Már leszállt az este, mire a szerény tengerparti turistaházba értek. Már lemaradtak a vacsoráról. A nevelőnő azonnal Mrs. Cole-hoz vezette a három elkószált gyereket. Szürke ingruhában szótlanul álltak az intézet igazgatónője előtt.

-         Hol voltatok? Hol késtetek? Három árvaházi gyerekünk eltűnt, ez a mi felelősségünk is, hogy képzeltétek, hogy nem engedelmeskedtek nekünk és elkóboroltatok, merre jártatok?

-         Csak egy kis felfedezőútra mentünk Mrs. Cole – beszélt Tom két barátja helyett. Akiket kötött a fogadalmuk. A még alig beheggedt ujjbegyükön az emlék a vérszerződésükre. – A sziklákon, egy barlang felé. Semmi több nem történt.

-         Semmi több? – nézett a két másik gyerekre Mrs. Cole. A két gyerek hallgatott mint a kuka. Meg sem mertek nyikkanni. – Tom te elmehetsz! – intette ki a gyereket. Bízott benne, hogy a rettegésben tartott gyerekeknek talán Tom távollétében megered a nyelvük. Látta a riadalmat Amy szemében. Az értetlenséget Dennisében. Mi történhetett? Mit tett velük Tom? Olyan furcsa az a gyerek! Mindenki fél tőle, és kerüli. Egyedül Amy és Dennis voltak, akiket még tudott szédíteni. De most először észrevette ez utolsó kettőn is, hogy valamit művelt velük Tom. Valamit amit a többi gyerekkel is. De mindegyiket úgy megbabonázta, hogy soha nem beszéltek semmiről. Hallgatott minden gyerek mint a sír. És most ezt kell tapasztalnia Amyn és Dennisen is. Mi a csodával tudja megfélemlíteni ennyire ezeket a gyerekeket, mindet egytől egyig. És most már Amyt is. Pedig azt hitte, az asztaltársaság jól kijön egymással. Amy lehajtott fejjel állt az igazgatónő előtt.

-         Gyerekek csak mi vagyunk, mondjátok el nyugodtan, mi történt? Nem lesz következménye rátok nézve ne aggódjatok! De nektek is és az intézménynek is jobb lesz, ha elmondjátok mit tett Tom? Mit tett, amivel ennyire megrémített titeket? – kérdezte aggodalmas tekintettel a két gyereket fürkészve. De azok csak hevesen megrázták a fejüket. Ugyanaz a reakció. Mint az összes többi gyereknél. Nem beszélnek róla. Nem beszélnek az esetről, amit Tom elkövetett velük. Így viszont nem lehet eljárást indítani Tom ellen. Mert senki sem mond ellene semmit. De minden nevelőnő látja, hogy Tomtól félnek a többiek. De hiába Mrs. Cole és a többi nevelőnő megállapítása, ha nincs bizonyítékuk, ha egyik gyerek se mond semmit Tomra. Csak hallgatnak, és tagadnak mindent.

-         Bántott titeket? Kényszerített valamire titeket? Amit nem akartok? Mivel ijesztett meg titeket, beszéljetek hát! Így nem tehetek értetek semmit! De ne tagadjátok, hogy történt valami, hiszen látom rajtatok! Látom a szemeteken, hogy valami borzalmas dologgal megijesztett benneteket és mégis tagadjátok? – Amy és Dennis csak pislogott az igazgatónőre. Az igazgatónő tehetetlenül nézte a két gyereket. Csontos ujjait tördelte. De hiába. Nem tehet értük így semmit. Falaznak Tomnak. Ők is. Mert Tom valószínűleg sakkban tartja az egész árvaházat, a bentlakókat. Tomra nem szálltak rá a nagyobb gyerekek sem. Nem verekednek vele. Nem bántják inkább kerülik. Mert félnek tőle. Hiába nyaggatja ezt a kettőt is. Hiába kérdezget, jószóval, vesztegetéssel, semmivel sem ér el semmit. A gyerekek nem beszélnek. – Jól van, hát ha csak kirándultatok akkor elmehettek – eresztette el a két gyereket. Ismét nem tudta megfogni Tomot. Amy és Dennis futva tették meg az utat Tomot keresve.

-         Kikérdezett minket, de nem mondtunk semmit – mondta Amy, ahogy megtalálták végre Tomot.

-         Jól van – bólintott komoran Tom. – sejtettem, hogy ez lesz látjátok?

-         Igazad van Tom. Jobb az elővigyázatosság – biccentett Dennis. – Viszont ma éhesen fekszünk le.

A hétvégén Tom még többször kilátogatott a tengerparti barlanghoz Amyvel és Dennissel. Most, hogy Tom tudta a két barátja hallgat, és a titka megmarad, nyugodt lehetett. Ültek a tenger közepén azokon a megmaradt szikladarabokon, amelyek masszívabbak voltak a környező sziklaanyagoknál és megállták a hullámtörést, megmaradtak épségben, magasan kiemelkedve a víz fölött. Lóbálták a lábukat a sziklák felett, figyelték, ahogy kisebb-nagyobb darabok törnek le a sziklából s visszahullanak a tengerbe. Minden második hullám felcsapott, hogy megcsapta olykor a lábukat is. Megnyugtatóan ritmusos volt a víz hullámverése. Hanyatt fekve nézték a felhőket, hogyan úsznak el az égen. Jó volt csak hármasban lenni. Távol a bőgő gyerekektől, a nevelőnők utasításaitól és kiabálásaitól, a többi árvaházi gyerek ricsajától. Csak csendben a tenger közepén ők hárman. De rövidnek bizonyult a hétvége. A tengerparti barlangtól el kellett búcsúzniuk hosszú időre. Legalább a következő nyárig. Vissza kell zuhanni az árvaházi egyhangúságba a hétköznapokba. Tom egyedül még kiment a sziklákra. Várta a kígyókat, akik minden nap eljöttek, s beszéltek hozzá. Akik teljesítették az utasításait. De csak egyedül mert beszélni hozzájuk. Amikor nem hallotta senki. Leguggolt a fűbe és hívta őket, megsimogatta őket, s figyelte, ahogy eltűnnek  a bokrok alatt. Tudta, hogy nem normális dolog kígyókkal beszélgetni. Ezért ez csak és kizárólag az ő titka lehetett. Most idén, hogy Amyvel és Dennissel megosztotta a titkát, nem volt ideje sokat foglalkozni a kígyókkal, mert a két barátjával töltötte az idő nagy részét. S ugyanakkor szemmel is tartotta őket. Tudta, ha egy ember már tudja a titkát az többé már nem titok. Ezért óvatosan figyelemmel kísérte kettejüket. Véget ért a kirándulás. Az árvaházban pedig Tomnak valami egészen mással kellett szembesülnie. Martha megállította a vállánál fogva.

- Mrs. Cole utasítására átköltöztettünk egy másik hálóterembe Tom! – mondta egykedvűen Tomnak. Meglepetten nézett fel a nevelőnőre. – Kövess megmutatom az új ágyadat! – Tom így csak szemével kereste meg Dennist és Ericet, akik csalódottan látták Tom nem tart velük a hálóterem felé. Megindult Martha fehér köténye után.

- Miért költöztet át Mrs. Cole? – ráncolta a homlokát Tom miközben haladtak a lépcsőn felfelé.

- Nem tudom. Neked jobban kellene tudnod. Nem tettél valami olyasmit, ami indokolhatja ezt? – kérdezett vissza Martha. Tom lehajtott fejjel baktatott Martha után. Aki kinyitotta előtte az ajtót. Tom bekukucskált az ajtón.

- Saját szobám lesz? – lepődött meg Tom, ahogy meglátta a szobában csak egy vaságy, egy szekrény és egy szék van.

- Mrs. Cole így rendelkezett – felelte magyarázatként Martha. Tom belépett a szobába, s Martha válaszra sem méltatva bezárta utána az ajtót. Tom magára maradt a szobában. Kopottas a fal. Kinyitotta a szekrény ajtaját. Csak két árva fogas lógott benne. Tom habozott. Mit is tehetne bele. Végül kivette zsebéből a mindig magánál tartott jojót. S beletette. Ennyi a tulajdona. Azt is lopta. Becsukta a szekrényajtót, s tovább lépve a szobában leült az ágy szélére. Miért költöztette át Mrs. Cole? Valószínűleg úgy gondolta, hogy mindenkit megfélemlített már? Vagy ne fertőzze a dilisségével a többi bentlakót? Azt hiszi ragályos a hülyesége? A nem normálissága? A különcsége? Lehet, hogy ez valami agybetegség? De akkor az orvosok miért nem találnak már rá semmit? Semmi magyarázatot? Semmi gyógyszert? – Tom hanyatt feküdt az ágyon. Lehunyta a szemét. Ez végülis jobb is így. Végre nem kell mások szuszogását is hallgatnia. Nem hallatszik ide úgy a gyerekbömbölés sem. Még jól is járt ezzel, hogy végre saját szobát kapott. Kiváltságos helyzete lett az árvaházban. Még ha ez a gyogyós voltának tudható is be. Nem számít. Ha saját szoba jár a gyogyósoknak, akkor megéri gyogyósnak lenni. Igaz, ami igaz, ő sem értette, hogy mik történnek körülötte. Hogy hogyan csinálja, amiket csinál. Tanult már fizikát. Ő is tudja, hogy minden, amit tesz ellentmond a földi törvényeknek. Akkor hogyan lehetséges mégis? Csak a mesékben történnek ilyen dolgok. Hogy állatokkal tudnak beszélni a főhősök, hogy különleges képességekkel ruházzák fel őket az írók. Na de ő? Egy mesehős lenne? Nevetséges. Mesehősnek is születni kell? Képtelen ötlet. Csak ne zavarná ennyire, hogy gyogyósnak tartják. Hogy valami nincs rendjén vele. Nem elég, hogy az ember árvaházban él, még gyogyós is legyen? Ez már halmozottan nagy veszteség és kár és hátrány az életben. Tudta jól, csak idő kérdése, hogy Mrs. Cole találjon valakit, aki végre rásüti a dilis bélyeget és magával viszi az elmegyógyintézetébe. Vajon mennyi ideje van még itt az árvaházban? Olyan sokan jöttek már megvizsgálni. Mrs. Cole, az az iszákos, zugivó kis szipirtyó. Igazán mindent tűvé tesz, hogy megszabaduljon tőle. Akár valami kártevőtől. Tom maga is elgondolkodott már ezeken a dolgokon. Hogy miért különbözik ő a többiektől, mások miért nem tudják azt, amiket ő felfedezett már, hogy képes rá. És ettől valahogy különlegesnek érezte magát. Egyedinek. De pozitív értelemben is, nem csak negatívban, mint ahogy Mrs. Cole látja. S ettől tényleg öntelt lett. A különlegessége itt az árvaházban, önteltté tette. Az első éjszaka, amit a saját szobájában tölthet. Végre egyedül. Végre távol mindenki mástól. Egy szobában, amit nem kell megosztania egy tucat másik fiúval. Tom lehunyt szemhéja mögött képek jelentek meg, a barlangról, a sziklákról, a hullámok szilaj csapkodásáról. Hallotta a tenger zúgását. S észrevétlenül aludt el. Ma éjszaka nem kell gyerekbömbölésre ébrednie, mert egy hosszú folyosó másik végében van, egy szobában egyedül. Legalábbis, amíg Amy át nem lopódzik hozzá.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés