Későre tették az utolsó kviddics összecsapást az idén. Tom nem tudott már semmi kézzel fogható kifogást találni, hogy miért nem akar kviddicsmeccset nézni, de valójában egyáltalán nem érdekelte az esemény. A seprűk röpködésénél unalmasabb dolog nincs. Eddig minden kviddicsmeccset a könyvtárban töltött tanulással, mert legalább ilyenkor kellően nyugodt körülmények uralkodtak a könyvtárban. Most vége a vizsgáknak. Tom egyetlen várakozáson felüli eredményt kivéve kiváló eredménnyel végzett minden vizsgán. Nem volt kibúvó az utolsó meccs ráadásul griffendél-mardekár összecsapás lesz. Néznie kell a többiekkel együtt. Tom összerezzent az erős ajtócsapódástól.

-         Neeeem! – bömbölte a lány hangosan a folyosón.

-         Gyere már Myrtle, senki nem akart csúfolni most! – unszolta egy halk lányhang.

-         De igenis! – prüszkölte Myrtle és ismét erőteljesen becsapta a mosdó ajtaját, de legalább most maga mögött és bent is maradt. Tom fejét ingatva folytatta útját Rodolphus mellett.

-         Kikészítőek az évfolyamtársaink – jegyezte meg Tom.

-         Myrtle végigbőgte az egész évet, hiperérzékeny a lelkem. De az ilyen minek teszi ki a lábát az ágyból? – pörgette meg a mardekáros sálját feje felett Rodolphus, ahogy ugrándozva haladt a kviddicslelátók felé. Az öltözőknél Dorea jól ismert kissé sziszegő, visszafojtott torokhangja hallatszott.

-         Gamp! Kicsinállak, ha nem győztök most, világos!? Verd szét a griffendél seggét, és nyomd bele Potter fejét a karikába, érthető voltam? – taszigálta a magas ötödéves fiú mellkasát Dorea.

-         AHam, világos Dorea, úgy lesz – nyögte a fiú.  – Te vagy a prefektus! Úgy lesz ahogy mondod!

-         Ajánlom is! Győzni kell! – Dorea félrelökte a csapat vezetőt az útból és egy erős rántással kitépte nyakából a mardekár címeres nyakkendőjét és a magasba emelte.

-         Igen! Győ-zünk! Győ-zünk! – skandálták kórusban a mardekár csapattagok. Dorea keményen és erőszakosan nézett végig rajtuk, látszott rajta, ha tehetné egymaga verné szét az egész griffendél csapatot. A mardekárosok mind utánanéztek a prefektusuknak, ahogy határozott léptekkel távozott a lelátófelé.

-         Tizes fiúk tizes! – röhögte Gamp.

-         Micsoda?

-         Hát a feszes segge mi más! – vigyorogta hátra Gamp. – bár szétcsattanna a fenekén már egyszer az a szoknya! Piszok jók ezek az iskolai egyenruhák.

-         Gamp vigyázz mert ezért Potter lelök a seprűdről – cukkolták a többiek.

-         A kviddics a legunalmasabb sport amit valaha láttam – tiltakozott Tom, miközben Rodolphus maga előtt felfelé tuszkolta a lelátóra.

-         Fiúk ide- ide gyertek! Itt vagyunk! – intettek nekik  kis mardekár címeres zászlóikkal a lányok. Lucretia közvetlenül Dorea mellett ült. Melléjük sorakozott be Rodolphus és Tom is. Rabastan a lelátó elején lengetett egy hatalmas mardekáros zászlót, bár borult volt az idő, de nem esett még. Csak a szokásos szelek támadtak fel. Rabastan erősen lengette a zászlót két karjában malomszerűen váltogatva a zászlórudat. Ahogy felröppentek a levegőbe a csapatok, mindenki  lengetni kezdte a sálját, kiáltoztak, ordibáltak, csörögtek, akkora zaj volt, hogy Tom befogta a fülét, ahogy Lucretia belesikított közvetlenül a füle mellett. Dorea  cipője sarkával türelmetlenül kopogott a deszkákon. Nyugtalanul nézte a seprűn száguldókat.  Hozott magával egy kötött bolerót is, és most abba burkolódzott a hideg elől.

-         Gyerünk, mi lesz már! –sziszegte minduntalan. – Ne merészeljétek engedni, hogy Potter győzzön! – szűrte a fogai közt. Személyes háborúnak tekintette ezt a kviddicsmeccset. Ahol Gamp verseng az ő nevében Potter ellen. Bármit megtett volna, hogy  Charlus Pottert leverjék kviddicsben is. Nem éppen ifjú feleséghez való hozzáállás. De Dorea nem is a Potter támogatásáról volt híres. Dorea vérbeli mardekáros maradt, még akkor is, ha meglehetősen szoros családi kapcsolatban áll, törvény előtt egy griffendéles csapatjátékossal: Charlus Potterrel. Dorea a két fogót figyelte. Gamp nekiveselkedett Potter vállának, fej-fej mellett haladva köröztek a levegőben, és mindketten a másikat próbálták meg kilökni a seprűnyeregből. Egymásnak feszültek vállvetve.  Dorea pedig feszülten toporzékolt. Gamp és Potter egyforma testalkatúak voltak. Mindketten inkább vékonyak, hiszen a fogónak nem erőteljesnek kell lennie, hanem fürgének.

-         Ó jaj de szörnyű! – kiáltott fel mellette Lucretia.

-         Mi az mi történt? – kapta el a fejét a fogókról Dorea, ahogy felhördült a mardekár.

-         Burke! Eltalálta egy gurkó és lezuhant a Hollóhát lelátóra – sietett a válasszal Lucretia.

-         A francba is! – Dorea felnézett a levegőbe, hogy megkeresse a fogókat, ismét nem a cikesz után kutattak, csak erőfölényüket vetették be és ezzel próbálták fárasztani az ellenfelet. Dorea félrelökte az útból Rabastant és végignézett a kviddicspálya füvén. Burke seprűje ott hevert a fűben. Szó nélkül  szedte a lépcsőfokokat lefelé, és megmarkolta a seprűt. Gamp észrevette a prefektusát, s tett egy félkörívet a levegőben, hogy beszélni tudjon vele.

-         Dorea, menj vissza a lelátóra! – csattant rá Gamp.

-         Eredj és keresd a cikeszt, azzal foglalkozz! – ordította neki át a menetszelet túlharsogva Dorea.

-         Henry, megvan a terelőbot? – kiáltotta át a másik terelőnek Dorea. A fiú biccentett. – Dobd át az egyiket! – szólt rá, a fiú meglendítette a botot, s Dorea röptében elkapta. – Nyomás támadni! Mit köröztök itt tétlenül! – ordította Dorea magából kikelve. A griffendélesek passzolgatták a gurkót, laza terelőütésekkel.  Dorea egyetlen lendülettel közéjük repült és átlendítette a mardekáros másik terelőnek.

-         Vissza Henry, gyerünk és nyomás a karikák felé! – sikoltotta át Dorea. Sokáig nem értette, miért érez folyamatos apró ütögetéseket a homlokán, mire rájött, hogy eleredt az eső.

-         Ez a nő nem normális – zuhant le a lelátón Dorea helyére Rabastan.

-         Most nem értem, ő a cserejátékos? – nézte tanácstalanul Tom.

-         A kviddicsben nincs csere. De Dorea képtelen veszíteni, beállt terelőnek, holott eredetileg nem is ez a posztja – rázta a fejét Rabastan. – Nincs is bemelegítve, és kviddicsmez sem védi az esőtől. Nincs eszénél! – elvette Rodolphustól a látcsövet és a lányra fókuszálta. Dorea megállás nélkül kiabált fent és utasításokat osztogatott a többieknek. Mivel terelőnek állt így mindig a karikák környékére kellett helyezkednie, de Henry-nek passzolta, hogy beterelje a gólokat. És egészen jól haladtak ketten. Dorea nem volt edzett kviddicsjátékos, viszont jól mozgott a seprűvel, így mindig sikerült kikerülnie a támadásokat. Bár lehet, csak rávillantotta az ellenfélre azt a hideg kék szemét és jéggé dermedtek a pillantásától. Több mint hetven pontot szerzett így a mardekár csak gólokkal, mire végre Gamp elhalászta Potter keze elől a cikeszt. A játékosok földet értek. Gamp és Potter kezet fogtak. Dorea és Potter hosszú másodpercekig néztek farkasszemet egymással, végül Potter sarkon fordult és seprűjét maga után húzva a griffendél öltözők felé vette lépteit. Dorea álláról csöpögött a víz.

-         Gamp…men… - Dorea szája mozgott, de egy hang sem jött ki a torkán. Teljesen elment a hangja az ordibálástól és hozzá hatalmasat tüsszentett. Végre nem verte a vállát az eső, valaki a feje felé tartott valamit. Ahogy körbenézett a mardekárzászló két első sarkát tartó Lestrange testvéreket látta meg.

-         Vízlepergető bűbáj – vigyorogta Rabastan . – És élmény lesz az évzáró vacsora, most, hogy végre nincs hangod – tette hozzá pimaszul, és élvezte, hogy Dorea hiába ordibálna vele torka szakadtából, valójában egyetlen hang sem jön ki a száján.

Tom elgondolkodva vette felfelé a lépcsőfokokat az évzáró lakomára. Hihetetlen, hogy egy teljes év telt el itt a Roxfortban. Rengeteg mindent tanult az órákon, és talán még többet a diáktársaitól. Ha mérleget vont volna, akkor az átváltoztatástan párbajban vesztett Minerva McGalagonnyal szemben, és bokáíig érő könnyárban úszott idén Hisztis Myrtle kirohanásai miatt. Viszont erős támogatókra talált a Lestrange fivérekben, és barátaikban, és a Black unokatestvérekben is. Lucretia meghívta magukhoz a Black-villába. Tom nem sietett vissza az árvaházba, így a meghívást elfogadta. Már a hálóteremben útra készen becsomagolva várja az utazóládája, hogy a Black lányokkal töltse a szünidő első hétvégéjét. A nagyterem pompázatos volt, végre nem lehetett érezni a füstillatot, és az egész terem mardekár színekben ragyogott. Mindenhol kígyócímeres zászlók függtek, csupa zöld és ezüst díszítés köszönt vissza. A mardekár és a griffendél fej-fej mellett haladtak a pontversenyben egész évben. S a mindent eldöntő kviddicsmérkőzésen dőlt el az idei házkupa sorsa is. Dorea elégtétellel, felvetett fejjel gyönyörködött a mardekárdíszes nagyteremben.

-         Mint látjátok, a díszítésből is, az idei versenyt és ezzel a házkupát a Mardekár-ház nyerte, amihez gratulálok minden egyes mardekáros diáknak, hiszen szorgalmukkal, tanulmányi, sport, valamint társadalmi munkájukkal is hozzájárultak e szép eredményhez, a többi házat pedig arra bíztatom, hogy vegyen példát tőlük és  a szoros versenyt igyekezzenek a maguk javára billenteni, a következő évben – hirdette ki az eredményt Armando Dippet igazgató. – Megkérem a Mardekár prefektusát, Dorea…- Dorea összepréselte az ajkát. – Black…Pottert, hogy jöjjön ki és vegye át a házkupát – Dorea fogát csikorgatva vonult végig a nagyteremben és átvette a hatalmas aranykupát a Roxfort igazgatójától. A mardekárosok felpattantak a helyükről és ujjongva fogták közre az érkező házkupát, kézről kézre adták.

-         Dorea! – hallatszott egy határozott hang. A lány kedvetlenül fordult meg, hogy szembenézzen a szemközti asztaltól érkezővel. – Had gratuláljak, mint prefektus a prefektusnak, a házad szép eredményéhez! Idén sikerült, de jövőre nem fogtok leverni minket – szorította meg a felesége jobbját Potter. Dorea fagyosan markolta a fiú kezét. Jegygyűrűjük egymáshoz préselődött a kézszorítás alatt.

-         Köszönöm Charl! Elfogadom a gratulációt és a kihívást is, állok elébe, hogy jövőre ismét megmutassuk, mi vagyunk a jobbak – mosolygott negédesen Dorea, miközben mondanivalója kíméletlen önteltségről árulkodott.

-         Izgalmas lesz az új tanév Dorea! De vannak csaták, amikben sosem győzhetsz – Dorea homlokráncolva fürkészte a szemüveg mögött megbúvó kék tekintetet. – Ha leszállunk a Roxfort Expresszről elvárom, hogy csatlakozz hozzám! Gondolom elég érthető voltam – préselte az ajkai közt hidegen Potter.

-         Tökéletesen érthető – vágta rá metszőn Dorea, és kirántotta a kezét Potter szorításából.

-         Á, Gamp! Gratulálok a ravasz cselért az utolsó meccsen! De többet nem fordulhat elő – fordult a mardekáros fogó felé Potter.

-         Ugyan Potter, mardekáros vagyok, kitalálok majd valami mást – röhögte Gamp, s megszorította a griffendéles fogó jobbját. – Valójában nem is nyertünk volna, ha…

-         Ha Dorea nem áll be néhány gólt szerezni a mardekárnak, én is tudok számolni Gamp – húzta el a száját Potter nemtetszését kifejezve. – Nos, jó ünneplést idén! – biccentett Potter búcsúzóul, s tekintetével Doreát kereste, de a lány már elvegyült a mardekárosai közt.

-         Igazán sportszerű volt tőle – jegyezte meg Lucretia Potter után nézve.

-         Pöffeszkedő hólyag, csak az örömünket akarta elvenni – jegyezte meg rekedt hangon Dorea. – de ma akkor is ünneplünk! – emelte a magasba a kupát Dorea, a kiáltása azonban hangtalanul elfulladt. Még mindig nem heverte ki a kviddicsmeccset. Tom a feje felett lebegő mardekár címeres zászlóra meredt. Mardekár…Nem véletlenül került ebbe a házba.  A címer, az ő címere, a saját családja címere, elvégre, ha igaz akkor ő maga is a mardekár családhoz tartozik. Sok még a kérdés ebben a világban, túl sok.

A lányok elé nem jött ki az egész rokonság, várták az érkező Tomot, és ezzel Tomnak el kellett búcsúznia a Lestrange fivérektől is. Tom annyira megszokta, hogy a társaság szüntelen együtt van, hogy furcsa volt, csak a lányokkal utazni tovább. Dorea a Potter fogatba szállt, hogy új háztartása felé vegye az irányt. Merőben szokatlan lehet neki is ez az év. Rabastan és Rodolphus elé az apjuk küldött egy tengerészinast, ők hamarosan csatlakozhatnak apjukhoz, egy nyári hajóútra. Lucretia és Walburga viszont Tommal töltik az első napokat a szünetből, mielőtt Tom visszatér az árvaházba. A két lány megállás nélkül csacsogott. Izgatottak lettek, hogy egy év után ismét otthon lehetnek. A családjuk körében. Tom meglepetten tapasztalta, hogy tényleg várták a Black-ek.

- Melanie Black, Lucretia édesanyja – mosolygott Tomra, egy fiatal nő, és már érthető volt, hogy Lucretia honnan örökölte melegbarna szemeit. – De szólíts nyugodtan Melanie-nak! Már olyan sokat áradozott rólad Lucretia, magunk is meg akartunk kicsit ízlelni. A hír…mardekár utódja…mh… - Melanie betessékelte a nyári konyhán túlra is Tomot. Minden ajtókilincs kígyómintás volt.  Tom szemét nem kerülte el a legkisebb részlet sem. Igazán egy aranyvérű otthonában lehet. Most már el tudja képzelni, hogyan is élnek. A konyhában háromlábú  ezüst tripus üst állt, a tripuszt tartó kígyómotívumok kecsesen tekeredtek felfelé, és a három kígyófej tartotta magát az üstöt. Az üst hasán bevésett díszítések futottak.

- Arcturus vendégünk jött! Itthon van a lányod! – kiáltotta  el magát Melanie.

- Melanie szívem ezt hallgasd meg! – a társalgóban keresztbe tett lábak és egy hatalmas kiterített újság árulkodott arról, hogy Melanie tényleg beszélt valakihez, de  a férfiból semmi más nem látszott. – A Wizengamot előtt ismét tiltakozók tömege gyűlt össze. Egyre erősebb fellángolások érezhetők, az aranyvérű varázslók köréből. Többen követelik, hogy hozzanak szabályozásokat, mert a mugli származásúak elveszik a munkát az aranyvérűektől. A Wizengamot válasza a követelésekre csak annyi volt, hogy néhány bennszülött elégedetlensége miatt, nem fog ostoba kérdésekkel foglalkozni a varázslótörvényszék, nem tehetnek róla, hogy egyes bennszülöttek nem tudnak haladni a korral és a változásokkal, a jobbak és a legjobbak kerülnek oda, ahova és nem a vér szerinti megoszlás a döntő.” Na mit szólsz ehhez Melanie szívem? – Hajtotta le az újságot Arcturus Black, s ekkor látta meg a szárnyas ajtóban álló lányokat és Tomot. – Szívem aranycukorkája! Gyere ide Lucretiám! – mosolyodott el Arcturus és félrehajtva az újságot magához intette lányát. – Mesélj milyen volt a Roxfort? Jól utaztál?

- Apa! Had mutassam be Tom Denemet! Az iskolatársam és háztársam! Akiről már olyan sokat írtam nektek – bújt ki apja öleléséből Lucretia.

- Üdvözöllek Tom! – fogott kezet a fiúval Arcturus. Melanie Black a pálcájával gyújtotta meg az újságot. – azt még nem olvastam végig! – tiltakozott Arcturus.

- Hagyjuk a politikát Arcturus! – dobta a  most használaton kívüli kandallóba Melanie az égő papírdarabot.

- Akkor beszéljünk örömteljesebb eseményekről – csapta össze a tenyerét Arcturus. – Megszületett a kistestvéred, a nagyapád után a Cygnus nevet kapta Walburga, bár bizonyára megírták anyádék.

- Ó igen, a kisöcsém – biccentett Walburga. – Egy újabb. Ezért nem is sietek haza. Most mindenki a kis Cygnussal van elfoglalva.

- Mi is még a héten ellátogatunk hozzátok, megnézni a legifjabb Blacket – mosolygott Melanie. – De biztos éhesek vagytok igazam van? – Melanie máris elfordult és nekilátott a gyerekeket egy helyre terelni.

- Orion! Hol bújkálsz? A nővéred most ebédel, csatlakozol hozzá és a vendégeinkhez? – kiáltotta végig a folyosón. Lucretia biztatón Tomra kacsintott.

- Túl nagy a család, őrület igaz? – súgta neki.

- Csak egy kicsit – felelte szerényen Tom.

- Nem! Ma seprűn leszek egész nap, megmondtam – hallatszott egy akaratos hang valahonnan az emeletről.

- Leszállás arról a seprűről fiatalember! – csattant Melanie hangja a lépcsőkorlátra ütve a pálcájával. A lépcső fellángolt egy pillanatra.

- Jól van na! – háborgott a dühös fiúhang az emeleten, s trappolva, durcás képpel és karba tett kézzel megjelent Orion Black a színen.

- Helo – nyögte neki Tom.

- Üdv – morogta vissza a fiú.

- Te meg minek jöttél haza kis liba – lökte oldalba nővérét Orion.

- Orion! – szólt rá mérgesen Lucretia. Majd mentegetőzve magyarázta Tomnak. – Szegénykém nehéz korban van, most tudta meg, hogy feleségül kell vennie valakit  - gúnyolódott és közben kedvesen gurgulázón kacagott hozzá.

- Ne járjon annyit a szád! – nézett Lucretiára figyelmeztetőn Walburga. Az asztalnál Arcturus Black ült az asztalfőre. Finom metszett drágaköves pecsétgyűrűje megcsillant a kristálycsillár fényében. Vörösbort iszogatott és futó pillantásokat váltott a feleségével.

- Milyen volt az utatok? És milyen a Roxfort? Sok idegen érkezett idén is az iskolába? – kérdezett rá Arcturus leszelve egy falat bárányhúst.

- Arctur! – szólt rá erélyesen Melanie.

- Ami van úgy van – fordult lánya felé Arcturus.

- Talán két tucat – adta meg a választ Lucretia.

- És Tommal megtörtént az első áttörés is. Egy idegen a mardekárban – öblítette le a borral a hús ízét Arcturus Black, s tekintete átsiklott a vendégére. Úgy vizsgálta akár egy kísérleti állatot ízekre szedés előtt.

- Úgy hallottam lesz kviddicsbemutató a snidgetrezervátumba elnézzünk rá? – terelte el a szót gyorsan Melanie. Senki nem reagált rá, csak Orion kotyogott közbe, sötét szemekkel Walburgára meredve.

- A kis Cygnusnak a Rosier lány lesz a felesége – csámcsogott hozzá jóízűen Orion.

- Ne beszélj csacsiságokat Orion, honnan veszel ilyesmiket nem is értem! – nevette el kényszeredetten Melanie.

- A fiam nem beszél hülyeségeket. Épp elégszer hallotta már, amióta Cygnus megszületett – nyammogta Arcturus a szövetszalvétájába törölgetve a szája szélét.

- Ez csupán spekuláció, nemigaz? – mosolygott Melanie. Arcturus csak szótlanul rágta tovább a falatot. A két Black lány kínosan feszengett a beszélgetés alatt. Idekint az elmúlt egy évben úgy tűnik tovább nőttek a gondok, amióta nem voltak itthon. A két lány tudta, a sürgős és gyors előfoglalások egyet jelentenek. Fogynak az aranyvérűek. És sosem lehet elég gyorsan és hamar házassági terveket nyélbe ütni. Nem véletlen, hogy a Blackek megkeresték a Rosiereket már most ezek szerint, hogy házassági szerződést készítsenek velük. Nem szabad hagyni az ilyen fontos kérdéseket évekig elnapolni. Napnál is világosabban látszott, hogy mi is a helyzet. Fagyos csend ereszkedett az asztaltársaságra.

- Tom lenne kedved kilovagolni velem? – törte meg a kínos csendet Lucretia.

- szívesen, bár…nem tudok lovagolni – felelte Tom halkan.

- Ó, itt nem olyan ördöngősség a lovaglás majd meglátod – pattant fel Lucretia és a hátsó kert felé indult. Tom zavartan állt fel és követte. Otthagyták az ebédet mind a ketten.

- Itt várj Tom, amíg átöltözöm! – Lucretia csettintett egy házimanóért. – Két abraxan, felnyergelve, tíz percen belül a hátsó kertbe! – adta ki az utasítást Lucretia. Tom csendesen várakozott. Leereszkedett a faragott aranyszegélyes székre, ami az előtérben állt. Az étkező felől még fojtott suttogások hallatszottak.  Tom megbűvölve figyelte a kígyómintás fali gyertyatartót, amikor az emeletről lovaglóruhában megérkezett Lucretia. Királykék lovaglóruhában volt,  csak fejével intett Tomnak, hogy kövesse. Valóban a hátsó terasz előtt már két felnyergelt abraxan várta őket. Lucretia ahogy felült a női nyeregbe, szoknyájának uszályrésze leért csaknem egészen a földig. Egyenes derékkal, kecsesen ült a nyeregben. Tom is felrugaszkodott a nyeregbe. Fogalma sem volt mihez kezdjen egy varázsvilágbeli állattal. Még sosem ült ilyesmin. A seprűlovaglás sem megy, miért menne jobban az abraxanon lovaglás. De ha a Black lányoknak ez a hóbortjuk, akkor a kedvére tesz Lucretia Blacknek és kilovagol vele. Árvaházi gyerek, nem fog neki megkottyanni sem egy kis lovaglás. Az abraxan valóban jól kezelhető állat volt. S biztonságosnak tűnt még nyeregben is a mozgás.

- Arra tartsunk északnak! – mutatott lovaglópálcájával a megfelelő irányba Lucretia. – Ne aggódj, lassan léptetünk és akkor hozzászoksz a lovagláshoz. Az abraxanok békés jószágok és jól lehet kezelni őket.

- Baj, hogy elfogadtam a meghívást igaz? Nagyon feszült a légkör itt nálatok úgy érzem – jegyezte meg csendesen Tom. – Én vagyok az oka? – bizonytalankodott.

- Egyáltalán nem Tom – mosolygott melegen Lucretia, s elnézett Tom válla felett a horizontra. – Ne vedd sértésnek, ha most itthon ilyen a fogadtatás. Mindenki izgatott. Ha tovább maradnál, akkor már értenéd, hogy miért, a jövőhéten tartjuk a kézfogómat – magyarázta nyugodtan Lucretia. – Ezért olyan feszültek itthon.

- A micsodádat? – nyögte Tom és majdnem leesett a nyeregből.

- Az esküvőmet – felelte Lucretia magától értetődően, s megállította az abraxant.

- De…de hát ki…? És hát olyan fiatal vagy és… - Tom hebegve nézett a lányra.

- Ignatius Prewett. Nem mondtam volna? – rántotta meg a vállát Lucretia, szinte közönyösen. Mintha egy kis délutáni teázás tervét említené. – Ő a jövendőbelim. Az évfolyamtársunk és hálótársad. Látom Tom, még mindig nem tanultál eleget a varázsvilágról. – nevetett fel szárazon, és most valahogy felnőttes, beletörődött szomorúsággal a lány. - Sokat kell még tanulnod Tom A mi világunkról. Nagyon sokat – fürkészte összehúzott szemhéjjal a fiút Lucretia. - Ez nálunk…így működik. Nem szerelem, vagy felnőttség kérdése…hanem létkérdés. A fennmaradásért küzdünk és attól félünk…hagy valóban egy kihalóban lévő fajjá válunk, mint a snidgetek. Aranymadárkák egy kis rezervátumban. – Lucretia fejét ingatva figyelte Tom elképedt arckifejezését. – Ez a dolgok rendje itt nálunk. Nagyon sokat kell még tanulnod Tom – ösztökélte újra lépésre a lovát Lucretia és hátrahagyta az elképedt Tomot.

- De a Lestrange-ok sem… - védekezett Tom, a lány után ügetve.

- A Lestrange-ok!  - fújtatta Lucretia. - Ők különcök! Ők a kivétel, akik erősítik a szabályt – húzta fel az orrát Lucretia. – És nem elég jók! Azt hittem erre rég rájöttél! – jegyezte meg enyhe gőggel a hangjában Lucretia.

- Hogyhogy nem elég jók? – ráncolta a homlokát Tom.

- Nem elég régi arisztokraták és hát mindenki tudja, hogy mocskos üzelmekből van a pénzük, ráadásul elég labilis pénzforrás. Tavaly az apja elkártyázta a fél vagyont, a Lestrange széfet megcsapolta rendesen, most megint azért hajózik egész évben, hogy bezsebelje és feltöltse az aranykészleteket a mugliktól lopva, ráadásul számtalanszor megtámadják, kifosztják, ha oda a hajó, oda a pénzforrás is. Ez nem elég! Ez nem biztonságos és nem megfelelő! Mi Blackek vagyunk és egy Blacknek nem partiképes egy Lestrange. Természetesen aranyvérűek és ezért kiválóak a kapcsolataink velük, de ennyi és nem több. A házassági kapcsolat az már más. Az már erősen vagyoni és jogi kérdés is.

- Vagyis ha a Lestrange-ok nem elég jók… - gondolkodott hangosan Tom.

- Pontosan Tom, bármennyire is vagy Mardekár vére, Dorea igazat mondott. Mindig is más leszel mint mi. Mi aranyvérűek vagyunk. Te pedig nem. Hát nem érted? A mi világunk zárt, annyira zárt, hogy esélyed sem lenne egy aranyvérű feleségre.

- Nem is gondolkodtam ilyesmin – tiltakozott hevesen Tom.

- Jó, helyes, csak gondoltam szólok, mielőtt végzetes tévedésbe esnél – bólintott rá Lucretia magabiztosan és kissé megkönnyebbülve.

- Észben tartom – biccentett Tom, bár a legkevésbé sem értette sem a Blackek mániákus házasodását, sem az egész aranyvérű problematikát. Azt viszont látta, hogy valami nincs rendben és valami nagyon nem jó. Csak még azt nem látta át, hogy mi az. Viszont hiányoztak most már nagyon a Lestrange-ok. Akik olyan józanok és reálisak voltak, akiknél nem volt ez a túlfűtött családi kapcsolati hálótőke, akik szabadok voltak és gondtalanok. Akiket nem érdekeltek a társadalom létproblémái mint a Blackeket, akik már őrületig hajszolták magukat és a családjukat ebbe a szüntelen generálódó és nem apadó aranyvér-rögeszmébe és problémába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés