-         Kívánj valamit! – suttogta  a sötétben a lány. Szőke haja meglebbent a gyertyafény körül, aranylóvá színezve a hajzuhatagot. Tom elgondolkodott magában. Mit is kívánhatna? Rengeteg dolgot kívánhat főleg az, akinek nincsen semmije. Mondhatni az árvaházi gyerekeknek van a legkönnyebb dolguk, mert annyi mindent tudnak kívánni. De szerény vigasz ez azokért a körülményekért, ahogyan élnek. És természetesen ilyenkor mindig a legegyszerűbb kívánságok jutnak az eszébe. Sütemény, új ruha, egy hétig ne kelljen órákra járnia, vagy egy nap szabadság az árvaházon kívül, esetleg most egy nap a tengerpartnál. Csupa ilyen és ehhez hasonlók között forgott a gondolata, de tudta, hogy ennél sokkal összpontosítottabb kívánságot kellene megfogalmaznia. Valami olyat, ami magába foglalja mindezeket, amiket szeretne, de egyetlen mondattal meg tudja fogni. Homlokráncolva belenézett a gyertya lángjába. A kívánságlista elsuhant a szeme előtt, és végre a zűrzavar, a végtelen lista letisztult és megszületett az igazi kívánság. Az, amire a legjobban vágyott: Hogy minden változzon meg az életében. Tom céltudatosan emelte fel a szemét a gyertyát tartó lányra. A gyertyaláng táncot járt sápadt arcán.

-         Ok kívántam – súgta vissza Tom, s figyelte, ahogy Amy óvja a gyertya lángját, nehogy kialudjon.

-         Akkor most fújd el! – lehelte Amy. Tom puhán rálehelt a gyertyára, s erős füst csapott fel a kialudt gyertyából.  Sötétségben gubbasztott a három barát.

-         Mit kívántál? – tolakodott kíváncsian Dennis Tomhoz.

-         Ne áruld el! – tiltakozott hevesen Amy, Tom ajkához érintve kecses ujjait, miközben erősen orron vágta Tomot. Tom fájdalmasan húzta el a fejét.

-         Nem is akartam – vágta rá keményen Tom, fájós orrát dörzsölgetve.

-         Most aztán sötétben vagyunk. Gyújtsd meg újra azt a gyertyát Amy! Így, hogy adjuk át az ajándékot? – mérgelődött Dennis. Amy ügyetlenül próbálta újra meggyújtani a gyertyacsonkot, míg nagy nehezen végre sikerült. Végre ismét fény vetődött a három összedugott arcra.

-         Az ajándékod Tom! – nyomta Dennis a kezébe. – Bocsi a párnahuzatomba csomagoltam, mert más nem volt a közelben. Vagy Amy bugyijába jobb lett volna? – kacsintott Dennis.

-         Hát abból talán könnyebben ki tudtam volna hámozni – hümmögte Tom, s ügyetlenül turkálni kezdett a párnahuzat mélyében. A keze megakadt egy kis vékony hosszú fémtárgyon, s megmarkolva kiemelte. Amy a sarkára ülve izgatottan figyelte Tom reakcióját. Tom kihúzta a fényre a tárgyat és meglepetten nézett rá. – Ez egy szájharmónika! – meredt a két barátjára.

-         Ez nem egy szájharmónika, hanem a szájharmónika! – felelte rá Dennis.

-         Ez… a karácsonyi ajándéka annak a pökhendi alaknak, akinek a rokonai küldték? – ráncolta a homlokát Tom.

-         Pontosan. Egyfolytában fújta a fiúhálóban és már mindenki mondta neki, hogy fogja be és maradjon csendben! Mert éjszaka is azzal muzsikált volna! – magyarázta kitágult szemekkel Dennis.

-         Úgyhogy…egyik este… - folytatta Amy, kissé félrelökve Dennist.

-         Nem, nem – intette le Dennis. – Had mondjam el én! Ez az én történetem!

-         De én is segítettem neked megszerezni! – tiltakozott bosszúsan Amy.

-         Loptátok – nézett rájuk vádlón Tom.

-         Ugyan, hiszen mindent lopunk, ez az árvaházi gyerekek legnagyobb ismertetőjele – tárta szét a karját Dennis, mintha ez magától értetődő lenne.

-         Na persze a szürke ingruha után – egészítette ki Amy.

-         Igen, az ingruha után – bólintott rá Dennis. – Na szóval, egyik este…

-         Martha… - szúrta közbe gyorsan Amy.

-         …megsokallta, hogy takarodó után is még szájharmónika hangot hall a fiúhálóból – folytatta gyors izgatottsággal Dennis.

-         …és elszedte a fiútól a hangszert… - egészítette ki sürgetőn Amy.

-         …vagyis a hangszer ott volt Martha fiókjában a nevelőszobában. Amy és én kiterveltük az egészet. Persze messze nem olyan frappánsan és bravúrosan, mint ahogy te szoktad csinálni, de azért a magunk módján nem volt az olyan rossz – simítgatta a dolgokat hevesen gesztikulálva Dennis.

-         S kiloptuk Martha fiókjából a szájharmónikát! Most már a tiéd – figyelte Tom kezében a hangszert Amy.

-         Köszönöm, igaz…az árvaházban nem fogjuk tudni használni – forgatta egyik tenyeréből a másikba helyezve a kis fémhangszert Tom.

-         Mert amint meghallják lebukunk, hogy mi voltunk azok, ez kétségtelen – bólogatott Dennis, maga is ezen sopánkodva.

-         De sebaj, házon kívül bárhol használhatjuk, ha majd valamikor árvaházi körzeten kívül leszünk – bólogatott hevesen Amy.

-         Így van megtanulunk szájharmónokázni, remek pénzszerzési ötleteim vannak – vigyorgott Dennis.

-         Halljuk – mondta egyszerre Tom és Amy fáradt hangsúllyal, mint Dennis ilyetén ötleteire általában.

-         Én megtanulok szájharmónikázni, Amy táncol  és énekel hozzá, Tom pedig bűvészmutatványokat folytat. Na mit szóltok? – nézett egyikről a másikra Dennis.

-         Remek ötlet, de valószínűleg diliházba vágnak engem, titeket meg a börtönbe, na jó lesz? – ingatta a fejét Tom.

-         Jól van, csak javaslat volt, csak javaslat – felelte rá lehangoltan Dennis.

-         De javaslatnak jó volt Dennis – vigasztalta Amy. – Kár, hogy most sem fújhatjuk meg – nézte Tom kezében a szájharmónikát Amy. Mind a hárman csak bámultak a hangszerre. Nem merték megszólaltatni, mert tudták, hogy azonnal lebuknának vele. Sebaj csak ki kell várni, hogy használhassák, ahogy a gyűszűt is. Egyszer majd jó lesz. Valamire.

-         Elteszem a többi ereklye közé, a jojó mellé – mondta komoly fontosságot tulajdonítva az újabb lopott tárgynak Tom. – És nagyon vigyázok rá, nagy becsben tartom itt. Majd minden nap elővesszük és megnézzük – tanácsolta a két barátjának, hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni őket.

-         Majd ott a barlangi tóban zenélhetünk kedvünkre, remek hangulatú lesz legközelebb a fürdőzés meglátjátok -  bólogatott lelkesen Dennis, s közben ő is Tomot figyelte, ahogy szekrénye aljában elrejti a többi kincs mellé a szájharmónikát is. Most már úgy érezték, hogy van valamijük. Még ha lopott dolgok is. De az övék. Senki másé. Nem közös, mint minden itt az árvaházban. Ez már magántulajdon. Még ha lopott magántulajdon is. Íme az új nemzedék első kis kapitalistái. Az árvaházban mohón kialakul a birtoklási vágy, a kényszer, hogy szerezzenek csak maguknak dolgokat. Kisajátítva a többiektől, a közösből. Így megy ez fent a parlamentben is, ahol a toryk és a whigek próbálnak felülkerekedni a másikon. Igaz itt az árvaházban ez kicsiben megy, csak ilyen apró kis csecsebecsékre mint jojó, gyűszű, és szájharmónika.

-         Nektek teljesült már valaha az amit születésnapotokon kívántatok? – ráncolta a homlokát erősen kételkedve Tom.

-         Nos én mindig ugyanazt kívánom, és biztos vagyok benne, hogy egy szép napon teljesül – felelte álmodozó hangon Amy és átkarolta a térdeit.

-         Mert mi a kívánságod? Hogy Tom feleségül vesz? – kacagta Dennis.

-         Dennis akkora baromságokat beszélsz, hogy érdemesebb lenne némasági fogadalmat tenned – ripakodott összevont szemöldökkel a fiúra Amy, miközben arcszíne bíborvörösbe csapott át.

-         Akkor ki vele, mi a csodát szoktál kívánni? – villogtatta a lányra fogsorát Dennis.

-         A kívánságokat nem szabad elárulni Amy is azt mondta – vetette ellen Tom, Amy további faggatását megelőzve, mert nem kívánta, hogy kellemetlenebb részleteket ötöljön ki itt Dennis.

-         Tom, mindketten tudjuk, hogy Amynek rajtad kívül már csak egyetlen kívánsága van, és az nem én vagyok – vihogta Dennis. – Hanem…az a titokzatos: earl! – suttogta sejtelmes hanghordozással Dennis.

-         Dugulj be! Engem igenis érdekel az earl! – csapott Dennisre erősen Amy. – Még ha neked ez olyan nevetségesnek is tűnik.

-         Mert az is! – felelte rá dacosan Dennis.

-         Ó igen? Mert te mégis mit szoktál kívánni szülinapodra? egy egész csokoládétortát, amit csak te falhatsz be? Hát ez aztán nagy kívánság tényleg Dennis! – gúnyolódott Amy. – Tomnak és nekem legalább ennél értelmesebb kívánság is eszünkbe jutott.

-         Fogalmad sincs róla Tom mit kívánt szóval ne beszélj a nevében, mintha te úgy tudnád! – feleselt rá Dennis.

-         A kívánsága biztos, hogy közelebb állt az enyémhez, mint a tiedhez – csattant rá Amy.

-         Hagyjátok abba! – szólt közbe Tom. – Mindjárt éjfél!

-         Ne veszekedjük át  magunkat az új évbe igaz – értett egyet Amy. Várták, hogy a földszintről mikor érkezik a hangzavar, és az ünneplés ujjongása, amit Mrs. Cole természetesen ginel koronáz meg. Felcsattant a visszaszámlálás kórusa.  Amy pontban éjfélkor fújta el a gyertyát.  S száját rátapasztotta Tom vékony vértelen ajkaira.

-         Boldog új évet Tom! – lehelte a fiú ajkára. Tom kábán ült és csak valami mormogást hallatott viszont. Nem tolultak a szájára a jókívánságok. Egyszerűen nem ment. Mert nem érezte azt, hogy a következő év valamivel is boldogabb lesz majd bármelyikük számára is, mint amilyen az előző volt. A születésnapja csak az anyja halálára és az árvaházba kerülésére emlékeztette. Az újév viszont még jobban lehangolta, mert tudta, egy újabb évet kell végigszenvednie a gyűlölt árvaházba a gyerekbömbölések között, a liszt-ízű ételekkel, az egyhangú szürke ingruhában. A nagyobb gyerekek végigfutottak a folyosón belökdöstek minden ajtót és magukkal rángatták örömrikkantással a többieket is. Fogalmuk sem volt minek örülnek. Talán csak annak, hogy most nem kellett kilenckor ágyba bújniuk, és hogy kedvükre rohangálhatnak az árvaház hosszú folyosóin. Vagy, hogy kivételesen most is, mint ünnepekkor cukrozott vizet ihatnak lent az étkezőben. Nem valószínű, hogy felfogták az évváltás valódi lényegét. Mert akkor annyira nem is örülnének már ennek az egésznek. Tom rosszkedvűen meredt a fiúra, aki belökte rájuk az ajtót, és Amy unszolásának engedve hagyta, hogy a lány kézen fogva kihúzza az ünneplők közé. Kedvetlen volt. Nincs is szomorúbb ünnep számára a szilveszternél. Ott kezdődött minden. Minden rossz. Az életében. Egészen biztos, hogy ezen a napon már félárva lett. Mit kellene ünnepelnie ezen? Képtelen lenne ezen a napon ünnepelni vagy boldog lenni. A születésnapot is csak Amy erőltette most is. Tom számára lényegtelen volt ez a nap is, mint az összes többi nap. Hiszen miben különbözne ez bármelyik másik naptól. Ugyanúgy, ugyanitt van, az árvaház romos, szürke falai között.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés