Egyszerűen csak nézte a lányt. Már kiszáradt a szeme, de mintha nem is érzékelte volna. Olyan mély a hallgatás. Közöttük. A lány könnyedén tűzte hátra néhány szürke színtelen hullámcsattal a haját. Szőke hajszálait egy oldalt hozta előre a mellkasára, s állát összekulcsolt kezein pihentetve Tom arcát figyelte. Nem tudtak mit mondani egymásnak. Egy világ állt közéjük?

-         Mesélj! – kérlelte ismételten rekedt hangján a lány, hosszú hallgatás után megtörve a csendet. Amynek mindig enyhén mély tónusú alt hangja volt. De most szinte csak erőtlen suttogásra tellett tőle.

-         Mit mondhatnék? – kérdezett vissza Tom csendesen. Ismét itt volt. A régi világban, az árvaház sivár falai közt. Mégis…most egyszerre szépnek tűnt előtte. Mert már nem ide tartozott. Szép volt Amy, a rozoga billegős székek a mosókonyhában, ahol ültek, az omladozó vakolat a falon. Amy a vasalt ruhákra könyökölve fürkészte Tomot. Éppen úgy, ahogy régen látott ismerőst szokás. Kereste Tomban a régi és az új vonásokat. A változást és a maradandót.

-         Megnőttél Tom – mosolygott rá kedvesen a lány.

-         De te nem változtál –felelte haloványan Tom. Olyan nehezen jöttek a szavak. Mit is mondhatna Amynek. Ő a másik világot sosem értené meg. Neki ez a világ van. S nem is érzékeli a másik dimenziót maga körül. Tom pedig nem szerette volna összezavarni a lányt. Így hát nem mondott semmit.

-         Nem változtam? – lebbent a kérdés, miközben Amy felállt.

-         Szebb lettél – súgta fuldokló hangon Tom a lány után, s lesütötte a szemét. Amy újabb frissen csavart nedves, szappanillatú lepedőket hozott hatalmas fonott kosárban, s most elkezdte a zsinegre csipeszelni a hatalmas fehér árvaházi lepedőket. Ugyanolyanok voltak, mint amilyenre Tom emlékezett. Kicsit szakadt, kicsit rongyos. Amy erősen meghúzta az anyagot, hogy feszüljön a zsinegen és kisimuljon. Kimelegedett a munkában. Hátrasimította a kiszabadult hajszálakat. Tom csak nézte a lányt. Ahogy tereget, újra lehajol s a habzó vízben dörzsöli a vászonanyagokat. A megszáradtakat, forró szénnel hevített  nehéz vasalóval vasalta ki és hajtogatta egyre kisebbre. Tom kábultan figyelte ahogy a lány két keze munkájával fáradhatatlanul dolgozik. S nem panaszkodik. Tom pedig most értette meg igazán, miben rejlik a mugli világ rejtélye. Tomnak egy pálcapöccintésébe került volna az, ami Amynek most hosszú órák eredménye. De Amy talán éppen ettől elégedett, hogy a saját munkájának eredményeként, holnap tiszta ágynemű kerül az árvaházi gyerekek ágyaira. Nem volt ereje beleavatkozni, vagy csak megemlíteni, hogy segít és végeznek egy szemvillanás alatt. Meghagyta Amyt a boldog tudatlanságban.

-         Finom az illatuk – szólalt meg halkan Tom.

-         Ugye? – mosolygott hátra rá Amy, miközben újabb lepedőt lendített át a szárítókötélen, s rutinos mozdulatokkal tűzte rájuk a csipeszt. – Régen érezted már. – Tom csak merőn nézte a lány mozdulatait. Amióta visszatért az árvaházba ezt érzi. Mintha fejbe ütötték volna. Összekeveredett benne álom és valóság. De most már abban az álomban él és nem itt. S valahogy nem volt mit mondaniuk egymásnak. Olyan nagyon eltávolodtak egymástól és annyi minden lenne, amit el kellene mondani, hogy igazán semmit sem tudtak ebből megosztani a másikkal. S talán nem is lenne értelme. A mélyben annyi mindenről hallgattak most. Rég látott kedves, akivel szívesen beszélnénk mégsincs már mit mondani neki.

-         Sokat tanultál? – kérdezte hátranézve a Tomra a lány.

-         Igen – felelte szűkszavúan Tom.

-         Mi is – felelte rá ugyanazzal a felületességgel a lány. – Besegítek a mosókonyhán már egy ideje. Hamarosan úgyis elmegyek innen – felelte szomorkásan Amy.

-         Ha elmégy…nem jövök többet vissza ide – mondta komoran Tom. Amy mozdulatai, a száradó ruhák illata, a vasalás gőze és a mosókonyha képe. Mélyen szívta magába az emléket Tom. Visszajött ide. De maga sem tudta, hogy miért. Talán tényleg csak Amy, aki még visszahúzza valamiért az árvaházba. Az egyetlen és az utolsó kapaszkodó a mugli világhoz. Egy earl törvénytelen lánya, aki most koszos árvaházi lepedőket sikál az árvaház pepitakockás kövezetére térdelve.

-         Gondolom, az a világ egészen más, mint a miénk igaz Tom? – kérdezett rá Amy, ahogy megállapodott a tekintete az asztalnál ülő komoly tekintetű fiún, s fáradtan leengedte ölébe a kezét. Tom egyik alkarját az asztalon pihentette, időnként ujjaival átsimította a kopott, hibás asztalszélt. Kifordulva ült, hátát a falnak támasztva, s keresztbe tette a lábát. Már nem vette vissza az árvaházi egyenruhát, a kis szürke koszos ingruhát. A varázsvilágban használt fehér ingjében és szürkére mosott fekete nadrágjában ült az asztalnál, s még a varázsvilágban olyan silány és kopott ruhájában is jobban nézett ki az egész árvaházban, mint az összes többi bentlakó. Amy is érzékelte a változást Tomon.

-         Nem, nem sokkal…de igazad van Amy. Az egy teljesen más világ – hagyta rá végül Tom, nehéz sóhajjal.

-         Már nem is vágysz vissza ebbe a világba igaz? Megszoktad és jobban érzed ott magad, nem tartanak dilisnek mint itt – futott fel a könnyed mosoly Amy ajka körül.

-         Valahogy úgy – bólintott rá kimérten Tom.

-         Lenézel minket igaz? – fordult el Amy, s kicsavarta a kezében tartott lepedőből a vizet. Tom sokáig hallgatott. Mit válaszoljon? Hallgatására Amy visszanézett, s szemmel tartotta Tomot, miközben a szárítókötélre igazgatta az anyagot.

-         Nem, téged nem Amy – rázta a fejét keményen Tom.

-         Elszoktál az itteni ételektől, a lisztízű káposztás kotyvalékoktól – somolygott Amy.

-         Nem ettem ilyesmit amióta elmentem – értett egyet Tom.

-         Megnőttél, és mintha…már nem lennél ugyanaz, mint aki elment innen – húzta félre a lepedőt a zsinegen Amy, hogy Tomra nézhessen, miközben ezt mondja.

-         Mi a helyzet Dennissel? – terelte el magáról a témát Tom. Amy nem felelt. Csak mintha rózsapír futott volna végig a szép lányarcon.

-         Billy Stubbs azóta se felejtett el Tom. Rettegett, hogy visszajössz és még elbánsz vele, rémtörténeteket terjeszt még a kicsik körében is – mosolygott Amy, ő is szándékosan kerülve a kellemetlen témákat.

-         Elmegyek, meglátogatom Christ! – pattant fel Tom megunva a témák kerülgetését. Amy a vasalót megemelve felpillantott Tomra.

-         Jó, menj csak – nyomta rá a nehéz fémet a vászonlepedőre Amy. Tom elhagyta a páradús mosókonyha szappan és gőzillatú levegőjét, ahogy kitette lábát az árvaházból, már érezte is az arcába csapó esőpermetet. Összefogta nyakán az ingjét és esernyő nélkül, gyalogosan vette a lépteket a friss londoni záporban. Ujját végighúzta a kovácsoltvas fémkorláton ahogy lefutott a lépcsősoron, és a jól megszokott régi útvonalon indult el a kis újságárús bódé felé. Ahogy bekanyarodott a ház sarkánál nosztalgikus emlékek rohanták meg. Ott állt a rozoga kis bódé, Chris védőhuzattal takargatta az újságokat, hogy védje a papírt a nedvességtől.

-         Chris! – kiáltotta Tom és odafutott hozzá.

-         Tom! – rikkantotta el magát a vézna magas fiú, és magához szorította egy pillanatra az árvaházi fiúcskát. – Rád sem ismerek, hogy kikupálódtál! Mi hírek felőled Tom?

-         Hírekkel egy újságosnak kell szolgálnia – nevetett rá vissza Tom.

-         Hogy milyen igaz – Chris körbenézett az utcán, Az eső elől behúzta a bódéba Tomot. – Gyere cimbora! Tudom még mi a kedvenced: Earl Grey, máris főzünk egy erőset – kacsintott Tom.

-         Te Chris járnak még azok a fura alakok újságért? – érdeklődött Tom.

-         Haj Tom, belecsaptál a közepébe – fordult hátra dohogó nevetéssel Chris. – Történt egy, s más. Ebbe kóstolj bele! – csúsztatott Tom elé egy nyitott könyvet Chris. Tom belelapozott, s átfutott néhány bekezdést a szemével. „ Még a legfelületesebb szemlélő előtt is a természetes életösztön sziklaszilárd alaptörvényeként nyilvánul meg a nemzésnek és a szaporodásnak faji jellegzetessége. Minden állat csak saját fajtabelijével párosul. Csak a rendkívüli körülmények, mint pl. a rabság kényszere vagy a párosodásnak a saját faj keretén belüli lehetetlensége változtathatják meg ezt a törvényt. Ilyenkor azonban a természet mindenképpen igyekszik védekezni ellene, ami vagy élénk tiltakozása, vagy a kevert vérűek további nemzőképességének megszűnésében nyilvánul meg. Előfordulhat az, hogy csökkenti az utódok termékenységét. Legtöbbnyire azonban megsemmisíti a kevertvérű egyedek betegségekkel és ellenséges támadásokkal szembeni ellenálló erejét. Két különböző színvonalon álló lény kereszteződésének eredménye a szülők két szintje között fekszik. Ez azt jelenti, hogy az ivadék ugyan magasabb rendű, mint a szülőpár alacsonyabb rendű fele, de nem olyan magasrendű, mint a másik szülő. Ebből kifolyólag e magasabb rendű faj elleni küzdelmében mindig ő lesz a vesztes. Az effajta párosodás tehát ellenkezik a természet akaratával, mivel a természet az életet mind magasabbra igyekszik fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem az erősebb egyesül a gyengébbel, hanem, ha az előbbi feltétlen győzedelmeskedik. Az erősebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja. Ha ez a törvény nem lenne örök érvényű, akkor a szerves lények felfelé irányuló fejlődése lehetetlen volna. A fajtisztaság fenntartásának ösztöne a természetben általános érvényű, és ennek következménye nemcsak az egyes fajok tömör egysége, hanem faji egyedek egyöntetűsége is. silányabb egyedek száma mindig nagyobb, mint a magasabb rendű egyedeké, egyező létfenntartási és szaporodási lehetőségek esetén a silányabb oly gyorsan szaporodnék, hogy végeredményben háttérbe szorítaná a magasabb rendűt, a jót. A jó érdekében történő helyreigazítás tehát okvetlenül szükséges. bolygónk már évezredek hosszú során keresztül lebegett a világűrben anélkül, hogy ember lakta volna, és eljön majd az az idő, amikor az emberiség kihal, ha az emberek megfeledkeznek arról, hogy létüket nem egynéhány bolond ideológus rögeszméjének köszönhetik, hanem annak, hogy ismerik a természet megdönthetetlen törvényeit és azoknak gyakorlati alkalmazását. A múlt nagy kultúrái mind csak azért mentek tönkre, mert az eredetileg alkotó fajt a vérkeveredés megmérgezte. A pusztulásnak végső oka mindig az volt, hogy az ember megfeledkezett arról: tőle függ az egész kultúra, nem pedig megfordítva. Tehát a kultúra alkotójának, az embernek kell fennmaradnia, ha meg akarjuk óvni a kultúrát a pusztulástól. E világon minden javítható, minden vereség későbbi győzelem szülője, minden vesztett háború később feltámadás alapja lehet, minden szükség, minden nélkülözés az emberi energiák életre hívásának eszközévé válhat, és minden elnyomatásból az erők újjászületése következhet be, mindaddig, amíg a vér tisztasága megmarad. A vér elvesztett tisztasága azonban örökre szétrombolja az ember lelki boldogságát, örökre és végképp lesújtja őt, és következményei a testből és lélekből soha el nem távolíthatók.”

-         Ez miféle könyv? – akarta a külső borítót megnézni Tom. Chris elhúzta előle.

-         Hogy tetszik? – kérdezett rá kutató tekintettel Chris.

-         Tudod, abban a bizonyos világban mintha éppen ilyen problémák lennének. A varázsvilágból való? – ráncolta a homlokát a könyvet bámulva Tom.

-         Nem, ez a kinti világ Tom. Itt és most. Tisztítótűz – töltött a gőzölgő italból Chris.

-         Elkérhetem a könyvet? Szeretném elolvasni – kapott rá mohón Tom.

-         Holnapig kapsz haladékot, de reggel itt légy vele a bódénál. Ez a könyv…titkos…nem szabadna tudnod róla – súgta halkan Chris.

-         Ki írta? – kérdezte a suttogást átvéve Tom.

-         Nem, ezt a nevet nem ejtjük most ki – tette az ajka elé az ujját Chris.

-         Chris?! Milyen ügyletekben vagy már megint!? – súgta mosolyogva Tom.

-         Ez a jövő Tom! Te már kikerültél ebből a világból, talán nem is érzed, de új szelek fújnak, erős szelek – hörpintgette a teáját Chris.

-         Nálunk is – vágta rá határozottan Tom.

-         Akkor lehet, hogy mindkét világban, egyszerre? Talán nem is véletlen az időzítés, lehet, hogy ennek így kell lennie – hunyorított rá Chris. – Kapjon el ez a forgószél téged is és meglátod magával ragad.

-         Chris veled mindig izgalom és élmény a találkozás – forgatta a kezei között a rongyos kötetet Tom. Nem is érdekelte már az Earl Grey. Látni akarta ezeket a gondolatokat. Amikbe beleolvasott. Amik talán megoldást adhatnak az aranyvér-sárvér kérdéskörre is, amit olyan értetlenül szemlélt még a varázsvilágban. Próbálta világosan látni a dolgokat, de ebben nem segítettek igazán még neki a barátai. Sem a Lestrange-ok sem a Blackek. Lehet, hogy előbb még a többet tapasztalt régi világában kell megérteni a probléma gyökerét, hogy lássa a varázsvilágban is az ügyet és megértse. Egy éjszakája van átnézni, a sorsfordító könyvet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés