Tom fájó szívvel hagyta az asztalnál a jóízű, finom ételeket, hasfájásig akarta enni magát ma, nem érdekelte, hogy ha rosszul lesz is tőle, de ha már életében egyszer egy ilyen jól megrakott asztal mellett ülhetett, hát akkor kiérdemelné, hogy rosszullétig egye magát. De a mardekárosoknak hirtelen égető sürgősséggel kellett elhagyniuk a lakomát. Tom még meredten bámulta a tányérján félbemaradt vacsora maradékát, amihez foghatót még soha nem is látott, nem, hogy evett volna. Ezeknek az ételeknek ízük volt, és nem káposzta, meg liszt íze, hanem igazi mártásokkal dús húsok, fenséges gyümölcsös sütemények, mintha egy álomvilágba csöppent volna, amiből nincs ébredés. Tom is az elsősökkel tartott, szorosan Rodolphus mellett, akit legalább a bátyja soha nem hagyott magára. Rabastan nadrágzsebébe süllyesztett kézzel, borús tekintettel meredt a mardekár csapatot vezető elsősök előtt kimagasló női alakra. Dorea kimagaslott az elsősök közül, cipője visszhangot vetett a pincefolyosón, ahogy a csapatot vezetve haladt. Magabiztosan, és keményen vetette meg a lábát minden egyes cipőkoppanásban ott volt a fennhéjázó gőgje, a királynői hidegség és felháborodás. Rabastan pedig gáncsot vetett volna neki, ha tudna. De így csak meredten bámulhatta a felette álló prefektusát. Dorea megérintette a zöld lángú fáklyát, a jelszóval pedig utat nyitott a diákseregnek. A mardekárosok benyomultak a klubhelyiségbe, s többen elhelyezkedtek kedvenc helyeiken, foteljeikben, sokan első sorból akarták látni az eseményeket és a központi kandalló elé tolakodtak, ahol Dorea megállt. Rabastan apró oldalnézéssel hagyta magára Tomot és az öccsét, s elhelyezkedett egy bőrfotelban, ahonnan figyelhette az eseményeket. Komor tekintettel meredt Dorea makulátlan fekete bőrcipőjére, a körömcipő csúcsos orrát Dorea megtámasztotta a kövezeten, ahogy enyhén a kandallópárkányra könyökölve fekete szempillarebbenéssel Tomot vizslatta.

-         Csak légy önmagad! – súgta bíztatásként Rodolphus, aki közvetlenül Tom mögött állt.

-         Tom Denem! – ejtette ki hűvös fintorral a nevet Dorea. – Az egész mardekár-ház színe előtt, avass be bennünket a csodába, hogy miért kerültél ide hozzánk – mosolygott, de a mosolya dermesztő volt, akár a Sarki-szelek.

-         Nem tudom – motyogta szerényen Tom. Gyanakodva nézve körbe a körülötte állókon. A mardekár házban nem volt osztatlan öröm, hogy ide került. Kupétársain kívül senki más nem tartotta örvendetesnek az ő mardekártagságát. És most az arcokon nyíltan is látta ezt tükröződni. Most már maguk között vannak. A mardekárosok között. Akár húscafat az oroszlánok között. Dorea megkezdte Tom ízekre szedését. A többiek hallgatólagos egyetértésével. Csupa sötét, ellenszenves tekintet szegeződött Tomra. Egyedül Rabastan ült nyugodtan, a foteljében. Ugrásra készen, ha kell, Dorea és Tom közé védelmi vonalként lépve. Az idősebb fiú bátor szembenállása a jégkirálynő Doreával szemben valamelyest megnyugtatta Tomot. Ez új közeg. Ráadásul ezek mind tudnak már varázsolni, talán többet is tudnak mint ő, ebben a világban már nem érezte magát olyan magabiztosnak a képességeivel, mint a régi világban az árvaházban, ahol sakkban tarthatta a bentlakókat egyetlen tekintetével. Ebben a varázsvilágban még nem tudott kiigazodni. Ráadásul többen is vannak ellene, mint vele. Dorea leplezetlen ellenszenvvel méregette, kopott cipőjétől, fakulásig mosott talárjáig, ami kicsit nagy is volt Tomra. Az elegáns, pedáns mardekárosok között Tom olyan volt, mint a királyi udvarba betévedt kéregető. Szürke kis veréb a nemes madarak között.

-         Egyes nem túl megbízható forrásokból – s ezzel Dorea metsző pillantást váltott Rabastannal. Egy ominózus másodpercig úgy tűnt mindketten egymás torkának ugranak, hogy megfojtsák a másikat, de Dorea megszakította a szemkontaktust, s Tom felé fordult. – úgy értesültem, hogy nyomós magyarázatod van arra, hogy milyen rendkívüli képességek birtokában kerültél hozzánk. Hallgatunk Tom Denem! – szólította fel Tomot beszédre Dorea.

-         Most arra gondolsz, hogy beszélem a kígyók nyelvét? – kérdezte rekedt és bizonytalan hangon Tom. A társaság felhördült. Értetlenül kapkodták mind a fejüket, suttogások keltek szárnyra, találgatások és megdöbbenés hangjai keveredtek a mardekár zöldárnyalatos levegőjében.

-         Elég legyen! Elhallgassatok! – kiáltott rájuk Dorea mély hangon. – Tom, kedves. Tudod, itt ebben a világban, nem elég állítani valamit – indult meg felé lassú, kecses léptekkel Dorea. Megállt Tom felett, s legalább másfél fejjel magasabb volt a fiúnál. Hűvös ujját Tom apró álla alá csúsztatta, s felfelé tolta Tom állát, hogy a fiúnak így fel kelljen néznie rá. – Bizonyíts!  - emelte meg a szemöldökét fölényes gúnnyal Dorea. – Mondj valamit bármit azon a nyelven, melyet úgy hiszed magadénak tudhatsz! -  Dorea várakozón figyelte a fiút, egyik szemöldöke még mindig ívesen átszelte homloka tiszta sápadtságát.

-         Én értem a kígyókat, de vajon van e itt a klubhelyiségben egy igazi kígyó, aki érti is azt amit mondok neki? Nem elég mardekár-háztagnak lenni ahhoz, hogy igazán magadénak tudd a kígyók természetét. Én nem voltam eddig mardekár-tag mégis jobban értem a kígyókat mint ti itt mind – válaszolta Tom. Azon a nyelven, amelynek sziszegő dallamát annyira szerette. Hamarabb tudott talán ezen a nyelven, mint angolul. Talán csecsemőkorában sem gügyögött, hanem sziszegve köszöntötte a nap sugarait. S most bátran használhatta is a nyelvet, amit ismert, amire senki sem tanította, mégis tudta használni. Ezt a nyelvet nem kellett tanulnia, Mert mindig is tudta. A mardekárosok zavarodottan néztek egymásra. Senki sem értette, mit mond Tom, de azonnal tudták, ez nem színjáték és nem ostoba értelmetlen sziszegés. Párszaszót még maguk sem hallottak sosem, de egy mardekárosnak nem kellett megerősítés, anélkül is felismerték, hogy mi a párszaszó. Ez a fiú kétségkívül érti a módját, a kígyók nyelvének használatát.

-         Szólítottál uram? – érkezett a válasz, álmatag, távoli, mély hangon. Tom kikerekedett szemmel nézett körbe.

-         Ki volt az? Ki válaszolt? – nézett körbe Tom, megrökönyödve.

-         Mi? Miért kérdeztél valamit? – ráncolta a homlokát Dorea, s körbenézett a mardekárosokon.

-         Valaki, valaki válaszolt nekem… - harapott az ajkára Tom. Az lehetetlen, hogy képzelődött. Biztos, hogy itt hallotta, valahonnan távolról, de érkezett egy hang. Sokára az ő kérdésére, de akkor is. Valakit mintha felébresztett volna.

-         Te…te tényleg párszaszájú vagy – ámultak el többen is a mardekárosok közül. Tom folyékony párszaszóbemutatója mindenkit sokkolt. Mind zavarodottan néztek a vézna kis szerény külsejű fiúra, és nem értették mi történik körülöttük. A fiú nem aranyvérű, mégis a mardekárban van, beszéli a kígyók nyelvét, mégsem ismeri a varázsvilágban senki. Tom hallgatódzott, de nem érkezett több hang onnan a távolból, mély rekedt hangon. Ráadásul a klubhelyiségben levő mardekárosok sokkal elevenebbek is voltak annál, hogy erre tudott volna figyelni.

-         Ez bizonyíték? Ha valóban mardekár leszármazottja vagy, akkor bizonyára meg sem kottyan egy kis pálcaforgatás – rántott pálcát Dorea rezzenéstelen arckifejezéssel. Megérezte, hogy a mardekár házban megoszlanak most már a vélemények, kezdik elhinni, hogy a csoda nem véletlenül történt. Egy mugli világból érkező legoptimálisabb esetben is csupán félvér varázslótanonc került közéjük, aki érti a kígyók titokzatos tanulhatatlan nyelvét. Dorea úgy érezte, próbára kell tennie a fiút továbbra is, s pálcájával türelmetlenül suhintott a levegőben. Rabastan azzal a lendülettel állt Dorea és Tom közé.

-         Állj! Dorea! Nem támadhatsz rá! Hiszen még sosem használt pálcát! Ne légy vele igazságtalan! Most került a varázsvilágba te is tudod! – villogtatta Doreára a szemeit dühösen Rabastan.

-         És? Mardekár vérének mit tesz az, mikor lépi át a varázsvilág határait? Hiszen párszaszájú! Ugye Rabastan erre akartál kilyukadni! Tom Denem egyetlen magyarázata az ittlétére, hogy párszaszájú!  Mardekár vére nem igaz? Hát akkor a vérében van a varázslás! Nem kellenek előkészületek – lépett előre, s félre akarta lökni Rabastant. Hiába fiatalabb nála a fiú, azért mégiscsak erős. Dorea  megforgatta ujjai közt a pálcáját. – Rabastan, állj félre az utamból, vagy rád is pálcát kell emeljek.

-         Ez nem helyes! Rabastannak igaza van – kiáltotta be valaki a tömegből.

-         Bizonyságot akartok nem? Hogy Tom Denem mit keres itt – sziszegte Dorea.

-         Párszaszájú! – kiáltotta valaki.

-         Ez nektek indok? Lássuk valóban csodatévő-e a vére – Dorea bosszúsan taszította tenyerét Rabastan mellkasára. – Tűnj-az-utamból! – ismételte nyomatékosan Dorea. – Én vagyok a prefektus! Én döntöm el mi legyen! Tom elő a pálcádat! – intett a fiúnak könnyedén Dorea.

-         Őrült vagy! – sziszegte neki Rabastan.

-         Még mindig jobb mint ha hiszékeny lennék! – rántotta meg a vállát Dorea, elutasítóan Rabastanra nézve. Hátrált néhány lépést Tomtól, s kihúzva magát felvette a párbajindító testtartást. Tom megszorította a tiszafa pálcát a zsebében, majd előhúzta. Csendesen figyelte Dorea mozdulatait. Rabastan alig néhány lépésre Tomtól karba tett kézzel meredt a párbajozó párosra. Persze Dorea tökéletes párbajtudással fölényes mosollyal figyelte Tomot. Elegáns pálcatartással, merev derékkal, koncentrált tekintettel, és nonverbálisan lőtte ki az első átkot Tomra. Tom meg sem moccant, a pontosan célzott átok mégsem találta el. Dorea felháborodottan nézett oldalra. Rabastan eltérítette Dorea átkának irányát.

-         Hogy merészelsz beleavatkozni az én párbajomba! Az engedélyem nélkül? – csattogta kihívóan Dorea.

-         Bármelyik elsősünkre pálcát foghatnál, sem tudnák jobban használni a pálcájukat! Mit vársz Tomtól? Hogy Merlin bölcsességével lehozza neked a Holdat az égről? Mindenkinek elég bizonyságul szolgált Tom párszaszájúsága csak te vagy telhetetlen Dorea! Vedd észre magad! Tom itt van a süveg ide osztotta, a süveg döntésének ráadásul nyomós oka is volt rá, hisz mardekár vérvonalát üdvözölhetjük Tomban. Legyen elég mára ennyi. Semmit sem tehetsz, ha mindenáron párbajklubot akarsz már ma alapítani, akkor kezd velem a gyakorlást, de ne olyanokon akik tegnap vették meg a pálcájukat! – felelte nyugodt komorsággal Rabastan, készen rá, hogy Tom helyett vívjon meg Doreával. Dorea leengedte a pálcáját.  Akár teáskanna forrt benne a víz és közel járt ahhoz, hogy hangos sípolással kieressze magából a gőzt, de végül csak egy dühödt fújtatással tette ezt meg. Tomra nézett. Mindenki Doreát nézte, lélegzetvisszafojtva figyelték mit tesz. És Dorea is érezte, a mardekár már megingott. Hisznek Tomnak, a bravúros párszaszóbemutató lehengerelt mindenkit. És itt ez a lényeg. Hogy milyen a származása, honnan jött, az most már kezd lényegtelenné válni.

-         Én kész voltam megvédeni a mardekár becsületét, de lám a mardekár maga szavaz le! Hiába a vér kötelez, igaz Tom Rowle Denem? – szólt oda keményen Dorea. A zsebébe süllyesztette a pálcáját, kihúzta magát, hogy mellén megfeszült a fehér selyemblúz. – Nem tehetek mást én sem, mint ami a kötelességem: Köszöntelek, a mardekár ház teljes jogú tagjaként! Kívánom, hogy alapítónk tudását magadba szívd iskolai éveid alatt Tom Denem – biccentett fagyosan Dorea, s sarkon fordulva felsietett a lányok hálóterme felé. Tom nagy levegőt vett, ahogy Dorea távozott. Rabastan meg kifújta a mellkasában tartott levegőt, s Tomra nézett.

-         Meggyűlik még vele a bajom igaz? – kérdezte bizonytalanul Tom.

-         Repedést okoztál a jégtakarón Tom – mosolygott rá Rabastan. – A legnagyobb ellenfelet hátrálásra kényszerítetted.

-         Inkább te – emlékeztette Tom.

-         Igazságtalanság lett volna, és nem tudtam volna végignézni, hogy mardekár vérvonala vereséget szenvedjen egy pálcapárbajban – kacsintott Rabastan. – Dorea nem véletlenül lett prefektus. A vérében van, hogyan kell megvédenie a mardekár érdekeit. Tette amit kell. Tette a kötelességét. Nem kell rá haragudnod. Dorea jól végzi a feladatát és mi ezt értékeljük benne.  Dorea alaptermészete a szüntelen gyanakvás és képtelen megbízni bárkiben is. Nem csak veled elutasító ne aggódj!

-         Mert veled is az? – vigyorgott rá Rodolphus.

-         Mintha nem meséltem volna eleget. Dorea mély árkot ásott, de nem az én térfelemen. Állóháború van fiúk, és Doreával ellentétes oldalon állunk. Ha meg tudnám fojtani már megtettem volna – nevetett fel Rabastan.

-         Ja és Rabastan! – hallatszott Dorea hangja a klubhelyiségben. A lépcső tetején állt, magasra vetett fejjel, nyakából már kioldozta a nyakkendőt, és ahogy a blúza enyhén szétnyílt a nyakánál, már sokkal kevésbé keltett szigorú rendfőnöknő hatást a megjelenése. – Mivel nem akarok pontokat levonni a saját házamtól, ezért bűntetőmunkára küldelek a prefektusoddal való nyílt szembenállásért, és tiltott párviadalban való részvételért. Amennyiben kétségbe vonnád a jogosságát emlékeztetlek, hogy a mágiaügyi minisztérium tilt mindenféle pálcapárbajt mert mint mondották öntörvénykezéshez vezet. A feladatot holnap közlöm veled. Alszok rá egyet, hogy mi lenne a megfelelő büntetőmunkád.

-         Akkor remélem rémálmaid lesznek – vágta rá Rabastan gyűlölettel a hangjában. Dorea felvont szemöldökkel nézett a visszafeleselőre.

-         Rabastan… - kezdte olyan hangon, ahogy rosszalkodó gyerekekkel szokás beszélni.

-         Tényleg rád fér az alvás Dorea. És amikor így ráncolod a homlokod…tudod kezdenek megmaradni azok a ráncok – tett rá egy lapáttal Rabastan. Dorea sértődötten kapott levegő után és elviharzott a klubhelyiségből.

-         Be fog pöccenni rád de nagyon Rab… - veregette vállon Dolohov a barátját.

-         Vajon mi lesz a büntetőfeladat, bokszoljam fényesre puszta kézzel a körömcipőit? – gúnyolódott Rabastan.

-         Dorea nehezen kezelhető – léptek a fiúkhoz a Black lányok.

-         Apám említette, hogy otthon komoly harcok folynak. De ez pletyka fiúk szóval titok! – nézett körbe Walburga a klubhelyiségben, hogy nem hallja-e valaki más is rajtuk kívül a beszélgetést.

-         Miről nem tudunk? – dugta közelebb a fejét Rabastan és Rodolphus.

-         Dorea, hisz ismeritek milyen eszementül ravasz és vad.

-         De mennyire – tapogatta a fél arcát Rabastan, ahogy még mindig érezte a dagadást Dorea pofonja után. – Lehet kiakadt az állkapcsom.

-         A nagyapám már nyélbe ütött egy jó kis üzletet. De Dorea nem hajlik rá. Mindenki azt mondja, hogy ilyen engedetlen Black lányt még nem hordott hátán a föld. Dorea már zsinórban a harmadik nyáron utasította vissza apja parancsát és az ifjú…Potter kezét. – súgta Walburga, s a kupétársaság összedugta a fejét, hogy minden szót jól halljanak.

-         Igen a kézfogót már két éve meg kellett volna tartani, de Dorea kitáncolt mindig valami ügyes ürüggyel – bólogatott hozzá Lucretia. A két Black lány természetesen tájékozottak a rokoni szálaik alakulásáról. Tom kíváncsian figyelte a lányok beszélgetését, mert világos volt, ezek a dolgok a varázsvilág rendjét és menetét adják. Ahogy a Blackeknél zajlik az élet, úgy épül fel az egész varázslótársadalom is. Így a varázsvilág megértéséhez elengedhetetlen, hogy a két lány sustorgásából megértse az e világi dolgok rendjét.

-         Ez világos a vak is tudja miért. Mert Potter… - bólogatott Rodolphus.

-         …Griffendéles… - tette hozzá Rabastan.

-         De aranyvérű! – emlékezette a fiúkat Lucretia.

-         Dorea idén azt a kifogást hozta, hogy mivel prefektus a tekintélyét csorbítaná, hogy egy griffendélessel váltott gyűrűt, ez nem elfogadható és teljesen összeférhetetlen, a griffendél és a mardekár ház között nem normális dolog – bólogatott Walburga. – Így a kézfogót ismét elhalasztották. De Lucrétiával a legdrágább tiaránkat tennénk rá, hogy valójában Dorea egyszerűen csak nem akar…tudjátok…Potter… - Walburga szemérmesen elhallgatott, hogy a többiek majd hozzágondolják, amit akarnak. De unokanővére természetesen nem hagyta kétségben a hallgatóságot és folytatta:

-         ….Potter ágyában kikötni – kuncogta hozzá Lucretia.

-         Pedig legalább megszabadulnánk ettől a hárpiától – sóhajtotta Rabastan.

-         De miért? – nyögte értetlenül Tom.

-         Mert a világ világ, a törvény, törvény. És a házasság csak akkor házasság törvényesen, ha azt törvényesen el is hálják. Addig nem érvényes a házasság, amíg nincs elhálva. – magyarázta tenyerének élével a másik tenyerét ütögetve, s ezzel nyomatékot adva szavainak Rabastan. - Dorea pedig nem jöhetett volna vissza a Roxfortba, ha állapotos.

-         Na látod Tom, ezek az aranyvérű törvények – tette hozzá komoran Lucretia. Tom csak hangtalanul bólintott.

-         Az apám is attól tart, ha Dorea sokáig húzza a dolgot, akkor Potterék visszalépnek az ajánlattól, és akkor kútba esik a házasság. Márpedig elég jó parti. Potterékkel még nem erős a Blackek kapcsolata rokoni alapon. Ráadásul szintén aranyvérűek.

-         Ki fogja húzni amíg végez. Ebben biztos vagyok – mormolta komoran Rabastan.

-         Miért vagy ebben olyan biztos. Az apám azzal fenyegette, hogy megveri, és kitagadja ha kell – rázta a fejét Walburga.

-         Mert ismerem Doreát – meredt sötéten maga elé Rabastan.

-         Nem bújhat ki a családjának tartozik ezzel és  a vérének – emlékeztette Lucretia.

-         Persze, de öntörvényűsködik, és csak az utolsó pillanatban adja majd a kezét. Mellesleg Pottertől még engem is kiráz a hideg – malmozott két hüvelykujjával Rabastan.

-         Nyugi, nem te teszed szét neki a lábad – röhögte Dolohov.

-         Szegény Dorea, nincs könnyű helyzetben – sopánkodott jószívűen Lucretia.

-         Nem kell őt annyira sajnálni – nyújtózkodott Rabastan. – Én Pottert jobban sajnálnám. Dorea egy rontás, ami alól nincs is gyógyító aki kikúrálna – dörzsölgette az arcát fájósan.

-         Nagyon odacsapott? – kérdezte Lucretia aggódva.

-         Nem először, és nem is utoljára – húzta el a száját Rabastan. – Gyerünk fiúk, holnap is nap lesz. Tom csak sziszegj valamit és már ugrunk a védelmedre! – vigyorgott hátra Tomra, s Dolohov és Nott társaságában felvonultak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés