronyórára Chris.

-         Ok – vette fel a pultról a borítékokat Tom. – Vigyázz magadra Chris, mert tudni fogom hova tűntél – ugrott le a magasított bódéról Tom, ki a hideg téli levegőre.

-         Aztán ugorj be ha erre jársz Thomas! – kiáltott utána Chris, kikönyökölve a pultra.  Sötétedik. A napi újság már senkit sem érdekel. Megvették még délelőtt. Látta, ahogy a szegény árvaházi fiúcska futva befordul a macskaköves úton, a posta irányába. Tom benyitott a posta ajtaján. A jól ismert papírillat és gépíró ütemes kattogása hallatszott a helyiségben.

-         Szervusz – nézett ki rá az üveg mögül a szoros kontyba tekert  hajú szigorú tekintetű postáskisasszony.

-         Ezeket a leveleket szeretném feladni – adta át a borítékhalmot Tom. Csak egyetlen pillantást vetett rá a postáskisasszony. Árvaházi bélyegmentesség, hát persze.

-         Rendben vagyunk – biccentett a fiúnak.

-         Kezit csókolom! – kiáltotta Tom s már ki is fordult hátrahagyva a gépíró ütemes  zaját. A sötétedés gyorsan ereszkedett a városra. Zárták az üzleteket, seperték az üzlet előtt a járdát. A vastag cirokseprűt markoló férfi megállt és megtámaszkodott a seprűkén.

-         Nézd hogy kikerül a fürgelábú őzgida! Tom fiam késésben igaz-e? – kérdezte ízes öblös hangon a férfi.

-         Lekésem a vacsorát bizony. Hogy tetszik lenni? – kérdezte Tom megtopranva a sietségben.

-         Ej csak a lábam ne fájna, megyek még ma az unokákhoz, mert betegek. Holnap egyedül lennének, én vigyázok rájuk, hosszú nap lesz. – fújtatott a férfi, majd ismét nekikezdett a sepregetésnek.

-         Jó éjszakát! – kiáltotta vissza Tom, s már rohant is vissza a Vauxhallnál befordulva.

-         Neked is Tom fiam! – hallotta még a fáradt kiáltást valahol a háta mögött. Tom végigcsörtetett az utcán, a  boltívben már nem ült ott az idős virágárús néni, de a sarokban talált egy kis csomóba kötött szárazvirágot. Tom futó mosollyal felkapta, s rohant tovább, az árvaház felé. Ahogy meglátta a kopottas szánalmas kinézetű, omladozó szürke épületet lassított. Omlott a vakolat, a téglák már kilátszottak imitt amitt a szürke festét mögül. A fekete kovácsoltvas kapu most tárva-nyitva volt. Teherkocsi állt az udvaron, néhány rakoncátlan árvaaházi gyerek marakodott, a megszerzett almán marakodva.

-         Az enyém! Nem mert az enyém! Én szereztem! Add ide te kis köcsög! – képesek lettek volna megölni egymást azért az egy szem almáért. A nevelőnők ripakodtak rájuk, s elvette tőlük a nehezen megszerzett zsákmányt. Egyik sem kapta meg az almát. Tom lehajtott fejjel baktatott fel a lépcsősoron. Ahogy haladt a folyosón Martha viharzott el mellette:

-         Lekésted a vacsorát Tom! A többiek már a lefekvéshez készülődnek! – szólt rá. Tom válaszra sem méltatva haladt tovább. Chrisnél ma nem volt a szokásos száraz keksz sem. Megkordult a gyomra. Tom a hasára szorította a kezét. Farkaséhes. A pepitakockák egyikét is képes lenne megrágni most. Éhes. Annyira éhes. És senki nincs aki ma már enni adna neki. Itt a rendhez kell igazodni. Persze Mrs. Cole biztosan még ginezget éjszakai magányában. És közben teasüteményt majszol hozzá.  Ismét vissza a kerítés mögé, a gyűlölt árvaházba. A szürke hétköznapokba. Vége a londoni kis kiruccanásnak és mikor lesz vajon legközelebb alkalma hozzá. A kis felszabadult egyedülléthez a valós világban. Tom kedvetlenül nézte a víztócsákat a zuhanyozóban.  Már csak az ő hálóruhája csüngött a fogason.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés