Ahogy meglátta az első varázspálcát életében, tudta, hogy ez lesz az a varázseszköz, amit a lehető leghamarabb meg akar szerezni magának is. Így első útja Ollivander boltjába vezette. A pálcakészítő rendezgette a polcokon a pálcákat rejtő dobozokat, amikor belépett koszosszürke, kopottas, egyszerű ruhájában a vékony kisfiú.

-         Jó napot kívánok! Pálcát szeretnék vásárolni – köszöntötte Tom, s várta, hogy a raktárból kikukucskáló férfi előre siessen kuncsaftjához.

-         Áh, egy roxforti kis elsős – dörzsölgette a tenyerét Ollivander. Csettintett egyet mérőszalagjának, miközben úgy hunyorított Tomra, mint a fényképészek a lencsébe, egyik szemét lehunyta, a másikat összehúzva figyelgette Tomot. – A pálca választja a varázslót, de ráérezni, hogy mi kell kézbe azt nekem kell, hogy kitaláljam. – Hosszasan járt szeme a magas fiún. Sápadt arcán, komoly tekintetén. Kereste a tekintetében azt, amit minden egyes hozzá érkezőében keres. A karakter egységét, az egyéniség markáns vonalát. Az éles szemöldökvonal alól sötéten villanó szempár nézett vissza rá. Első rápillantásra barnának, sőt feketének tűnt a szeme, de csak a szembogár nagysága miatt. Most, hogy szinte megcsiklandozta orrával a fiúét látta, hogy a szeme írisze kék, feketés, de kék. Akár a mély áfonya, a feketeszeder. Sötét, és e sötétségében kék. Elképesztően ritka szempár. S ahogy enyhén lehajtott fejjel visszanéz rá, van, valami megfélemlítően komor a tekintetében. Csak futó árnyalatnyi helyzetképek ezek. De Ollivander megérezte mindig is a nüánsznyi különbségeket. A szerénység mögött meghúzódó erőt is. Ujjait mozgatva keresgélt a dobozkák között.

-         Íme, itt van egy. Ébenfa pálca, teljesen fekete, stílusos fa, keményfa, kiváló párbajban és az ében a legtöbb mágikus tulajdonsággal bíró fa. Sárkányszívizomhúrral a belsejében, igen jó párosítás – nyújtotta át Tomnak az első pálcát.

-         Léteznek sárkányok? Ez nem csak mese? – csodálkozott el Tom, miközben rámarkolt a szépen faragott fekete pálcára.

-         Mese?! – hördült fel szörnyülködve Ollivander. – Dehogy gyermekem, hogy volna mese! Sárkányok léteznek, és milyen szerencse is, hogy léteznek, mennyivel kevesebb minden lenne a világban, ha nincsenek sárkányok – tiltakozott hevesen Ollivander. A kívánt hatás nem érkezett a pálcából. – Nem jó! – tépte ki Tom kezéből a pálcát Ollivander.

-         Honnan tudja, hogy nem jó? – szállt szembe Tom, mert a szépen csillogó fekete pálca kifejezetten tetszett neki.

-         Érezni fogod, hogy melyik a jó pálca. Majd meglátod – intette türelemre Ollivander a fiút, s új pálca után keresgélt.

-         Mit szólsz ehhez? – nyújtotta át a következő pálcát Tomnak. – Sötét aranyszínű keményfa. Tölgyfa pálca unikornisszőrrel – Alig ért hozzá Tom, Ollivander már ki is kapta a kezéből. – nem mégsem, nem ez lesz a jó – dobta félre és máris mászott fel a létrán. Tom kezdett belefáradni a pálcaválasztásba. Életében nem kellett ennyit várnia semmire még. Ollivander fáradhatatlanul mászott le a létráról és fel a létrára. Sorra adogatta a pálcákat, egyre izgatottabban cserélgette Tom kezében a varázsvesszőket.

-         Nem könnyű eset, de mennyire hogy nem könnyű – fürkészte értetlenül Tom arcát. – Életemben nem volt még ilyen nehéz esettel dolgom – rázta a fejét Ollivander a polcokon keresgélve. Tom végignézett mekkora felfordulás van már a kis boltban, Ollivander most már nem is foglalkozott vele, hova tett le egy-egy pálcát, mert újabb és újabb után kutatott. Felforgatta az egész boltot. – Hát mit adjak már neked gyermekem – tanakodott Ollivander keresztbe tett karral járatva szemét oda-vissza a polcsorokon. Aztán hirtelen mintha világosság gyúlt volna Ollivander elméjében. Egyetlen egy pálcája van, abból a villám sújtotta tiszafából. Hiába cipelte már haza azokat az égett-korhadt ágakat, csak egyetlen pálcának valót tudott megmenteni belőle. A villámsújtotta tiszafa pálca, a főnixtollal. Visszasandított a fiúra. – Se kőris, se magyal, se tölgy, se bükk, se ében – motyogta, miközben előkereste a frissebb pálcák közül való szürke dobozkába zárt pálcát. Előresietett vele, s leemelve róla a fedelet félrehajtotta a szép selyemtakarókat. Bíborvörös párnában ott lapult az ezer éves fából készült pálca. Ollivander izgatottságtól remegő kézzel húzta ki a bársonypárnából a pálcát, s átnyújtotta a fiúnak. – Tiszafa pálca. Tizenhárom és fél hüvelykes. Főnixtollal – suttogta, s mohón figyelte, hogy a pálca, hogyan reagál a fiú érintésére. Tom óvatosan vette át az újabb pálcát a mesterember kezéből. Más volt mint azok, amiket eddig kézbe vett. S most hirtelen megérezte, amit eddig egyik pálcánál sem tapasztalt. Melegség járta át egész bensőjét, s ahogy markába szorította a pálcát, szikrát vetett érintésétől a tiszafapálca. Varázsvessző és varázsló így egymásra találtak. – Ez az! Hát megtaláltuk végre! – csapta össze a kezét lelkesen Ollivander, ahogy a jól ismert szikrákat észrevette. Számtalan varázslónak és boszorkánynak talált már ő pálcát. És minden ilyen érzésnél elfogta valami ájtatosság. Melegség járta át a szívét, mintha csak kisbabát segített volna a világra. Mert tudta, olyan eszközt ad vásárlói kezébe, amit egész életükön át használni és szeretni fognak. Ollivander ezért nem sajnálta az időt, a türelmet és az energiát, mindazt, ami egy pálcaválasztás dilemmájánál felmerülhet. Tudta, csak meg kell találni a megfelelőt. – Pompás! – Ollivander felütötte a vendég-és vásárlókönyvét. – Egy nevet kérek!

-         Thomas Rowle Denem – csodálta közben szüntelen új pálcáját Tom.

-         Meg is volnánk, ide kérek egy aláírást! – mutatta a főkönyvet Ollivander, s Tom aláírta, kissé girbe-gurba gyermekírással a nevét, s kifizette a pálcát.

-         Köszönöm, viszontlátásra – vette fel dobozostul pálcáját a pultról Tom, s sietett a többi roxforti kellékét beszerezni. Az üst boltban a lehető legolcsóbb ónüstöket szerezte be, és ugyanígy járt el, Madam Malkin talárszabászatánál, ahol a használt ruhák közül keresgélt saját méretében ruhákat a roxforti iskolai egyenruhának megfelelően. Még ezek a használt ruhák is jobb állapotban voltak mint saját árvaházból magán viselt szürke ruhája. Így alig várta, hogy átöltözhessen, és Roxforti diák lehessen végre. Sem állatkára, sem egyéb kiegészítőkre nem is jutott pénze. Csupán egyetlen éjszakai szállásra, a Foltozott Üst fogadóban. Ruhával, könyvekkel és a pálcatokkal megrakodva indult vissza az Abszol úton a Foltozott Üst felé. Egyetlen oldalutca keltette csak fel az érdeklődését. Habozva állt meg az utcasarkon. Túlságosan fel van pakolva, most ahhoz, hogy szétnézzen, a sötétebb, barátságtalan utcácskában. Csak a feliratot olvasta el a falon: Zsebpiszok köz. Legközelebb, ha az Abszol úton jár, tesz egy kitérőt erre is. Most jobban izgatta már, hogy mit rejtenek új könyvei. A fogadóba érve nem foglalkozott a vacsorával sem. A könyveket és az új tudást szomjazta. Saját könyvei voltak. Még ha csak használt könyvek is. De az árvaházban semmi sem volt a sajátja. Most egyszerre annyi minden csakis az övé volt. A ruhák, az ónüst, a könyvek, és a pálcája. Ami nem használt és nem kopott. Vadonatúj. És csakis az övé. Minden egyes tárgy közül ez tetszett most a legjobban neki. Ideje kipróbálnia. Sietve ütötte fel az első kezébe akadó könyvet és pálcájával hadonászva próbálta esetlen, kezdetleges kézzel kipróbálni a varázslást. Olyan érzése volt, mintha írni tanulna újra. Csak most pálcával és a levegőbe ír. De mintha láthatatlan erő fogta volna a kezét és segítette volna első bátortalan pálcamozdulatait. Egy rokoni kéz. Mintha anyja lágy mozdulatai irányítanák első esetlen próbálkozásait. Szinte érezte a súlyát, amint kört rajzolt a levegőbe a pálcával. Pedig csak szellemeik, emlékük árnya lehetett, egykori lenyomatuk e világban, csak a vér lüktetése nehezítette el a karját. A vér, amelyről ma még fogalma sem volt milyen értékes patak, melyet szíve pumpál erei patakvölgyébe, s a források és patakok végtelen szövevénye a testében, mind boldogan zubognak tova, mert megérkeztek. Hazaértek. A varázsvilág földjén van ismét, az, aki az egyetlen, az utolsó az alapítók örökéből.

Tom felriadt álmából. A pálcája a derekát nyomta, fájósan húzta ki a háta alól. A könyve leesett a földre, ahogy végül elnyomta az álom reggel hét óra körül. Jesszus a vonat! Le fogja késni! Tom álmosan dörzsölte a szemét és kapkodva próbálta rendbe szedni magát, miközben a dolgait pakolta össze az olcsó kis utiládába, amit beszerzett az egyik ócska kacatokat áruló boltban. Bedobálta a holmijait. És most már varázslódivat szerint öltözött fel. Fekete ruhába, ami a sok mosástól elnyűtt és kopott volt. A pálcáját pedig a talárja zsebébe csúsztatta. Most futhat a King’s Cross pályaudvarig.  Végig akarta tanulni az éjszakát és ez kétségtelenül sikerült is neki. Viszont reggel muszáj volt legalább egy percre lehunyni a szemét, annyira égett az egész éjszakai tanulástól. Nem gondolta, hogy így el fog aludni.  Már tíz óra, és egy óra alatt ki kell érnie a pályaudvarra! Persze rendelhetett volna fogatot, de arra már nem volt pénze. Mi lesz, ha lekési a Roxfort Expresszt? Tom maga után vonszolva a ládáját, rohant a pályaudvar irányába. Homlokráncolva szedte össze a törtekről tanult tudását. 9 és ¾ vágány. Kilenc meg egy háromnegyed. Ezek a varázslók nagyon megbonyolítják az életüket itt a varázsvilágban. Még jó hogy nem cosinus függvényben adták meg a vágányszámot. Ha a szorzótábla nem volt az erőssége, akkor a törtek még inkább. Először is, az világos, hogy ez a vágány közelebb kell álljon a tizes vágányhoz, mint a kilenceshez. Ez teljesen logikus. De egy peronon hogy lehet belőni azt, hogy háromnegyed. Talán lépéssel? Persze sok mindent megoldott már az életben, ez sem lehet bonyolultabb, mint tizenegy árvaházi év. Tom összevont szemöldökkel lenézett a kezében tartott Roxforti jegyre. Ez nem vicc. Kilenc és háromnegyedik vágány. Ez van, ha túlfejlődik a vasút, már nincs hely a vasúti forgalom számára ezért a varázsvilág már csak egy beékelt vágányt kaphatott. Nem tudtak kibulizni maguknak legalább egy gyökkitevőset? Tom sóhajtva járta körbe széltében és hosszában a kilences és a tizes vágány közti peront. Megunva a dolgot nekidőlt a legközelebbi oszlopnak, s ezzel a lendülettel el is vesztette az egyensúlyát, mert a fal nem tartotta meg, hanem ellenkezőleg. Mintha ott sem lenne. A peron, amin Tom talajt fogott nem a King’s Cross pályaudvaron volt. Hanem egy egyetlen vágányból álló kis peron. Füstöt eregetett a vörös mozdonykocsi, s Tom felnézve meglepetten olvasta a feliratot: Roxfort Expressz. Felnyalábolta magát és az eldőlt utazóládáját, s megindult a vonat felé.

-         Kisfiam azonnal értesíts minket, hogy melyik házba osztottak be. Ez nagyon fontos! – hallotta, ahogy egy aggódó anyuka búcsúzkodik a gyermekétől. Tom kerülgette a peronon álló csoportokat, s végül feltolta a vonatra az utazóládáját és maga is utánamászott. Nekiindult a fülkék mentén a peronon. Szinte minden fülke tömve volt. Már egy újabb kocsiba akart továbbmenni, amikor a peron közepéről egy erős fiúhang kiáltott utána:

-         Tom Rowle Denem! Ne mellőzz így el minket! – Tom a kiáltás irányába fordult, s mosoly szaladt az arcára, ahogy meglátta. Rodolphus Lestrange integet neki a peronon álló, integető, beszélgető, helyet kereső nyüzsgő diákseregen át.

-         Nem láttalak – mentegetődzött Tom, ahogy a fiú mellé ért.

-         Nem, persze, mert kitakarnak, gyere bemutatlak a bátyámnak – húzta el a fülkeajtót Rodolphus. – Bemutatom nektek Thomas Rowle Denemet – állt meg Tom mellett a fülkeajtóban Rodolphus.

-         Üdvözlünk körünkben Tom. Rabastan Lestrange – nyújtotta a kezét a magas fiú. Hasonlított az öccsére, de sokkal magasabb volt, kicsit testesebb, és vállig érő fekete haját összefogva hordta. – Évfolyamtársaim és barátaim. Antonin Dolohov, és Ted Nott. – A két fiú kezet fogott vele. Mindketten szőkésbarna hajúak voltak.

-         És bizonyára a hölgytársaság is meglep – vette át bátyjától a szót Rodolphus. – A két elbűvölő hölgy egyazon családfa legékesebb virágai Lucretia és Walburga Black.

-         Szervusz Tom – szorította meg a kezét mindkét Black lány. Walburgának erős volt a szorítása, és alkatánál fogva is nyomába sem érhetett a törékeny, arisztokrata mosolyú Lucretiának.  Tom egyre absztraktabbnak érezte a helyzetet, hogy belecsöppent ebbe a társaságba. Rikított mint kakukkfióka a fészekben. Kirítt a sorból. A lányok virágillatúak voltak, fehér selyemblúzuk, francia kelme lehetett. Csillogó fekete hajuk egyenesre fésülve, s a fülük felett, fekete csattal feltűzve, ami kissé megemelte a hajukat, a fejük teteje felé. Elegánsak, voltak, szép metszésű fekete szemöldökkel, Lucretia pedig valami elképesztően melegbarna szemekkel, nemes archaikus mosollyal. Walpurga a fanyar, szótlan angolsággal. Egyértelmű volt, hogy a két lány közül Lucretia volt a szebb. Az arccsontján egy ellenállhatatlan fekete kis anyajeggyel, ami mosolygás közben mindig feljebb húzódott, arca felugró kis mosolypárnáira. Apró fülét szabadon hagyta a feltűzött hosszú haj, s így megcsillantak fülében az antik hatású kékköves csipkézett szegélydíszű fülbevalók.

-         Unokatestvérek vagyunk és egyidősek – magyarázta Lucretia, még mindig magához vonzva Tom tekintetét. – Amiért Walburga gyilkolni tudna, mert így én lettem az idősebb, igaz alig néhány héttel – elengedte Tom kezét, amelyet eddig ragaszkodóan fogva tartott ezzel is követelve magának a fiú figyelmét. – Igazi érdekesség vagy a számunkra Tom – folytatta mosolyogva, még mindig Tom felé fordulva.

-         Nem tudom, milyen érdekességgel szolgálhatnék én – felelte szerényen Tom.

-         Én biztos, vagyok benne, hogy számtalan ilyennel tudsz majd szolgálni nekünk – helyezkedett el a bőrülésen kedélyes mosollyal Rodolphus. Tom esetlennek érezte magát ebben a környezetben, ahol mind szép mozdulatokkal, kiművelten, igényesen, értékes ruhában, felékszerezve ültek. Egyikük sem tette szóvá Tom szerény ruházatát, nem bámultak rá viszolyogva, elutasítóan, lenézően. Hogy ne hozzák zavarba a fiút, mind nyaktól felfelé néztek csak a fiúra. Lucretia kedvessége pedig lehengerlő volt. Mindent learatott. Vérbeli nemesi háziasszonyként viselkedett. És ahogy lenyűgöződött Tom jelenlététől, úgy csavarta titkon az ujja köré új társukat is.

-         Tehát Tom egy évfolyamba járunk majd, nem fantasztikus? – áradozott Lucretia.

-         Lucretia fogalmam nincs te ebben mit látsz fantasztikusnak, mindig is pazarlod a jelzőket, teljesen fölöslegesen – felelte szűkmarkúan Walpurga.

-         Ez adja meg a nyelv szépségét és dallamát, aki gazdagon használja a jelzőket, az kiművelt emberfőre vall – adta meg a választ felvetett fejjel Lucretia. – Nem jártál eleget, nyelvgyakorlat órára? Mr. Langue mindig így mondta: Csak szépen formálni azokat a szavakat kisasszonykák, egy ilyen finom hölgytől elvárják, hogy szépen választékosan beszéljen – tett hullámzó nyolcasokat a levegőbe kézfejével Lucretia.

-         A lányok mivel egyidősek voltak a Blackek egy tanárhoz járatták őket, sőt sokszor egyszerre foglalkozott velük – biccentett magyarázón Tomnak Rodolphus. – A mi világunkban nincsenek iskolák. Az első tizenegy évben otthon a családunk körében nevelődünk. Többnyire magántanítók oktatnak minket, írásra, olvasásra, alapművészetekre, nyelvekre, varázsháztartási ismeretekre meg hasonlókra – szúrta közbe az értelmezést Rodolphus.

-         Persze csakis akik meg tudják fizetni a magántanárokat. A szerényebbeket csak a szülők tanítják meg ezekre – felelte rá hűvösen Walburga. Egyikük sem vette észre, hogy a vonat kifutott a pályaudvarról és már javában úton voltak Skócia felé. Tom a két Lestrange fiú között ült, mert Rodolphus  leültette maga mellé. Így Rodolphus ült az ablaknál szélen. Szemközt a lányok ültek a Nottnak nevezett fiúval.

-         De ne aggódj Tom. Varázsolni még mi sem varázsolhattunk. Csak a Roxfortban kezdhetünk varázsolni és amíg el nem végezzük az iskolát, máshol nem is tehetjük ezt meg – szólt közbe nyugtatóan Rodolphus. Tom mintha ettől a megjegyzéstől felengedett volna. Tehát bármennyire is itt a varázsvilágban nevelkedtek, pálcát még ők sem használhattak. Ez nagy megkönnyebbülésére volt, hiszen úgy érezte, mérföldekkel el van maradva a társaságtól. – Ne rohanjátok le Tomot! Tegnap lépte át a varázsvilág küszöbét sok az új élmény, hagyjátok, mert nem fog tudni aludni a sok hatástól, amit fel kell dolgoznia – csapkodta meg Tom keskeny vállát Rodolphus.

-         Rodolphus te szoktad az ember fejét sületlenségekkel teletömni – emlékeztette Walburga a fiút.

-         Kikérem magamnak. Sosem tennék ilyet. Igazam van Tom? – nézett a fiúra Rodolphus.

-         Ti mind ismeritek egymást? – ráncolta a homlokát Tom, most hogy végre szóhoz jutott. A fülketársaság egyszerűen akár a felbolygatott méhkas tele volt nyüzsgő beszéddel, mindenki beszélni akart, de csak a legmarkánsabbak jutottak szóhoz.

-         Természetesen. A varázsvilágban, az aranyvérű családok mind ismerik egymást és mind rokonságban is állnak egymással – bólintott Rodolphus.

-         Legutoljára a Rosiereknél találkoztunk mind, a keresztelőn – tette hozzá Rabastan.

-         Ó igen a kis Druella – lelkendezett Lucretia. – Elbűvölően szép kislány, szöszke kis haja van. – És jövőre Walburgáéknál lesz a nagy ünneplés – nézett csibészesen unokahúgára Lucretia.

-         Úgy van. Anyám várandós – sóhajtotta inkább lehangoltan Walburga. – Mintha az öcsém, Alphrad nem lenne elég Merlinátka. Még egy visítószellemet kapunk.

-         Ezt meg tudom érteni – húzta el a száját Tom, már csak a csecsemők sírására visszaemlékezve.

-         Egyébként Evannal találkozni fogsz szintén Tom, ő is háztárs lesz – fordult ismét Tomhoz Lucretia.

-         Háztárs? – kérdezett vissza értetlenül Tom.

-         A Roxfortban. Nézz körül mert mi mind egy házban leszünk, éjjel-nappal hallgathatod e két locsifecsi oktalan fecsegését – mutatott a két lányra Rodolphus.

-         Ki is a pletykásabb közülünk? – kérdezett vissza Lucretia. – Te kürtölted szét a fülkében, hogy találkoztál Tommal.

-         A fél Roxfort történetet és a Természetes nemesség avagy a varázslók származástanát ledarálnám neked zárt szájjal, úgy hogy meg is értenéd – felelte rá Rodolphus nevetve. Tomhoz fordulva pedig nyugodt hangon folytatta. – A Roxfortban négy ház van. Mert az iskolát négyen alapították. A diákok ebbe a négy házba lesznek szétosztva. Úgy, ahogy a süveg a beosztáson elrendeli.

-         Griffendél Godric, Hugrabug Helga, Hollóháti Hedvig, és Mardekár Malazár – sorolta el a négy házat Walbugra.

-         De mi mind a Mardekárba kerülünk. Te is Tom – sandított a maga mellett ülőre Rodolphus.

-         Miért vagy ebben olyan biztos? Ezt nem a süveg dönti el? – kapkodta a fejét jobbra-balra teljesen megzavarodva Tom.

-         Ne zavarjátok össze! – csapott rendet Rabastan elhallgattatva a fecsegőket. – Egyetlen kérdésre kell válaszolnod nekünk Tom, és mi már most itt a Roxfort Expresszen megmondjuk neked, hogy hová kerülsz. – Ahogy Rabastan elhallgatott egyszerre síri csend támadt a fülkében. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta izgatottan a kérdést, amelyre már több órája várják, hogy bizonyságul választ kapjanak.

-         Mi lenne az a kérdés? – vonta fel kétségbeesetten a szemöldökét Tom. Eleget olvasott vajon tegnap, ahhoz, hogy felkészüljön egy ilyen megmérettetésre? Mi alapján nyer valaki felvételt azokba a házakba? Rabastan szeme átirányította Tom tekintetét Rodolphusra. Rodolphus megnyalva az ajkát körbenézett a fülkében ülőkön. A többiek sürgetőn aprót bólintottak hozzá, vagy csak izgatottan kikerekedett szemekkel várták, hogy végre Rodolphus feltegye a kérdést, amire már mind olyan nagyon várták a választ.

-         Tom. Bízunk benne, hogy az élményben volt már részed – kezdte körülményesen Rodolphus. – S ha igen, kérünk, itt, mint e világi első ismerőseid és bízunk benne talán kiérdemeljük majd barátságod is, tehát barátaid előtt őszintén mond el: észlelted már…hogy tudsz, egy másik nyelven, nem olyan nyelveken, amit meg lehet tanulni, nem a világ nyelveire gondolunk, hanem: az állatok nyelvére. – Rodolphus nagy levegőt véve tette fel a sorsdöntő kérdést. – A kérdésünk hozzád Tom: Hogy értesz-e konkrétan, egy bizonyos állat nyelvén…a kígyók nyelvén? – Tom ijedten pislantott Rodolphusra. Lebukott? Honnan tudják ezek máris róla? Hiszen soha senkinek nem árulta el! Mindenki dilisnek tartaná ezért! Talán…talán ebben a világban is csak az őrültek, az elmezavarodottak értenek ezen a nyelven? Azok értik meg amit a kígyók mondanak és azokat értik meg a kígyók? Hogyan bukhatott le? Félelmetesebb ez a varázsvilág mint hitte! Itt az embernek nincsenek titkai. De ezek szerint mégsem tudják biztosan. Tom körbenézett a társaságon. A lányok kíváncsian előrébb dugták a fejüket és közelebb hajoltak, csaknem érezte Lucretia leheletét az arcán, mind közelebb próbáltak jutni, hogy elsőként hallhassák a választ, még ha csak egy apró nyögés is az, ha csak egy halk suttogás is. De erről elsőként kell értesülniük. Tom fel sem fogta, hogy történelmi pillanathoz értek. És ezt az aranyvérű társai itt a fülkében pontosan tudták és érezték. Ők lehetnek az elsők, akik értesülnek az olyannyira bizalmas információról. Tom visszapillantott Rodolphus kérdő várakozó tekintetébe. Nem sürgették. Csak lélegzetvisszafojtva várták, hogy Tom végre bármilyen jelzéssel is de válaszoljon. Tom szólásra nyitotta az ajkait:

-         Igen. Megértenek a kígyók – mondta csendesen, s lehajtotta a fejét, s lesütötte a szemét. A fülkében a többiek egyszerre kaptak levegő után. A lányok megfeledkezve a jómodorról, Tom belépte óta először, tátva maradt a szájuk, majd az első sokk után, hogy felfogták ez mit is jelent, valami eufórikus mosoly áradt szét az arcukon. Hát mégis igaz! Amit Rodolphus tegnap délután óta feltételezett. Most itt a bizonyság, ennek a kopott, használt ruhát viselő fiúnak a szájából elhangzott az amit oly hihetetlennek és elképzelhetetlennek tartottak, és ami mámoros örömöt kúsztatott a levegőbe.

-         Hát nem megmondtam? – dőlt hátra hitetlenkedő, elégedett mosollyal az arcán Rodolphus. Nem akárkit öntött le mézsörrel és nem akárkit vett a szárnyai alá, hanem az aranyvérűek számára legértékesebb utolsó kis hajtást, Mardekár Malazár leszármazottját.  A fülkében ülök összemosolyogtak. A titkot megtartják, ehhez kétség sem fér. De vigyázó tekintetük most már szüntelen ezen a szerény mugli világban nevelkedett eddig méltatlan sorsra ítélt fiún tartják. A vérvonal továbbvivőjén.

-         Miről van szó? – nézett fel zavartan Tom. Ő volt a figyelem középpontjában. S ez egyszerre imponált neki, s egyszerre érezte, hogy mégis kissé zavarban van a rá irányuló figyelemtől.

-         Tudod Tom – felelte Rodolphus, enyhén remegő hangon a felindultságtól. – Ez a képesség, egy nagyon ritka képesség a világunkban. Egyetlen család tudhatta magáénak a varázsvilágban. Az egyik alapítónk. Méghozzá az a ház, amelynek immár bizonyosan te is tagja leszel. Csupán órák kérdése. Ez a ház, Mardekár Malazár háza. S bár nem tudjuk, hogy hogyan és mi módon történhetett, de a Rowle név Mardekár családfáján nem ritka jelenség volt, a legidősebb fiúk örökölték, mióta a vérvonal leányágon haladt tovább. Amikor tegnap délután megtudtam a neved, és az olyan ritka, keresztnevet már sejtettem, hogy ki áll mellettem. De nem mertem bízni benne.

-         Azt mondjátok, hogy Mardekár, a ház egyik alapítója a rokonom volt? – csodálkozott el Tom.

-         Igen – vette át a szót Lucretia. – A család elveszett az aranyvérűek szeme elől, ahogy folyamatosan veszítettek egzisztenciájukból. A rokonságod bármilyen kiváló varázsképességekkel és nagy múlttal is rendelkezett, a pénzzel egyre kevésbé tudott bánni. A Mardekár család hatalmas vagyona, folyamatosan apadt, ahogy elherdálták az arra méltatlan utódok. A 16. század óta a Mardekár név eltűnt a varázsvilágból. Kihalt a férfiág és a vérvonal női ágon öröklődött tovább. Így viszont egyre nehezebb volt nyomon követni a családfa terjedését. A legnagyobb ismertetőjele a vérvonalnak, a párszaszájúság, vagyis, hogy Mardekár vére beszéli a kígyók nyelvét. Ez volt Mardekár csúfneve is.

-         Bárkinek lehet Rowle is a neve, miben különbözne a Tomtól? – bizonytalankodott Tom.

-         Nem Tom. Aki nem aranyvérű az elvből nem ad ilyen nevet a gyerekének, az aranyvérűek pedig túlságosan is tisztelik a nevet, semmint hogy valaha is merészelnék ezt a nevet adni a fiuknak. Ez a név kiváltság. S csoda, hogy rád találtunk Tom – nézett megilletődve a fiúra Rabastan.

-         Furcsa, hogy mi meséljük el neked a családod történetét – ingatta a fejét Lucretia. – De mit tudsz te?

-         Semmit. Csak, hogy az apám nevét kaptam Tom Denem. A Rowle pedig az anyai nagyapám  után. Egy árvaházban születtem és anyám halála után ott is nevelkedtem, amíg Dumbledore professzor fel nem keresett – felelte rá Tom.

-         Vagyis anyai ág, sokszorosan. A férfiág folyamatosan hullott, a beházasodásokkal pedig kezdtük elveszíteni a családot. Ráadásul a Mardekár család ragaszkodott a tökéletesen tiszta aranyvérhez. Ezért nem restelltek unokatestvéreket, testvéreket összeházasítani. Sajnos ez tetézte a további gondokat, az egészségi problémáik fokozottan erősödtek.

-         Ez a sors vár a Blackekre is – szólt közbe borúlátón Walburga. – Egyre nehezebb aranyvérűt találni. Az aranyvérű családokban nem ritkaság, hogy évekig várnak megfelelő házastársakra, ezért egyre extrémebb házasságkötések születnek. Tom ez a világ egészen más, mint amiben eddig nevelkedtél.

-         Mindeddig azt hittük, a Mardekár vérvonal végleg elapadt és kihalt. S erre felbukkansz te a semmiből! Ez Bogár bárd történeteibe illő csoda! Fantasztikum! – nézett Tomra csillogó szemekkel Rodolphus. A fülkében a titkos tudás birtokában gondolkodott, hagyták, hogy vigye a szót Lucretia és Rodolphus kettőse. Tom kábán meredt ki a vonatablakon az elsuhanó tájra. Mindeddig azt hitte utálja a nevét, de igazából csak a Tomot kellene utálnia. Próbált figyelni két új társának jó tanácsaira és okításaira, hogy milyen is ez a varázsvilág, de az átalvatlan éjszaka a sok élmény megtette a hatását, s Tom észrevétlenül aludt el, hátradöntve fejét az ülésen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés