Godric’s Hollow

A kis parókia felől sűrűn gomolygott a füst. Bathilda Bircsók kikukkantott nappalija ablakán, hogy jobban megnézze a dombon álló templomot. De a templom nem égett. Bathilda visszafordult és folytatta komótos járkálását a dolgozószobájának hosszú polcsora előtt. Az íróasztalon lelkesen sercegett a penna, amelynek Bathilda fejben diktálta gondolatait. Már huszonöt évi mágiatörténészi munkásságának megkoronázása lesz ez a mű: A mágia története című vaskos kötet. Már az utolsó évek eredményeit foglalja össze olvasmányos formában. HA iparkodik az idén ősszel talán már a Roxfortban ebből tanulhatnak a diákok. Eddig ugyanis számtalan tanulmánykötet készült e témában, de ilyen átfogó munka még soha, amely felölelné az egész mágia történetét egyetlen kötetben, nem túl terjengősen, csak úgy velősen, a nélkülözhetetlen információkat és tudást összegyűjtve. Most már érezte is ezt a füstöt. Bathilda állán simogatva azt a bosszantő bibircsókot, amit már megszokhatott, az öregség első jeleként az arcára éktelenkedvén, kipillantott az ablakán. Cilinderes, térdig érő fekete kabátban nyúlánk férfi sietett keresztül az utcán éppen a háza előtt.

- Ollivander! – kiáltott le a férfinak, ahogy megismerte. – Hová ilyen sietősen? Csak ne ma parókia felé?

- Bathilda kedves! Sokan azt mondják kegyed nem a temetőben temetkezik, hanem a dolgozószobában a vaskos kötetek mögött – élcelődött a férfi. Az özvegy megigazította feketecsipkés főkötőjét.

- Ollivander maga ne pimaszkodjon velem! Eredjen siessen nézze meg nem e gyulladt be az oltáron az a füstölő – legyintett vaskos asszonyujjaival Bathilda. Tudós asszony volt ő. Aki keveset foglalkozott a családdal és a háztartással, annál többet a tudományos elmélyedéssel, és ez terebélyes alkatán is meglátszódott. De még fürgén mozgott, közel az ötven felé, utolsó fénykorát élte érett asszonyi mivoltának.

- Nem a füstölő ég Bathilda asszony! Nem ám! – emelte meg a kalapját Ollivander. – Magam is azt hittem, amíg a templomőr arra nem járt és most vitte végig a falun, hogy nem oltártűz az, hanem egy tiszafa! Azám! Még az iménti viharban belecsapott egy villám! És meggyulladt. Tudja talán, amelyik ott állt a temetőben, az a szép nagy tiszafa – Ollivander látta az asszony tekintetén, mint szobában üldögélő szépasszonyoknak szokás, nem jár az temetőbe még a férje sírjához sem, nem, hogy a természetet csodálja. De hát ilyen a tudós és ilyen a mesterember. Mert más a hivatás és más a mesterség. Egy pálcakészítőnek résen kell lennie, Felmérni a környezetében lévő fákat, anyagokat, hozzávalókat. Neki kell elkészítenie Anglia legkiválóbb pálcáit. Ő már csak tudja, hogy hol találja a megfelelő dolgokat ehhez. Nyitott szemmel kell járni. Egy ilyen tudóskodó asszonyság, aki egész nap a könyvtárakban, meg a dolgozószobájában gubbaszt, mit tudja, hogy mi fán terem a jó pálca.

- És hova siet úgy kend? Tán nem azt a fát oltani? – könyökölt ki az ablakba ráérősen Bathilda.

- Eloltották már azt, a pap, meg a papnő – legyintett Ollivander az asszony értetlenségén. – de állítólag egy két darab lehullott abból a tiszafából! – dörzsölgette elégedetten a tenyerét Ollivander. – Jó fa! Pálcának való fa! Ilyen kell nekem! Kinéztem én már azt régóta! Csak hát a templomi papok úgy őrzik, mintha maga Griffendél Godric feküdne alatta! Nem lehetett még egy pálcának való gallyacskát sem letörni róla! Azért rohanok most, hogy még időben elkapjam azokat a leégett darabkákat, hátha akad közöttük egy-kettő, amit még fel tudok használni pálcakészítés során – magyarázta topogva Ollivander. Nem akarta megsérteni az özvegyet, hogy ne máll szóba vele, csak néhány keresetlen szó erejéig, de a pálcahozzávaló meg sürgetné már oda a temetőbe a jó kis tiszafa pálcához.

- Jaj maga munkamániás! – nevetett fel könnyed, kövérkés hangon Bathilda. – Na eredjen akkor siessen, nehogy elvesszen az a jó pálcának való! Mert a fiatal varázslóknak kell ám az új pálca! – integetett neki húsos, gyűrűs ujjaival Bathilda, hogy fekete kézelője is lengedezett a könnyű nyári szélben.

- Merlin vele Bathilda! – emelte meg a kalapját Ollivander és rohant is tova a temetőkert felé. végigfutott a kacskaringós kis utcán, s a kerítéskaput bezárva maga mögött sietett a tiszafához. A pap és a papnő éppen egy kosárba szedték össze a tiszafa leégett ágait, amelyek lehullottak a kerbe.

- Hohó! Várjanak ne siessenek úgy! – emelte fel a karját ,ahogy futott feléjük Ollivander. – Ki ne dobják azokat.

- Nem is szándékoztuk, majd valami nagy boszorkányszombaton elfüstöljük, ünnep alkalmával. Értékes fa ez. Állítólag maga Griffendél Godric ültette ide ezt a tiszafát. Gondolja csak el. Közel ezer éves ez a tiszafa! Nem szabad ám bántani, ez védett fa!

- Persze, hogy az! Magam is úgy látom, hogy igen szép nagy fa lett ez a tiszafa! De egy ilyen értékes fából, amit ráadásul egy alapító ültetett ide, nem gondolják, hogy a lehullott ágakból valami olyat kellene készíteni, ami újrahasznosítható! Valamit, ami méltóbb az ünneplés örömének égetésénél? Gondoljanak bele mit akart volna maga Griffendél Godric, hogy mi készüljön annak a fának az ágából, amelyet ő ültetett ide! Még ha egy elhullott ágacskája is! – A pap és a papnő értetlenül összenézett. – Hát pálca! Jóemberek! Pálca! Hiszen ő maga is iskolát alapított a tudás megőrzéséhez. De mire való a tanult varázsló, ha nincsen pálcája! Pálca kell a kézbe! Legyen az akár boszorkány akár varázsló! Adják nekem ezeket az égett darabkákat, hátha találok még köztük olyat, amely méltóbb lenne ahhoz, hogy felhasználjam, mint az oltáron égetés!

- Ollivander ravasz ember ám maga! De milyen ravasz! Mindig is ácsingózott e körül a fa körül, sokszor rajtakaptam már magam is, hogy tikon pálcának valót szeretett volna törni innen. Na vigye, ha már ilyen szép Griffendélt méltató beszéddel kikönyörögte magának ezeket a darabkákat! De meg ne lássam a fa körül legyeskedni! Mert nem kap az ágaiból egy darabot se! – mosolygott rá a Papnő, s átadta az ölében tartott égett darabokkal megrakott kosarat. – De a kosarat visszahozza!

- Visszaszolgáltatom, amint hazacipeltem a darabokat Drága papnőnk! Had csókoljam meg azokat a drága kacsóit! – húzta magához a vékony női kézfejet Ollivander és rászorította az ajkát. – Sietek is! Rohanok vissza a kosárral! – Ollivander olyan izgatott lett, mintha leprikónok csipkednék a lábát. Futott is szép beszédével kierőszakolt zsákmányával vissza a műhelyébe.

- Ollivander! Hova siet azzal a kosár rőzsével az ölében a nyár közepén! – kiáltott valaki a pálcakészítő után. Ollivander csak magában mert káromkodni! Ej a Merlinadták! Hogy nem hagyják dolgozni, amikor lázas izgalomban megszerzett tiszafadarabjaival már rohanna a műhelybe és keresgélné az értékes pálcának valókat. Megfordult. Félhold alakú szemüvegen csillant meg a nyári napfény.

- Dumbledore professzor! – billentette oldalt a fejét Ollivander. Ej, nem jó hely ez a Godric’s Hollow tele van ráérős tudósokkal, meg roxforti professzorokkal. Egész nyáron semmi dolguk. De egy maga féle pálcakészítőnek a nyár a fő munkaszezon, ilyenkor kell pálcának való hozzávalókat beszerezni, ezek a nyári szabadságos naplopók mit értenek hozzá. Mindegyik beszélgetne a kerítés tövében, a lépcső alján, a templomba menet, a piacra menvén, a kertek alatt. El kell innen költözni mihamarabb, be Londonba, a bolt fölé, mert itt nem lehet dolgozni. – Nem rőzse ez professzor uram! Nem rőzse! Ki akarna befűteni ebben a melegben? Pálca lesz belőle. Tiszafa pálca! Jó pálca ám az Dumbledore professzor. Jó, de ritka pálca!

- Ha maga mondja kedves Ollivander! De hát elégett már ez mind – emelt ki egy darabot kétkedve Dumbledore, szakállát simogatva. – Lelkiismeretes mesterember maga Ollivander tudja! Had ajándékozzak ezekhez a szerencsétlen korhadt tiszafa ágakhoz én is valamit, hogy könnyebben menjen a munkája! Látom, hogy neheztel rám, hogy feltartom itt, amikor dolga van! Jöjjön! Pálcának valót adok! – kacsintott félhold alakú szemöldöke alól Dumbledore. Behúzta a kis házba a férfit.

- Fawkes! Bemutatom neked Mr. Ollivandert! Az úr pálcakészítő! Adnál-e neki egy-két tollat, a pálcáihoz? – kérdezte a madarat Dumbledore.

- Szép madár professzor uram! – méregette a madarat felcsillanó szemmel Ollivander. Pálcának való! Na ez már mindjárt más! Főnixtollat nem lehet szerezni, lopni se nagyon. A főnix mint minden varázslény igen kényes állat. Csak annyi tollat lehet tőle elvenni, amennyit ad. Se többet se kevesebbet. HA Dumbledore madara adna most főnixtollat azon nyomban felhasználná! Tiszafa és főnixtoll, nem is rossz párosítás! Igazán jó ötletet adott neki a professzor. Fawkes megrázta magát, feltornyozta tollait, majd két szép hosszú tollat hullajtott Dumbledore tenyerébe.

- Köszönjük Fawkes! – mondta a madárnak Dumbledore, s visszafordult a pálcakészítőhöz. – Na ugye, hogy megérte ezt a rövid kitérőt tenni Ollviander uram.

- Meg ám professzor, igazi kinccsel jutalmazta meg a türelmet – fogadta el a tollakat Ollivander és kabátzsebébe csúsztatta.

- Ha nem is rózsát, főnixtollat termett ma a türelem Ollivander uram – mosolygott barátságosan a professzor.

- Köszönöm professzor, megyek is most íziben pálcát készítek a szerzeményekből. Kapóra jött most nekem ez a villámsújtotta fa! – hátrált az öles kosárral Ollivander.

- Így van! Jegyezze meg Ollivander, a villámsújtotta dolgok, mindig nagy jelentőséggel bírnak! Fogadni mernék rá, na nem mintha olyan nagy szerencsejátékos lennék, de fogadni mernék rá, hogy nagy embereket szolgál majd ez a pálca, mely ebből a  villámsújtotta tiszafából készül! Különleges erővel ruházza fel mindazt a dolgot, amit a villám megérintett, mert oly kiszámíthatatlan becsapódása, hogy az csak jelentős esemény lehet. Emlékezzen vissza a szavamra Ollivander! – kísérte ki a mesterembert Dumbledore.

- Úgy lesz Dumbledore professzor! Emlékszem én minden pálcámra, amit csak eladtam! Tudom én, hogy kinek milyen a pálcája! Előttem nincsenek titkok – mosolygott hamiskásan Ollivander és még szökkent is egyet örömében, ahogy kifordult Dumbledorék háza tájáról. Micsoda szerencsés egy napot zárt ma! Munkára fel! Készülhet a tiszafa pálca! Kettő lesz, a két szép  főnixtollal! Ikerpálcák!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés