A hálóteremben négy méregzöld baldachinos ágy várta a belépő fiúkat. Minden ágy mellett lakkozott, fényezett mahagóniszínű kis éjjeliszekrény, és hosszúkás, keskeny felfelé nyúló üvegablakok  választották el az ágyakat egymástól az apró szobában. Friss víz illat párásította a levegőt, s ahogy Tom hozzáért a falhoz, már értette is, hogy miért. Nedvesek a falak. Az ablakon kipillantva pedig apró fények játszottak a mélyben. Víz alatti szobában vannak. Lustán úszott el, egy méretes színes hal az ablak előtt. Tom Rodolphus után lépett a kis hálóterembe, és a másik két fiú, mint a cövek álltak a baldachinos ágyuk mellett.

- Hálótársak leszünk Tom Denem! – szólalt meg izgatottan a legközelebb álló fiú, olyan hangsúllyal, mintha katonai jelentést adna le. Tom meglepetten meredt a fiúra, aki mereven kinyújtotta a kezét. – Ignatius Prewett – mutatkozott be a fiú. Tom alaposabban megnézte magának a fiút. Vékony volt, nyúlánk, és tényleg vörösesszőke. Egyáltalán nem vonzó külsejű fiú. A haja kifejezetten répa színű volt, csapnivalóan csúnya árnyalata a vörösnek. Szemei alatt mély karikákkal, vagy álmos vagy nagyon beteges.

- Evan Rosier, szintén hálótárs, nagyra értékeljük a képességeidet Tom! – terelte magára a figyelmet a másik fiú is.

- Tehát nekünk maradtak a belső ágyak – rázott kezet Rodolphus is a fiúkkal, s egy határozott mozdulattal rávetette magát az ágyra, nyekkent a rugó a súlya alatt. Tom észrevette, hogy a ládáját behozta valaki az ágy mellé, a nyakkendők mind ezüst és zöld színűek, ahogy a sál is. Tényleg bekerült ebbe a csupa zöld házba, a zöld baldachinfüggönyös, és zöld ágytakarós hálóterembe, a Fekete-tó alá. Aludt már hálótermekben, sokkal nagyobbakban is Tom, de egyik sem volt még ennyire gyönyörű, mint ez a négyágyas terem, ebben a hatalmas kastélyban. Álmában sem képzelte volna, hogy egyszer egy baldachinos ágyban, egy ilyen hálóteremben és kastélyban fog aludni. Tom kezdte úgy érezni, hogy a varázsvilág egyet jelent a mesevilággal is és most belecseppent ebbe a varázslatos mesevilágba, s soha többet nem is akar már felébredni belőle.

- Aludtam már kényelmesebb ágyakban is – kezdte kifűzni a cipőfűzőjét Rodolphus. – Szánalmas alakok mi? – intett a fejével a mosdóba távozó két fiúra Rodolphus.

- Nem tűntek annak – felelte rá Tom kitérően.

- Kevés virtus szorult beléjük – ásított hatalmasat Rodolphus. – A bátyámékkal jobb lenne egy hálóteremben lenni. Ez az Ignatius meg… - a fiúk visszatértek. Mindketten fehér hálóruhában, a szélükön enyhe fodor futott végig. Nagyon piperkőcnek tűntek benne.

- Ő meg? – súgta kíváncsian Tom.

- a lányok nem fecsegték el? – pislantott álmosan Rodolphus. Tom csak a fejét rázta. – Nem az én tisztem elmondani. Idővel majd megtudod – legyintett Rodolphus. – Nem a mi dolgunk Tom. Elhúzzuk az ágyakat a faltól? – kérdezte Rodolphus. – Rabastan mondta, hogy sokszor átveszi a nyirkos falaktól a nedvességet az ágy is. Semmi kedvem, hidegvizes borogatásban aludni minden éjszaka.

- Ok elhúzzuk – segített Tom is hátrébb rángatni a méretes ágyakat Rodolphussal.

Néhány perccel később mind a négy fiú elfújta az éjjeliszekrényén pislákoló gyertyalángot, s rájuk borult a sötétség. Tom csendesen nézte a mennyezetet maga felett. Enyhén kupolás a hálóterem mennyezete. S a víz különös fényjátékot játszik a falak és a mennyezet sima felületén. Ignatius és Evan elhúzták az ágyfüggönyököt, így, egy apró kis szobát alkotva az ágyuk körül. Ők nem látták a fényeket, csak a baldachinfüggöny komor anyagát. Tom keresztbe fonta ujjait a mellkasán. Itt nincs gyerekbömbölés, olyan mérhetetlen a csend. Hallani lehet, az ólomüvegeken túli víz mormolását. Olyan békésen álmosító. Csodálatos érzés itt aludni, ez a kastély olyan hihetetlen. Ahogy ez az egész, hogy ő most itt van.

-         Te Tom! – suttogta át a legközelebbi ágyról Rodolphus.

-         Mh? – mormolta vissza álmosan Tom.

-         Milyen volt ráébredni, hogy párszaszájú vagy? – kíváncsiskodott a fiú.

-         Nem is tudom. Olyan volt, mintha titkaim lennének mások előtt. Ugyanakkor úgy éreztem magam, mint valami mesehős. Meg voltam zavarodva. Nagyon kicsi voltam még, amikor először találkoztam egy kígyóval, s elbeszélgettem vele. A mesehősök beszélgetnek állatokkal, ez csodás elem. S kezdetben azt hittem, hogy csak képzelődök és a képzeletvilágom alkotja velem ezt. Ráadásul az ilyesmi az én világomban nem normális dolog. Ezért féltem is ettől a képességtől. Elhallgattam mindenki elől – súgta vissza Tom.

-         De itt, is ritka képesség Tom! Ha tanácsolhatok valamit, akkor ne nagyon hangoztasd ezt a képességedet mostantól se – súgta felkönyökölve Rodolphus.

-         Miért?

-         Mert a párszaszó-tudás a varázsvilágban sem jelent jó dolgot. A többi ház, a törvény és világ előtt ez egy negatív tulajdonság. Aki párszaszóul tudott, az mind…gonosz varázsló volt, sötét varázslatokat és csúnya kísérleteket végeztek. Nem népszerű ez az irányzat ma a varázsvilágban. Persze, csakis házon kívül. A mardekárban nem vagy veszélyben, és nagyra tartunk érte, de csak itt. Érted Tom? – harapott az alsó ajkára Rodolphus.

-         Vagyis a többi ház és a tanárok elítélnének azért hogy ilyen képességem van? – kérdezett rá homlokráncolva Tom.

-         Pontosan. A sötét dolgokat jobb elhallgatni. Tudod Tom úgy érzem, nem véletlen, hogy felbukkantál most a semmiből. Ennek így kellett történnie. Az aranyvérűek túl sokat…hagyjuk, aludjunk Tom – csapkodta meg a párnáját Rodolphus.

-         Mit akartál mondani? – kérezett rá Tom, csalódva, hogy a mondat félbemaradt, és sejtette, Rodolphus tonnányi súlyokat hallgat most el előle. Valamit ami a mélyben húzódik, és mégsem akarja most Tomra akasztani, hogy őt is a mélybe rántsa vele.

-         Majd rájössz magad is Tom. Csak élj! Közöttünk – felelte Rodolhpus, s hallatszott a hangján, hogy elmosolyodta magát. Többet nem válaszolt már. Tom még faggatni szerette volna, annyi mindent tudni akart volna, legszívesebben újra és újra felrázná álmából a fiút, a segítőjét, hogy mindent kiszedjen belőle, amit csak tudnia kell, mert hatalmas tudásszomjának nem tudta oltani egy válasz sem, többet akart. De olyan észrevétlenül nyomta el az álom, hogy nem tudott védekezni ellene.

-         Lássuk csak! Az első óránk Binns professzorral lesz. Mágiatörténet – hajtotta szét a pergamenlapot Rodolphus.

-         Történelem! Húha! – vett mély levegőt Tom.

-         Neked sok lesz a bepótolni való, de Tom ez a lehető legjobb kezdés számodra úgy érzem – nyugtatta Rodolphus.

-         Fiúk siessünk nem fogjuk megtalálni időben a termet – ért le a két Black unokatestvér a lépcső aljába, mindkettejük mellkasukhoz szorítva egy-egy vaskos könyvet.

-         Ugyan, Rabastan segít eligazodni, ugye bátyus? – nézett fel keresgélve a bátyját Rodolphus.

-         Rabastan nem hiszem, hogy ráér ilyesmikkel foglalkozni, ugyanis büntetőmunkára feladatot kapott – szólalt meg Dorea hidegen a válltáskáját a vállára akasztva.

-         Mit? – hördült fel Rabastan.

-         Jól hallottad, csatlakozol hozzám a könyvtári feladatok ellátására – hajtotta a karjára a talárját Dorea, Rabastanra se nézve.

-         Kizárt dolog! Legendás lények gondozására megyek, Ebshont professzorhoz! Ez az első órám, nem fogom kihagyni! – csattant felháborodottan Rabastan és gyűlölködve meredt a prefektusra.

-         A kószáló jószágok a kerítés tövében jól meglesznek nélküled is ne aggódj! Amennyiben megtagadod az utasításomat, úgy viszont kénytelen leszek pontokat levonni a mardekártól, amit bizonyára te sem akarsz Rabastan – emelte meg a szemöldökét ellenvetést nem tűrően Dorea. Rabastan fújtatott, viaskodott magában, de végül összeszedve magát követte a lányt.

-         Akkor magunkra maradtunk! – hajtotta a mellényzsebébe a pergament Rodolphus. – Nem probléma számos példa bizonyítja, hogy remek a tájékozódó képességem, mágikus térképek olvasásán nevelkedtem – vigyorgott szélesen Rodolphus.

-         Meg nagyszájúságot okozó gyömbérgyík túladagoláson – rosszmájúskodott Walburga.

-         Hanyadik emeleten lesz? Nem a földszint és nem az első – lépett ki elsőként a folyosóra Lucretia. Hosszú egyenes haja a hátára omlott, s aprókat rugózott a hátán, ahogy felszökkent a lépcsőkön.

-         Erre! Ez a lépcső lesz – indult meg a máris mozgásba lendülő lépcsőn Rodolphus. A többiek futva követték. Tom megkapaszkodott a korlátban, ahogy érezte meglódul alatta a lépcső, mintha egy földrengésszimulátor kellős közepén állna.

-         Ezek mindig ilyenek? – nevetett fel Tom.

-         Nem, mind, csak itt a Roxfortban, hogy gyorsabban odaérj az órákra – biccentett Rodolphus. – Ennyire nem vagyunk elvetemültek mi varázslók sem.

-         Vagy azt gondolod, hogy mindent pálcasuhintással veszünk magunkhoz és kész? Egész nap csak fekszünk? – vágta hozzá határozottan Walburga.

-         Jaj, Walburga legalább ne te mondanád ezt! – jegyezte meg Lucretia gúnyosan.

-         Most ezzel mire céloztál? – hápogott sértetten Walburga.

-         Semmire – érte be az előresiető Rodolphust Lucretia.

-         De igenis, vedd tudomásul, hogy megsértődtem – húzta fel gőgösen az orrát Walburga. – Azt akartad mondani, hogy kövérnek tartasz! – szorította keményebben a mellkasához a Mágiatörténet könyvét Walburga. Rodolphus csak egy sanda oldalpillantással nézett össze Tommal. A Black lányok! Jellemzően.

-         Nézd Rodolphus nem jó! Zsákutca! – dőlt a korlátnak lihegve Lucretia.

-         Na ennyit arról, hogy milyen kiváló navigátorral van dolgunk! Szerintem életedben nem láttál még térképet sem! – fújtatott kifulladva Walburga.

-         Eltévedtünk! – esett kétségbe Lucretia. A lépcsők kihaltak, minden órára siető diák már elszelelt a megfelelő irányba. A négy mardekáros elsős viszont egy zárt falszakaszhoz ért a lépcsővel. Lucretia idegesen igazgatta kígyómintás ezüst hullámcsattját, amivel ismét rafináltan oldalt fel volt tűzve a haja. – Most mi lesz?

-         Bizzatok a megérzéseimben – csitította a lányokat Rodolhpus.

-         Inkább biztosabb forrást keresnék – intette le Lucreita s áthajolva Tom és Rodolphus fölött a legközelebbi képhez fordult. – Elnézést meg tudnád mondani, hogy merre van a Mágiatörténet terem? – kérdezte a Walesi dombos háttér előtt virágot szedegető lányt.

-         Arra lesz! – mutatott a megfelelő irányba a lány, s fojtatta a csokorgyűjtést. Tom szájtátva bámulta a mozgó festményt, s csak most ébredt rá, hogy minden festményen mozgó alakok vannak. Tom ráébredt, hogy nem győzi leplezni a szüntelen rácsodálkozást, mert a varázsvilágban minden olyan szokatlan volt számára. És rendkívül zavaró volt mindezt egy olyan közegben első tapasztalatként megélni, ahol már mindenkinek természetesek ezek a dolgok. Tom kis híján felordított, amikor a klubhelyiség levegőjében végigúszott a Véres Báró. De  a mardekárosok olyan mérhetetlen közönnyel reagáltak megjelenésére, hogy Tom végül csak egy tompa nyögést eresztett el. Nem akarta szüntelen emlékeztetni a mardekárosokat, hogy ő nem való közéjük, és neki mindezek a dolgok itt újak, és ismeretlenek és valahol érthetetlenek is. Egy mardekáros sem lepődött meg semmin sem, amióta csak ismeri őket. Ők itt nevelkedtek ebben a világban, számukra ezek a dolgok maguktól értetődőek. És Tom asszimilálódni akart minél hamarabb. Nem ámuldozhat bambán állandóan. Vissza kell fognia magát.

-         Te megkérdezted a Yorki hercegnőt? – háborgott Rodolphus.

-         Miért? Inkább hagyjam sodorni magam a tengeráramlással, ami a te megérzésed tengerében folyik? – forgatta  szemét Lucretia, s lesietett a lépcsőn, a szőnyeg elnyelte a lépteik kopogását, s Lucretia halkan benyitott.

-         Elnézést Binns professzor a késésért – iszkolt gyorsan a legelső üres padba Lucretia, s szuszogva Walburga is helyet foglalt mellette. Finom szövetzsebkendőjét előhúzta a kézelőjéből és most a homlokáról itatta az apró gyöngyöző nedvességet. A két fiú a lányok mögé suhant be.

-         Khm, igen…nos – Binns professzor felnézett a mappájából, s orráról leemelte csiptetős szemüvegét.  Hunyorítva nézett fel az érkezőkre. – A névsorról sajnos lemaradtak.- Binns professzor egy pergamenlappal csoszogott a lányok padjához. – Tessék mondani a kisasszonykáknak a nevüket – Binns professzor egy-egy pipát tett a lányok neve elé, majd a fiúkhoz lépett. Az ősz professzor, szeme, már elvesztette a mélybarna pigmenteket, és most halvány-szürkés árnyalatú íriszével pislantott a két fiúra. Szórakozott dudorászással kereste ki a neveket, pennája vékony hegyével kecses hegyes aljú kis pipákkal húzta be a két fiút a jelenléti ívre és visszatért széles tanári asztala mögé.

-         Tehát, mint mondottam, az első órákon átvesszük a mágia megjelenésének formáit bolygónkon – suhintott pálcájával a térképre Binns professzor. A térképen a földrészek mozgolódni kezdtek, egymásba kúsztak, bizonyos hegységek lesüllyedtek, újak emelkedtek, és a jég megjelenési formái is változtak a felszínen.

-         A varázsló az ősközösségekben megbecsült tag volt. Megjósolta az időjárást, az állatok vonulását, a folyók áradását, természetfeletti jelenségeket magyarázott, a közösség legnagyobb tiszteletnek örvendő tagja volt, a bölcsek, az idősek mellett. Kevesen értettek ezekhez a dolgokhoz. Akkoriban más volt a mágia is. A tűzből, a madarak röptéből olvastak. Amelyhez sajnos ma már nem értünk. A mágia szüntelen formálódik, ezért mondom mindig az ifjúságnak, hogy minden tudást pergamenre kell vetni! A legapróbb dolgokat is igen. Semmi sem butaság és semmi sem felesleges, azért van a penna és a tinta, hogy használjuk is valamire hölgyek-urak! – a lányok felkuncogtak a padokban. –És természetesen használták az azonosító mágiát is. Lerajzolták az eseményeket előre, hogy aztán beteljesüljenek, mert minden varázslat erős, de a legerősebb, ami több formában is megjelenik. A varázslat akkor a legerősebb, ha írva vagyon! Tudunk-e ilyen példákat mondani? – pislogott Binns professzor elfordulva a térképtől, amelynek eddig lelkesen magyarázott pálcájával hadonászva, ami sokkal inkább gesztikulációja kifejezője volt, mint tényleges varázsfunkciót betöltő tárgy.

-         Hivatalos iratok, okiratok, szerződések – szólalt meg valaki az első sorban.

-         Úgy van, úgy van. Legyen az akár nemzetközi mágusszerződés, vagy házassági anyakönyvi kivonat. Tessék megjegyezni! A varázslat leírva mindig a legerősebb! Nem elég pálcával hadonászni, és varázsigéket mormolni. Ami pergamenre van vetve! Az megmásíthatatlan! Olyan akárha belevésték volna. – bólogatott Binns professzor, csiptetős szemüvegét visszahelyezve az orra hegyére, belemélyett a jegyzeteibe. – Tehát ezt felismerte a kezdetek varázslója is! vagy rovátkákkal, vonalakkal, vagy mivel nem ismerte még fel az írás tudományát rajzzal erősítette meg a varázslatot!És a varázslat lőn csoda, úgy történt! Bekövetkezett! Vagyis visszaigazolta a varázslót! A tekintélye ezzel tovább nőtt a közösségben. Amíg teljhatalmú nem lett. Az ő véleményét kérdezték ki, ő adott igent és nemet mindenre, a legfőbb döntőbíra lett. Hatásköre viszont mindig annyi volt, amennyit a közösség rá ruházott. Nem önkényes a mágus és nem él vissza az erejével, a tudásával, a képességével. Hanem a közösség hasznára válik vele, mert ha visszaél vele, a közösség megvonja tőle a bizalmat, ellene fordul és ezzel egyedül marad. Varázsló mindig kevesebb volt van és lesz, mint mugli – Binns professzor átadta magát végeláthatatlan szóáradatának. Az aranyvérű ifjúság pedig lassan belesüllyedt a reggeli jól eső mágiatörténet alatti rezignáltság állapotába.

-         Rettentően unalmas igaz? – súgta Rodolphus halkan.

-         Mi? Nem engem nagyon érdekel! Szerintem nagyon izgalmas – tiltakozott Tom és homlokát ráncolta, amiért Rodolphus megzavarta közbeszólásával, mert így Tom is kizökkent. Úgy érezte, hogy teljesen egy hullámhosszra állt a tanárral és elröpítette valami távoli világba a múltba és látja maga előtt az ősközösségeket, a mágussal, a varázslat első megjelenési formáival, amikről emlékek vannak és nincsenek, ami a hagyomány, ami az elképzelés vagy bármi. Mindnet tudni akart erről a világról. És zavarta mindanki más, aki megzavarta a saját elmélyülését e megismerésben.

-         Binns professzor elnézést, de véget ért az óránk – jelentkezett Lucretia figyelmeztetve az előadásában elrévedt professzort.

-         Ó igen? – Binns professzor csiptetős szemüvegét lekapva, pattintotta fel zsebórája fedelét.- Azt a Merlin- mindenit! Valóban! Akkor  következő órára átnézik a kezdeti mágikus jelenségeket! Minden jót! – csapta össze mappáját Binns és mellényzsebébe csúsztatta. Tom lemaradva a többiektől a tanári asztalhoz lépett.

-         Tanár úr! Kérdezhetek? – szólította meg Binns professzort.

-         Tessék csak fiam! – pislogott fel Tomra az idős professzor.

-         Ezekben az ősközösségekben, igaz előfordult olyan is, hogy Istenekként tisztelték a varázslókat? Vagyis, azok lettek a társadalom vezetői, akiknek varázsképességet tulajdonítottak?

-         Mh látom jártas vagy a történelemben fiam – biccentett Binns professzor. – Ez igen dícséretes dolog!

-         Inkább a mondákat ismerem, a népek mondáit Binns professzor – mondta szerényen Tom.

-         Ó, hát az szép dolog igen – túrt át ősz tincseit Binns professzor. – Egy későbbi előadásomban lesz szó ezekről, a dolgokról is talán, de a tananyagból kimosódnak sajnos ezek a dolgok, mert a Minisztérium nem hagyta jóvá ezeknek az oktatását. Ez egy igen bonyolult kérdéskör… - Binns lenézett a pergamenre, s megtalálta a nevet, amit keresett. – Tom fiam! A varázslók mint istenek! Ez egy nagyon veszélyes hasonlat! Mert rossz útra térít! Magát a szent és az isten szót 456-ban kiiktatták a varázsvilág szóhasználatából, amikor is a mugliknál megjelent az a negatív irányzat. Ami elválasztotta a varázslóktól a muglikat.

-         A kereszténység terjedésére gondol Binns professzor? – ráncolta a homlokát Tom.

-         Úgy van igen! Pontosan! Szakadás történt. És bár még több mint ezer évig fennállt a folyamat amikor is szinte minden országban kimondták, hogy boszorkányok pedig nincsenek, ami a végleges törést jelentette. A muglik eltaszították maguktól a varázslókat, máglyaégetések stb. – legyintett Binns. – Na mindegy, egy a lényeg az istenek és szentek szót kiiktattuk a szókészletünkből, már a magyarázó varázsvilág szavainak szótárában sincs benne. Az alapítók is rengeteget problémáztak ezen kérdéskörön, de természetesen a Wizengamot a törvény mint tudjuk, amit ott eldöntöttek az úgy van. És abba sem élő sem holt nem szólhat bele. Na Tom fiam, eredj, mert sokat fecsegek én mindig, majd a későbbi előadásokon megvilágosodnak talán a dolgok, bár nem az én tisztem, a mugliismeret oktatása, így ezeknek az dolgoknak csak a történelmi részét fogjuk érinteni órákon, idén csak az alapítók koráig jutunk el Tom.

-         Viszontlátásra tanár úr! – köszönt el Tom, s a többeik után sietett. Rodolphus, Lucretia és Walburga is megvárta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés