-         Leszállás! – hallatszott egy öblös, mély férfihang közvetlenül az ablak alatt. Tom felriadt álmából. Megérkeztek?

-         Ez még nem Roxfort, csak a Roxmortsi végállomás. A kastélyig már a Roxforti szállítóeszközökkel megyünk – közölte a friss elsősökkel Rabastan. Tom elámult.

-         Igazi kastélyban van az iskola? – hüledezett. Rabastan csak magától értetődő kifejezéssel bólintott. – Még életemben nem tettem be a lábam kastélyba – motyogta döbbenten.

-         Akkor épp itt az ideje Tom – mosolygott rá Lucretia, ahogy filigrán alkatával kilibbent a fülkéből.

-         A beosztási ceremónia az egyik legizgalmasabb és legélvezetesebb esemény a Roxfortban – kanyarította köpenyét magára Antonin Dolohov.

-         Főleg, ha már nem a saját beosztásodra kell várnod – fűzte hozzá Nott.

-         Fiúk-lányok, találkozunk a Roxfortban, a házasztalnál – biccentett nekik Rabastan, s a fogatok felé vette lépteit.

-         Tom gyere. Mi külön megyünk – húzta magával Tomot Rodophus. – Az elsősöket csónakkal viszik a kastélyhoz. Egy idilli csónakázás a Fekete-tavon.

-         Elsősök ide a csónakokhoz! – kiáltotta a magas, ráncos arcú férfi. Enyhén hajlott háttal tartotta lámpását a csónakok felé irányítva a kis elsősöket.

-         Ő Ogg, a vadőr a Roxfortban. Rabastan mesélt már róla – suttogta Rodolphus Tom fülébe.

-         Vadaspark is van? – nyögte rezignáltan Tom.

-         Egy egész erdő, mindenféle varázslényekkel, állatokkal. Ez a Tiltott Rengeteg, de veszélyes hely, amíg nem ismersz minden élőlényt a varázsvilágban – vállalta Rodolphus ismét az e világi tolmácsolást Tom számára. Titkon Tom pedig rendkívül hálás volt Rodolphusnak, hogy ráérzett mennyire nagy szüksége van az irányító tájékoztatásra. Rodolhpus akár egy idegenvezető egy óriási világmúzeumban hívta fel a figyelmet az érdekességekre, magyarázta el az itteni dolgok menetét, s navigálta Tomot ebben az új világban. Ő volt a mankó, az eddig varázsvilágtalan életű Tom segítésére. – Gyere siessünk előre szerzünk csónakot a lányoknak – Rodolphus beugrott az egyik csónakba.- Lucretia! Walburga ide! – intett a két lánynak, s azok kecsesen nyújtva kezüket elfogadták, hogy besegítse őket a csónakba a fiú. Ahogy a két lány helyet foglalt a csónakban, Tom is rálépett az imbolygó lámpással megvilágított csónakra.

-         Indulhat! – lökte meg Ogg az útra kész csónakokat. Fekete volt a tó vize, mint a neve. Sokáig csak a csónak lámpásának fényét verte vissza. Egy nagy medencényi fekete tinta. Egymással szemben ült a négy kis elsős. Sokkal könnyebb volt eligazodni a varázsvilágban, hogy Tom tudott kihez csapódni és az ő tapasztalataikra támaszkodni. Habár, inkább fordítva történet. A társaság csapódott hozzá.

-         Vajon milyen lesz a Roxfortban az élet? – sóhajtotta Lucretia tenyerét a térdkalácsán pihentetve.

-         Rabastan már mesélt róla és neki tetszik – jegyezte meg Rodolphus.

-         Az nem ugyanolyan! – nézett szigorúbban Rodolphusra Lucretia. – Ráadásul Rabastan fiú.

-         Elmés megállapítás – gúnyolódott Rodolphus.

-         Rodolphus te csak azért beszélsz szüntelen, mert élvezed, hogy okoskodhatsz és ettől fontosnak érzed magad – fújtatott vissza metszőn Walburga.

-         Sosem aludtam még hálóteremben, ahol rajtam kívül mások is alszanak – fintorgott Lucretia. – Hogy fogom kibírni?

-         A kis finnyás aranyvérű hercegnő megszólalt belőled Lucretia – nevetett Rodolphus.

-         Ez akkor is így van. Nem egy-két éjszakáról van szó, hanem hónapokról – sóhajtotta kedvvesztetten Lucretia.

-         Nekem elég nagy tapasztalatom van a hálótermekben alvással kapcsolatban – jegyezte meg Tom.

-         Borzalmas igaz!? – várta a megerősítést Lucretia.

-         Nem a legkellemesebb, főleg ha gyereksírásra ébredsz az éjszaka közepén – borzongott bele még a gondolatba is Tom.

-         Ez a Roxfortban már nem fordulhat elő. Itt egyidősek vannak velünk. Nem sírós gyerekek – nyugtatta őket Rodolphus. S mintha csak ellent akarna valaki mondani Rodophus szavainak éktelen visításba kezdett egy lány egy közeli csónakban.

-         Neeem! Nem akarok visszaülni oda hátra! Láttam valamit kiemelkedni a vízből – sírta el magát a lány.

-         Talán csak meglátta milyen csúnya vagy – felelte egy fiú. – Biztos be akar húzni a mélybe – húzta szándékosan a lányt. A lány keserves zokogásban tört ki, és kétoldalt csurkába fogott fénytelen barna hajába temette arcát.

-         Naaa… Myrtle nyugodj meg! Nem úgy gondolták – hallatszott egy halk lányhang, aki vigasztalni próbálta a keservesen zokogó lányt.

-         De igen! Csúfolt! – óbégatta keservesen a Myrtlenek szólított lány.

-         Jaj ne! – mormogta Tom magába roskadva. – A bőgőmasinák üldöznek engem úgy látszik – nézett sötéten a csónak felé.

-         Nem bírod? – vihogta Rodolphus.

-         Gyűlölöm ha valaki sír! Főleg ha hangosan teszi azt! Miért nem lehet diszkréten csendesen elvonulva sírni, hogy mást ne kínozzon a fülsértő bömbölésével? – dühöngött Tom. – Utáltam az árvaházban is a kicsiket, akik húzták a szájukat. Megfájdul tőlük a fejem!

-         Az enyém is! – vágta rá rosszkedvűen Lucretia. – Remélem nem kerül a mardekárba, mert nem bírnék egy hálótermen osztozni vele.

-         Legalább a rokonoddal lehetsz, Walburga is ott lesz – felelte Rodolphus.

-         Ez az egy szerencse az egészben – lehelte enyhe megkönnyebbüléssel Lucretia.

-         Nézzétek, már látni a Roxfortot! – hívta fel a társaság figyelmét a látványra Walburga. A két fiú hátrafordult hogy ők is élvezhessék a panorámát. Tom kikerekedett szemmel bámult a sötétségből melegbarna fényű ablakaival világító hatalmas, tornyokkal ékes kastélyra. Életében nem látott még ilyen szép és pazar épületet.

-         Ez a legimpozánsabb kastély, amit valaha láttam – mosolygott fel az épületre Lucretia.

-         Szeretnéd magadnak mi? – kérdezte gonoszkodón Rodolphus.

-         Már ezer éves – szólalt meg szárazon Walburga. Nem lehetett megállapítani a hangsúlyából vajon ez negatív vagy pozitív felhang volt. Egy erős koppanással az épület szélénél megállt a csónak. Megérkeztek.

-         Az irány felfelé a lépcsőn az előcsarnokba gyerekek! – kiáltotta az idős Ogg. Kikecmeregtek a csónakból, és a négyes előresietett a többieket kielőzve. Tom minél messzebb akart kerülni a sírásra hajlamos lánytól. Mindenhol fáklyák, láncos tűztartók, gyertyák világítottak. Tom megérintette az ezer éves kőkorlátot. Érdes, a széle kissé lepattogzott. De szikár, szilárdan áll. Ezer év! Mennyi idő, és ez az épület még mindig ilyen fenségesen állja az idők próbáját.

-         Mintha megtapintanád a történelmet igaz? – súgta Lucretia. – Varázslónemzedékek sora tanult itt, évszázadokon át. Nagy múltú az intézmény, de mindenkit az alapítók varázsa ragad meg ebben az épületben a leginkább. Mert szinte érzed a jelenlétüket. Ők hozták létre ezt az intézményt. S mintha a falak még ma is visszhangoznák a lépteik zaját. Az alapítókat mindenki dicsőíti.

-         Dumbledore professzor – morogta Tom, ahogy meglátta ki várja őket a lépcső tetején. Hosszú szakáll és mályvaszín talár volt rajta. Bizarr volt ez a szín egy férfin. Legalábbis Tom undorodott tőle. Érezte, hogy a félhold alakú szemüveg mögül a professzor őt fürkészi. Lesütötte a szemét és hagyta, hogy a lányok lépjenek előre.

-         Köszöntelek benneteket a Roxfortban! – szólalt meg Dumbledore professzor, mikor már minden kis elsős köré gyülekezett. – Hamarosan beléphettek társaitokhoz a nagyterembe és kezdetét veszi a beosztási ceremónia. Az iskolai süveg beoszt benneteket a négy iskolai házba: a Griffendélbe, a Hugrabugba, a Hollóhátba és a Mardekárba. Ne feledjétek e négy ház diákjai mind versenyben vannak az év végén megszerezhető házkupáért. Jó eredményeitekért pontokat kap házatok, de a kihágásokért, büntetésekért pontlevonás jár. Kövessetek! – nyitotta ki a szárnyas ajtót Dumbledore, és a kis elsősök besereglettek a nagyterem fényes-pompás helyiségébe, a felsőbb évesek kíváncsi tekintetével kísérve. Az asztalfőn a legdíszesebb faragott háttámlájú székben aszott, törékeny külsejű aggastyán ült. Feje szinte teljesen kopasz volt már, de hosszú ősz szakálla a köldökéig ért.

-         Armando Dippet a Roxfort igazgatója – súgta Rodolphus Tom kérdő tekintetére. Tom mindent értőn bólintott.

-         Névsor szerint felolvasom a neveteket, és kérlek gyertek ki ide a három lábú székhez, hogy a süveg beoszthasson titeket a házakba – húzta szét az összetekert pergamenlapot Dumbledore. – Lucretia Black! – Lucretia suhogó talárral felsietett az emelvényre, s elhelyezkedett a háromlábú széken. Dumbledore a fejére helyezte a süveget. S az azonnal rávágta -  Mardekár! – A teremben az egyik szélső asztal felől hatalmas tapsvihar tört ki. Lucretia mosolyogva ugrott le a magas székről és elsietett a tapsolók felé.

-         Walburga Black! – szólította a következőt Dumbledore professzor. Rodolphus fölényesen biggyesztette le az ajkát. - Magától értetődő, hogy a Blackek a Mardekárba kerülnek, egy család egy ház. Ez így működik – súgta Tomnak.

-         Mardekár! – kiáltotta ki hangosan a Süveg.

-         Ez olyan akkor mint a választások Angliában – ráncolta a homlokát visszaemlékezve a májusi eseményekre Tom. Mintha Chris említette volna, hogy valami Neville Chamberlain lett az új miniszterelnök. Milyen távoli emlékek is ezek. Lehet itt is ilyen pártokba tömörülnek a varázslók. És a beosztási ceremónia alapján dől el, ki melyik pártba tartozik. És általában egy családon belül azonos a pártállás?

-         Tom Denem – hallotta egyszerre csak a saját nevét Tom. Először úgy érezte földbe gyökeredzett a lába, aztán mégis megindult. Látta, hogy a tanárok ott az emelvény asztalánál mind őt nézik, ahogy kopott, használtan vett talárjában fellépked az emelvényre, s szembefordulva a diáksággal elhelyezkedik a kemény három lábú széken. Egy pillanatra beárnyékolta az arcát a Teszlek Süveg. De csak egyetlen pillanatra. Érezte a puha anyag érintését a homlokán, de alig egy villanásnyira. Mert ahogy hozzáért, a Süveg máris kiharsogta ítéletét:

-         Mardekár! – A süveg megérezte Tomban a Mardekár vérvonalat. És a Mardekár-házba osztotta. Habozás nélkül, abban a pillanatban, ahogy hozzáért.  Tom még fel sem ocsúdott, szinte alig érezte, hogy a Süveg kicsit mozgolódik, és meleg és puha és kellemes, de nem élvezhette sokáig a különleges süveg érintését, Egy szemvillanás volt az egész. Gyorsabb, mint hogy bárki felfoghatta volna a Süveg már kihirdette a beosztási döntést. Dumbledore leemelte fejéről a Teszlek Süveget, s Tom felocsúdva kóválygó, imbolygó léptekkel indult meg a két Black lány után, ugyanabba az irányba, a Mardekár asztalához.

-         Ó Tom! Tudtuk, mi tudtuk! – lelkendezett Lucretia, és csak az asztal szélét markolta, mert jólneveltségében nem merte egyéb örömét kifejezni, hogy Tom most elhelyezkedett mellette az asztalnál.

-         Köszöntelek Tom a mardekárban! – nyújtotta a kezét egy magas homlokú, fekete hajú lány. – Tom megemelkedve ültében kezet fogott a lánnyal. – Dorea Black – mutatkozott be a lány. Tom megrökönyödve nézett a lányra. Persze ugyanaz a csillogó fekete haj.

-         Dorea a nagynénénk – mosolygott közbe Lucretia.

-         A lányok szüleivel szintén rokonságban állok. Walburga apja a bátyám, Lucretia apja pedig az unokatestvérem – bólintott rá komoly arckifejezéssel Dorea. Tom kezdte elveszteni a fonalat a Black család szövevényes rokoni és kapcsolati hálózatán. Kezdte megérteni a Black család mint valószínűleg minden aranyvérű család rokonságban van a fél varázsvilággal és lépten nyomon rokoni szálaik hálójába botlik.

-         A Mardekár-ház prefektusa vagyok, ez azt jelenti, hogy a mardekár diákság elöljárója és az iskolaelsőkhöz hasonlóan kiemelkedő szerepünk van a házunk diákjai felett. Örülök, hogy unokahúgaimmal már megismerkedtél – biccentett Dorea és tapsolt, ahogy meghallotta újabb tag érkezett a mardekárba. Tom  és a társaság is mind a beosztást figyelték. Várták kik érkeznek még a Mardekár- házba, és kit hova oszt a süveg. Újabb lányt szólítottak a beosztáshoz.

-         Minerva McGalagony – vékony, beesett arcú lány lépett a székhez. Fekete haja szoros csurkába volt fogva, egy rakoncátlan hajszál sem ugrott ki a lófarok szorításából. Ahogy szembefordult szemüvege mögül zöld szigorú szemek néztek szembe a teremben ülőkkel.

-         Griffendél! – hallatszott a Süveg döntése, s a lány lecsúszott a magas székről és megindult a terem másik végébe. Újabb kis elsősök érkeztek, ahogy Dumbledore szólította őket.

-         Jaj nézzétek az a sírós lány! -   tette a szája elé a kezét Lucreita rémületében.

-         Igen…az a hisztis….Myrtle – vonta össze a szemöldökét Tom.

-         Ismeritek? – kérdezte tőlük Dorea.

-         Végigbömbölte az utat a Roxfortig, hogyne ismernénk – préselte össze az ajkát utálkozva Tom.

-         Hisztis Myrtle, ez tetszik – kuncogott a tenyerébe Lucretia.

-         Hollóhát! – Lucretia és Walburga fellélegeztek. Doreát megállította egy magas koromfekete hajú fiú. Szintén prefektusi jelvényben volt. De Doreával ellentétben a fiúnak nem zöldes-szürke csíkos nyakkendője volt, hanem bordó és sárga.

-         Jól van Charlus, most dolgom van – sziszegte haragosan Dorea, s otthagyta a hozzá hasonlóan prefektusi jelvényt viselő fiút. Dorea felháborodottan tért vissza a társasághoz. Lucretia megemelt szemöldökkel figyelte a jelenetet. S az asztal fölött Walburgára meresztgette a szemét.

-         Mi az mit kacsintgatsz rám Lucretia? – ráncolta a homlokát értetlenül Walburga.

-         Semmit ,semmit Walburga, képzelődsz – sietett a válasszal Lucretia, ahogy Dorea a háta mögé érkezett.

-         Most lemaradtam, hogy kit osztottak be! – dühöngött Dorea, de elég volt egy pillantást vetnie az érkezőre.

-         Ja persze Prewett – bólintott Dorea.

-         Magától értetődő – mosolygott Lucretia. – Itt mind tudjuk, hogy ki kerül hozzánk a Mardekárba.

-         Köszöntelek Ignatius a mardekárban. Dorea Black prefektus – üdvözölte az érkezőt Dorea.

-         Köszönöm – fogott kezet vele Ignatius.

-         Itt Lucretia másik oldalán ha helyet foglalnál – irányította az ültetést Dorea.

-         Természetesen – biccentett a magas vörösesszőke hajú fiú.

-         Gratulálunk Ignatius – mondta Walburga.

-         Lestrange hova lett? – futott át Dorea fejében az abc. – Őt előtted kellett, hogy beossza a süveg – nézett körbe a teremben Dorea. Nem volt ideje ezen gondolkodni, mert újabb fiú érkezett a mardekárba.

-         Rosier – figyelte a közeledő alakot Lucretia, s közvetítette Tomnak az érkezőt. Dorea kezet rázott a fiúval és Walburga mellé irányította. Tekintete végigsiklott a mardekár asztalnál ülőkön.

-         Lestrange-ék! – csattant a két fiúra Dorea, ahogy meglátta a két testvér egymás mellett ül.

-         Rod, látom veled még meggyűlik a bajom – intette ki a harmadévesek közül a fiút.

-         Bocs, Dorea, de mégiscsak az öcsém – kacsintott a lányra Rabastan.

-         Az elsősök maradjanak csak egy helyen – nyomta le Tom mellé Rodolphust a padra. Az utolsó elsős állt már csak a beosztásra várva. Dumbledore felolvasta a nevet:

-         Alexandra Yaxley – a szőke hajú lány felsietett az emelvényre. A süveg elhelyezkedett a lány fején, izgett-mozgott egy kissé, majd elkiáltotta magát:

-         Mardekár! – A lány lesietett az emelvényről. Véget ért a beosztás. Dorea üdvözölte az utolsó mardekárba érkezőt, s a lány helyet is foglalt Ignatius mellett. Dorea végignézett a kis csapat mardekáros elsősökön. Walburga mellé ült közel az elsősökhöz. Érezhető volt, hogy a mardekár asztaltól többen kíváncsian néznek Tom felé. Ő volt az egyetlen az asztalnál, akit nem ismertek. Sőt, akinek a neve sem mondott semmit az aranyvérű diákoknak. Dorea figyelme is elsősorban rá irányult.

-         Mond, Tom megtudhatunk rólad néhány dolgot? Igaz szólíthatlak Tomnak? – kérdezte Dorea, ahogy megjelentek a tányérok előttük. Tom ámulva meredt a dúsan megrakott asztalra. Életében nem látott ennyi ételt egyszerre asztalon és főleg nem ilyeneket. Össze sem volt hasonlítható az árvaházi koszt azzal, amit itt a roxforti évnyitó lakomán látott. Káprázott a szeme és azt sem tudta melyik ételhez kapjon először.

-         Igen, ez a nevem, bár nem szeretem a Tom nevet – szedett magának a legközelebbi tálból Tom.

-         Ezt meg tudom érteni. Én se szeretném ha a mugli apám nevét kellene viselnem – jegyezte meg Dorea epésen. Tom inkább csak a hangsúlyt érezte sértőnek semmint a mondanivalót.

-         Honnan gondolod, hogy hogy is mondtad…mugli vagyok? – kérdezett rá Tom.

-         Nos egyértelmű a varázsvilágban nincs ilyen név, hogy Denem. Nemcsak a saját fajtánkat ismerjük itt, de az ellenséget is – felelte szárazon Dorea. – Így kérdem én hogy kerülhetett be egy magadfajta sárvérű, az aranyvérűeknek fenntartott Mardekár házba? – szegezte rá ellenségesen tekintetét Dorea.

-         Nem tudsz mindent Dorea – szólt közbe Rodolphus.

-         Valóban úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről – préselte össze az ajkát Dorea. Tom és Dorea gyanakvó pillantást váltottak egymással. Tom finom radarja megérezte, hogy magasfeszültség húzódik a mardekár házon belül. A felsőbb évesek feszélyezve érzik magukat, hogy ő ide került a házukba. Nemcsak, hogy külsejéből leolvasták nem való közéjük, de ismeretlen származása, és csodával határos bekerülése ide ebbe a házba is természetellenesnek számított. Ezért gyanakodva méregették a fiút, aki közéjük csöppent. Mintha idegen test került volna  a Mardekár szervezetbe és az aranyvér bármilyen módon is de ki akarná lökni. Csak az elsősök és a harmadévesek egy része nem fordult elutasítóan Tom felé. Dorea mint a ház képviselője, prefektusa, természetesen háza pártállásával egyöntetűen szállt szembe, a közéjük érkezővel. Már értette Tom, miért volt Dorea köszöntésében annyi tartózkodás és gyanakvás. A kézfogásuk alatt is Dorea szüntelen kutatta hideg kék szemeivel a fiú arcát, bár nemes származása visszatartotta attól, hogy nyíltan megtagadja a köszöntést a fiútól, az aranyvérű illemtan azt diktálta vele itt kell lennie és üdvözölnie kell a fiút. Ha már így alakult akkor pedig minél hamarabb ki akarta szedni belőle, milyen csellel tévesztette meg a Teszlek Süveget. Egyértelmű a fiú nem lehet kispályás a varázslásban, ha kétes származása ellenére is kijátszotta a Süveget és ide került, a Mardekárosok közé. Az aranyvérűek között az árva kis kakukkfióka. Doreában pedig a mardekárosok veszélyt szimatoló bizalmatlansága kapott hangot. A Mardekárosok nevében beszélt, s az elutasító bizalmatlan felhang sejtette, titkon azok akik nem ismerik Tomot egy veszélyes mugli kémet látnak benne, aki valamilyen rafinált módon de elsajátította a varázslást nem is kis mértékben, ha zagyváló átokkal a legértékesebb ereklyét a Teszlek Süveget babonázta meg. Feszélyezve ültek egy asztalnál egy a másik világból érkezővel. Kínosan figyelve, hogy a hatalommal felruházott Dorea mit tesz és hogyan viszonyul az idegen elemhez közöttük. Dorea pedig méltón prefektusi címéhez tudta, hogy mit várnak el tőle házbeli társai. A fiút tesztelni kell.

-         Felvilágosítanátok, mit kellene tudnom nekem? Hogy kerül ide Mardekár megbecsült asztalához, egy…egy ilyen – sziszegte Dorea inkább csak indulatból rágva a falatot semmint gasztronómiai élvezetből. – A mondatát hallva több mardekáros egyetértően bólogatott.

-         Pontosan, mi történet a Süveggel? Soha évszázadok óta nem tett ilyet. Ez…ez példa nélküli – susmorogták az asztalnál ülők.

-         Ezt ne itt beszéljük meg Dorea – szólt közbe Rabastan higgadtan.

-         Tán magunk közt szégyenítsük meg, hogy közénk került? – emelte meg hűvösen a szemöldökét Dorea.

-         A Süveg döntése megmásíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen. Ezt te is tudod. Hogy képzeled, hogy fellebbezel egy náladnál felsőbb rendű varázslat ellen? – kérdezte erőteljes hanghordozással Rabastan. Az elsősök megszeppenve és csendben figyelték a felsőbb évesek vitáját az évnyitó lakoma közben.

-         Hogy merészelsz így beszélni velem? – háborodott fel Dorea. – Prefektusod vagyok elfelejtetted?

-         A prefektust is figyelmeztetni kell, ha elfeledkezik a varázsvilág íratlan szabályairól. Az egyik alapítónk varázslatát és személyes tulajdonát kérdőjelezed meg azzal, ha szembeszállsz a döntésével. És kinek képzeled te magad Dorea, csak azért mert az egyik ősöd roxforti igazgató volt? – kérdezte élesen Rabastan. Tom védelmébe kelt, ezt érezte és tudta Tom is.

-         Nem az egyik ősöm, hanem konkrétan a nagyapám! És Phineas Nigellus igazgatósága alatt ilyen arcátlanság és képtelenség elő sem fordulhatott, hogy egy kis senki, egy származását meghazudtoló elsős bekerüljön Mardekár házába! Én szeretem a házam. Büszke vagyok arra, hogy hithű mardekáros nagyapám vezette ezt a nagy múltú intézményt és nem hagyom, hogy egy ilyen folt essen a mardekár házon! – sziszegése egyre hangosabbá vált, s már a mellettük ülő asztalnál is meghallották néhányan, hogy belső vita van a mardekárban, s többen kíváncsian fordultak feléjük.

-         Vegyél vissza a hangodból Dorea!- intette hűvösen a prefektust vérmérsékletre Rabastan. – Nem tartozik másokra az, ami a mi házunkban történik. - Dorea nem felelt. Szeme olyan metszően fagyos kék tőrként csillogott, hogy senki sem mert megszólalni. Rabastan állta a tekintetét. Nyugodt volt. És ez  bőszítette fel a leginkább Doreát. Aki remegett az indulattól. Aki beleállította volna a kést abba az ostoba Süvegbe is ha kell, hogy ezt tette. Személyes sértésnek érezte azt, hogy Tom itt ül vele egy asztalnál. Egy Blackkel. A legtisztább aranyvérű család sarjaival. Mély levegőt vett. Próbálta lenyugtatni magát. Reszketett a keze. És ezt mindenki látta, ahogy a kést tartotta. Dorea, letette kezéből az evőeszközöket. Dermedt volt a csend a mardekár asztalnál. Senki sem beszélt. Mindenki várta a fejleményeket. Dorea fagyos mosolyt küldött Rabastan felé az asztal felett.

-         Rabastan kedves, megtisztelnél azzal, hogy néhány szót váltasz velem, kint az előcsarnokban? – hangjában nem kérés volt azonban, hanem parancs. Rabastan előzékenyen meghajtotta magát ültében, s felállt az asztaltól átlépve a lócán. Rabastan és Dorea az asztal két oldalán haladtak az előcsarnok felé. Dorea felvetett fejjel, előre szegezett állal felhúzott orral. A mardekár asztalnál döbbent csendet hagytak maguk után, mindenki nyakát nyújtogatva követte a lobogó talárral távozó két alakot a mardekár asztal két oldalán. Ahogy kiértek a nagyteremből Dorea megpördült a sarkán. Kopogott a cipősarka a kövezeten, ahogy Rabastanhoz lépett. Akkora lendülettel csapta pofon Rabastant, hogy a csattanás hangja visszhangzott az előtérben. Perzselte az ütés Rabastan arcát. Érezte, ahogy vörös csíkok keletkeznek az arcán. Még közelebb lépett a lányhoz. Bár Dorea volt két évvel idősebb, mégis Rabastan magasodott a lány fölé.

-         Csak azért mert körömcipőben vagy azt hiszed mindent megengedhetsz magadnak? – húzta össze a szemöldökét Rabastan.

-         Hogy képzeled, hogy megalázol az egész Mardekár előtt? Én prefektus vagyok! Te meg egy harmadéves beképzelt bikafejű minotaurusz! Hozzám képest egy senki! – Rabastan, előrébb lépett, Doreát hátrálásra kényszerítve, s ezzel a lány akaratlanul is de a falhoz szorult.

-         Ne merészelj még egyszer megütni Dorea, mert egy pillanatra elfeledkezem a jó modorról és visszaütök! – sziszegte Rabastan.

-         Ne merészelj még egyszer megalázni  a háztársaink előtt világos? – sziszegte vissza Dorea. – Az én tekintélyemet akarod rontani a mardekár ház előtt? Azért mert te, szakadt útszéli saras söpredékkel barátkozol? Nekem kell tartanom a hátam és kiállnom az egész mardekár előtt! Úgyhogy légy szíves ne rombold a tekintélyemet!

-         Esélyt sem adtál Tomnak, hogy megvédje magát! Rá támadtál mint héják a dögre! Ha ki is akarod kaparni a szemét, legalább hagyd, hogy bizonyítson! – szűrte felindultan a fogai közt Rabastan.

-         Mit akarna bizonyítani nekem egy mugli? Nekem egy Blacknek!  - bökött saját mellkasára harcias önérzettel Dorea. – Kétlem, hogy elég meggyőző érveket tudna mondani – fújtatta gúnyosan.

-         Hidd el, elég meggyőző érvei vannak - vágta Doreához metszőn és magabiztosan Rabastan.

-         Alig várom, hogy meghallgassam őket – felelte Rabastan hátának Dorea, mert a fiú hátat fordítva neki visszaindult a nagyterembe. A mardekár végignézte prefektusuk és Rabastan bevonulását. Hallották a hatalmas csattanást és visszhangját  az előtérben, s látták, ahogy Rabastan arcának egyik fele vörösebb a szokásosnál. Rabastan csak komoran meredt maga elé, Dorea fagyos mosol

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés

Oldal tetejére