-         A legfontosabb szabály a pálcapárbajnál, hogy érezd az ellenfeledet – magyarázta Rabastan, miközben pálcáját Doreára szegezte. Tom csendesen figyelte a két szemben álló párost.

-         Ennél egyértelműbben is fogalmazhatnál – morogta Dorea.

-         Akkor mondjad, hogy mit mondjak! – vörösödött el az idegtől Rabastan. Dorea pillanatok alatt fel tudja dühíteni. Őrület!

-         Még ha háttal is vagy, vagy nem látod az arcát, akkor is tudnod kell, hogy mi lesz a következő lépése, a párbaj olyan mint a sakk! Megtanítottad már neki a varázslósakkot? – kérdezte megrovóan Dorea.

-         Még nem – húzta el a száját Rabastan.

-         Akkor talán a nagy világmegváltó terveitek mellett ilyesmivel is foglalkozhatnál inkább – jegyezte meg gunyorosan Dorea.

-         Az arcról sok mindent le lehet olvasni, ha nem látjuk az arckifejezést akkor nem feltétlen lehetünk biztosak benne, hogy mi lesz a következő lépés? – kérdezett rá Tom.

-         Végülis igen. A szemkontaktus veszélyes dolog. Mert… - Dorea tekintete találkozott Rabastanéval. Azon nyomban elfelejtett mindent. Tom és Rabastan is várakozón néztek rá.

-         Kinyögöd még ma? – dörrent rá Rabastan undokul. Dorea homlokráncolva megrázta a fejét.

-         A párbajban…

-         A szemkontaktusnál hagytad abba – emlékeztette Rabastan.

-         Veszélyes, mert ha elég jó legilimentor az ellenfél, akkor könnyedén megsejtheti, hogy mi a következő lépésed. Rabastan miért nem sakkoztál vele? – engedte le a pálcáját Dorea.

-         Ezzel arra célzol, hogy feladod a párbajgyakorlást? – szimatolta ki Rabastan.

-         Úgy ismersz engem, mint aki felad bármit is? – kérdezett vissza Dorea.

-         Mint már korábban is említetted én nem ismerlek. Amúgy meg igen, elég sok mindent feladsz. Ott van mindjárt Potter… - gúnyolódott Rabastan.

-         A pálcád Lestrange! – intette párbajra a fiút haragosan Dorea. Suhintott a pálcájával. Rabastan kezében megremegett a pálca.

-         Nem vagy elég jó – vigyorgott pimaszul a lányra.

-         Majd meglátjuk – felelte hűvösen Dorea.

-         Kihasználod, hogy sérült a kezem – mutatta fel a tenyerét Rabastan.

-         Tom Denem, most figyelj, mert a párbajnak éppen ez a lényege. Mint minden küzdelemnek. Megtalálni az ellenfél gyengéit. És a magunk oldalára fordítva kihasználni ezeket. Mindig a leggyengébb pontot kell támadni. Vagy azt, amit nem véd az ellenfél, vagy azt amire nem számít – magyarázta Dorea.

-         A varázsvilágban lehet családfakutatást végezni? – kérdezte váratlanul Tom. Dorea és Rabastan is leeresztették a pálcájukat.

-         Igen természetesen – néztek össze zavartan.

-         A minisztériumban, van egy okmánytár – magyarázta Dorea.

-         De neked nem kell bizonyság Tom, párszaszóul csak Mardekár leszármazottai tudtak, amióta világ a világ – nyugtatta Rabastan.

-         Szeretném mégis inkább a bizonyságot – erősködött Tom.

-         Rendben, de előbb gyakoroljuk a párbajt – felelte rá keményen Dorea. Tom engedelmesen elfogadta a lány utasítását, s ismét a két párbajozó tanácsaira és tanításaira koncentrált.

Gyorsan teltek a hetek a Roxfortban, Tom lassan megszokta, hogy a Black unokatestvérek nélkül telik az idei év, de titkon továbbra is gyűlölte Ignatius Prewettet, aki ezt tette Lucretiával, s így kiszakította a lányt a baráti körükből. Még sem érezhette a Black család hiányát, ugyanis Dorea sokkal több időt töltött velük, s Tom nem tudta eldönteni az ő párbajtanítása, vagy inkább sakkban tartása a célja ezzel a megkülönböztetett figyelemmel, amivel kitünteti a társaságukat. Binns professzor órájára várakoztak. Tom a mágiatörténet jegyzeteit lapozgatta, mellette Rodolphus ásítozva figyelte a szürke égboltot, amelyből zuhogott a sűrű, szürke permeteső. Binns professzor sosem szokott késni. Tom belelapozott a következő anyagrészbe. Az Alapítók történetét fogják venni. Binns professzor pedig éppen most késik, amikor már olyan türelmetlenül várja, hogy megtudjon valamit a saját történetéből, ha minden igaz egykori őséről tanulhat. Tom tekintetével elkapkodott néhány mondatot a könyvéből.

„A NÉGY ALAPÍTÓ

Az alapítók képmásai megőrződtek egy középkori templom freskóin. Az alapítók legnagyobb ismérvei az attribútumaik, amelyek töredezetten, de még mai állapotában is felismerhetőek a közel ezer éves falfestményeken. Az alapítók a négy égtáj felé tájolva elhelyezett mélyedésekben a következő sorrendben láthatók: az északi architrávban Hollóháti Hedvig égkék ruhában fején ragyogó fejdísze, jobb karján kedvelt állata és attribútuma a holló, baljában - mint mind a négy alapító - a Roxfort kicsinyített mását tartja. Keleti osztásban Mardekár Malazár zöld köpönyegben mellkasára arany medál simul, jobbjára kígyó tekeredik, a déli beugróban Griffendél Godrik bordó talárban, balján kardjának markolatja csillan, jobbjával egy griffet vezet. Végül a nyugati oldalon Hugrabug Helga aranyszín ruhában aranykelyhét tartva jobbjában poharából egy borzot itat. Az alapítók baljában tartott Roxforti makett minden alapító kezében más-más oldalról ábrázolja az épületet. Hollóháti az északi, Mardekár a keleti, Griffendél a déli, Hugrabug a nyugati oldalával tartja felénk a makettet. A freskók a javító bűbájok ellenére is folyamatosan rosszabb állapotba kerülnek és homályosodnak, így az idő előrehaladtával végül végleg elenyésznek szemünk elől. A Roxfort története kiadványban a freskók másolatképei láthatók.”

-         Megérkezett Binns! – bökte oldalba Rodolphus. – De nézd! – ragadta meg Tom karját Rodolphus, hogy felhívja a figyelmét a különös dologra. Tom elszakítva tekintetét az alapítók történetéről felpillantott.

-         Elnézést a késésért hölgyek-urak! – suhant az íróasztal mögé Binns. Az osztályteremben ülők megrökönyödve, szótlanul és ijedten pislantottak a jelenségre. Zavarodottak voltak és egyben valami hidegség hatolt az ereikbe. Érezték a szívük dübörgését a mellkasukban, ahogy a félelem eluralkodott rajtuk. Binns professzor ma reggel egészen különös módon jelent meg előttük. És ez inkább sokkoló élmény volt minden másodéves számára. Sosem találkoztak még ilyen esettel. Amivel most tizenhárom évesen kell szembenézniük, itt a Roxfort tantermében. Fogalmuk sem volt mit kellene tenniük, a dermedt csendből csak lassan kezdtek révedezni.

-         Nézzétek már! Hiszen szellem lett! – suttogták izgatottan a többiek a padban. Tegnap este a vacsoránál többen is látták és tisztán emlékeznek, hogy akkor még hús-vér tanáruk ült az asztalnál. De most, ahogy áttetszően megjelent előttük a tanterem ajtaján átsuhanva, mintha hideg víz alá tartották volna őket, fáztak, megrémültek és nem tudták mi történik velük. Egy tanáruk meghalt, és valószínűleg az illető még tudatában sincs ennek. Nekik kellene ráébreszteniük erre a kínos esetre? De hát ez annyira morbid!

-         Most mi legyen? Szóljunk neki? – pislogtak egymásra tanácstalanul a diákok.  Myrtle a hátsó padban ijedt sírásba kezdett. Tom égnek emelte a szemét, s végül a diákok pusmogása, zavarodottsága és nyüzsgése felhívta Binns professzor figyelmét is arra, hogy valami rendkívüli történhetett.

-         Esetleg valami probléma akadt az ifjúság köreiben? – igazgatta a szemüvegét Binns. A padban ijedten hallgattak el a diákok. Senki sem mert megszólalni, s ezzel együtt közölni a tényt a professzorral. Senki sem vállalta magára a hírverő szerepét. Végül Rodolphus emelkedett szóra.

-         Igen Lettington? – kérdezte türelmetlenkedő hangnemben Binns professzor.

-         Elnézést tanár úr. De szólni szeretnék, hogy tanár úr…afféle fizikai…halmaz-állapotváltozáson eshetett át – a helyzet komikumát senki sem tudta értékelni, ugyanis a tegnap még hús-vér Binns professzort látva, a mai szellemmegjelenése inkább rémisztő volt, semmint komikus. A lányok megszeppenten ültek a helyükön, beleborzongva figyelték Binns fizikai alakváltozását. Kétségtelenül enyhén áttetsző volt. Rodolphus gyorsan visszaereszkedett a padra, míg Binns professzor szemüvege mögül nagyokat pislogva a kijelentésen előbb értetlenül meredt Rodolphusra, majd lassan lenézett saját alakjelenésére is. Ijedten lebbent hátrébb, s csak meredt önnönmaga külsejére. Binns professzor a szemük előtt ébred rá, hogy szellemmé változott! Tom fürkészve figyelte Binns professzor arckifejezését. Értetlenség, ijedtég, döbbenet, rémület, meglepődés és végül valami apró kis közöny futott át az arcán.

-         Ó a csudába is! – tapogatta meg szellemmellkasát Binns professzor. – Úgy látszik túl mélyen szenderedtem el az irodában a kandalló előtt – állapította meg a professzor. – Tegnap este még egészen biztos nem ilyen külsőm volt – köszörülgette a torkát Binns. – De sebaj! Ez még nem tart vissza minket attól, hogy megismerjük az Alapítók történetét ezen az órán! Kérem folytassuk a tanulást! – szólította fel a diákságot Binns professzor a további figyelemre. A padban álmélkodva néztek össze a diákok, de végül apró sóhaj kíséretében mindenki belemártotta pennáját a tintába és jegyzetelésbe kezdtek. Ez a varázsvilág, itt semmin sem kell meglepődni.

-         Tehát az alapítók, akik e nagy múltú iskolát megálmodták, megtervezték, bizonyos részleteit felépítették és a tanulás alapjait megteremtették nemcsak kultúra őrzők, alapítók és a tudás alapköveinek lerakói, de maguk is kiváló mágusok, a varázslótársadalom négy nagy arisztokrata gyökerei tőlük erednek, minden családfa visszavezethető hozzájuk, mondhatjuk így egyszerre őseink mítoszai, legendái és eredetmondáinak szereplői. Mert tagadhatatlanul eredetünket; a közvetlen eredetünket a négy alapítóban kell keresnünk…Na de kérem! – kapta fel a fejét Binns professzor, ahogy hirtelen berontottak a tanterembe. Armando Dippet igazgatóúr, nyomában Lumpsluck professzor és Dorea. Lihegve néztek körbe a tantermen.

-         Khm…professzor úr minden rendben? – kérdezte finom jelzéssel a hangjában az igazgató.

-         Természetesen kedves Armando! A kérdés inkább az miért zavartátok meg a tanórát ilyen lerohanásszerű támadással? – vonta össze szemöldökét a mágiatörténet tanár. Egyre bizarrabbá alakult a helyzet, a diákság érdeklődve figyelte a fejleményeket.

-         Csak láttam a kandalló előtt…és azt hittem a diákjaim…felügyelet nélkül vannak a mai első órán – hebegte kissé együgyűen Lumspluck.

-         Nem kell aggódnod Horatius a mardekáros tanulók is megfelelő tanári felügyelet mellett tanulhatnának az alapítóinkról, amennyiben nem zavarnátok az órát a jelenlétetekkel – igazgatta zsémbesen a szemüvegét Binns professzor.

-         Akkor értsem úgy Binns professzor megmarad további mágiatörténettanári pozíciójában az iskolában? – simogatta meg szakállát Armando Dippet.

-         Vagy úgy találja igazgató úr, hogy bizonyos körülmények nem teszik lehetővé, hogy a jövőben is én vigyem tovább a tárgyat? – bizonytalanodott el Binns professzor, s a kérdésre kérdéssel felelt.

-         Ó, dehogy Cuthbert. Nagyra értékelem a tudományodat és továbbra is szívesen látlak a mágiatörténet tanári posztján, amennyiben ez ilyen formában is megfelel neked – mentegetődzött az igazgató úr.

-         Szerintem mérvadó változás nem történt. Ugyanúgy el tudom látni tanári feladataimat, és rengeteg mindent kell még megtanítani, úgyhogy ha megbocsátotok én folytatnám is – mélyedt a pergamenlapjaiba Binns professzor.

-         Hogyne, hogyne, elnézést ezért a lerohanásért, további jó munkát! – terelte ki maga előtt Lumpsluck professzort és a mardekáros prefektust az igazgató. Tom futólag megemelte a szemöldökét. Rodolphus lemondóan sóhajtott. Az igazgató tehát elfogadta, hogy Binns professzor szellemként is taníthat a Roxfortban. Ami azt jelenti, hogy a pozíció most már az örökkévalóságig tart, és Binns professzor az örökkévalóságig fog unalmas mágiatörténet órákat tartani.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés