A másodévesek még a délutáni órákban is Binns professzor szellemmegjelenését mesélték diáktársaiknak a klubhelyiségben, odakint már az első hópelyhek szállingóztak, de Tom egészen mást szimatolt meg a levegőben. Ahogy felnézett meglátta az egyenes, fekete hajat, enyhén hátratűzött szépen fésült frizurát, az apró anyajegyet a felfutó mosolypárnákon.

- Lucretia! – csapta össze a tenyerét Walburga, ebben az évben Tom most hallotta igazán a lány hangját. Lucretia sápadt volt, és vékony, és nyoma sem volt rajta a másállapotnak. – És a kisbaba? – kérdezte Walburga ijedten. Lucretia szomorkásan rázta a fejét.

- Ne beszéljünk erről! – kérte fáradtan Lucretia. – Meséljetek milyen volt az idei év a Roxfortban? Most már én is csatlakozhatok az idei évi munkamenethez – helyezkedett el egy fekete bőrfotelban Lucretia. Tom átsandított hálótársára, Ignatius Prewettre, aki fel sem pillantott felesége megjelenésére, sőt mélyen hallgatott előttük arról, hogy a lány most már visszatér a Roxfortba.  – Jól vagyok, minden rendben, meséljetek! – nézett körbe a társaságon erősködve.  Tom a szája szélére harapott, Rodolphus homlokráncolva méregette Lucretiát, Walburga lesápadva ijedten pislogott unokanővérére. A helyzetet Rabastan mentette meg.

- Köszöntjük ismét köreinkben a legelbűvölőbb Black lányt! – lépett a lányhoz, és rászorította ajkát  Lucretia kézfejére. Lucretia megilletődötten nézte a sötétkék selyemszalaggal hátrafogott sötétbarna  férfihajat. Dorea az alsó fogsorára harapott, talán a bókot hallva, nála nem lehetett tudni, s kimérten leült Tom közelében.

- Ideje lenne egy igazi mardekáros estét csapnunk, Lucretia visszatérésének örömére, mihez lenne kedve a díszvendégünknek? – kérdezte könnyed társalgási hangon Rabastan.

- Azt hiszem, tőled szeretnék valamit hallani – mosolygott rá melegen Lucretia. – Olyan igazán aranyvérű szokásként! Felolvasnál nekünk valamit a naplódból? Tudom, hogy titkon kiválóan írsz, kérlek! – szorította meg Rabastan ujjait Lucretia. Látszott, hogy Rabastannak jól esett a burkolt dicséret, és önérzetét is jótékonyan növelte, és Lucretia kérésének nem tudott volna nemet mondani.

- Ez remek ötlet! – lépett a társasághoz Dolohov és Nott.

- Ha a hölgyek ragaszkodnak hozzá… - hajolt meg előzékenyen Rabastan, s kettesével véve a lépcsőfokokat felsietett a naplójáért. A visszafelé igyekvő Rabastant látva, a mardekárosok észrevétlenül közeledtek a csoportosuláshoz. Tom kíváncsian figyelte a társaságot. Az aranyvérűek kedvelt szórakozásainak egyikébe kaphat bepillantást. Ők most igaz mind zöld nyakkendőben, egyenruhában ülnek, mégsem diákok, hanem elsősorban aranyvérűek, akik igénylik a társasági életet, amit otthon megszoktak. A fekete láncos függőtálakban lobogott a tűz, hangulatos meleg fényt bocsátva az alatta gyülekező mardekárosokra. Rabastan vastag sötétkék márványerezetes bőrkötéses naplót tartott a kezében, minőségi pergamenből készült könyvecske volt, minden lapján vízjelesen nyomott Lestrange címer. Rabastan nagyon férfiasan írt, ahogy a házitanítójától tanulta. Enyhén döntött, szálkás, művészi írás volt, olyan emberre utalt, aki igényes a munkájára, s az írására is.  Rabastan lazán tartotta  kezében a könyvet, a kandallókutya kovácsoltvas oldalára helyezte egyik lábát, ettől megfeszült erős, férfias izmos, vastag combján a nadrág. A többiek a háttérből kíváncsian figyelték, néhányan az ablakpárkányra ültek, mások a kanapék karfájára, fotelra, vagy a háttérben álltak.

- Vajon milyen élményt oszt meg velünk Rabastan Lestrange? – kérdezte hűvös szemöldökemeléssel Dorea. Rabastan felpillantott a prefektusra a naplójából, majd határozottan válaszolt.

- A bejegyzés datálása: 1937. augusztus 31. – nézett merészen Doreára. Lucretia izgatottan dőlt a fotel karfájának, egyik könyökére helyezve a súlypontot, és érdeklődve figyelte a felolvasást. Rabastan könnyed hangon kezdett a felolvasásba:

„ 1937. augusztus 31.

Öcsém ma nem várt újságról számolt be. Olyan varázslóval találkozott, amilyennel életünk röpke homokórája alatt csak kivételes esetekben lehet alkalmunk összefutni. Az Abszol út csupán látványfoszlánynak tűnt mellette, mert ő volt maga a talány, amit meg kellett fejteni. Csodálatosan titokzatos jelenség, szeme akár a legsötétebb fekete mágia, melybe lagúnák cseppje keveredett, de a külső szüntelen eltereli a figyelmet, a belső gondos dicsfényű koronájáról. Ha a vér lenne éltető elemünk, éreznénk a mámorát, amely olyan nektár, amely ízesebb bármely skarlát színű, édes pataknál. Ritka utolsó példánya a legvédettebb kincseknek. Már most várom a találkozás percét, az ősi eredet életigenlését a jelenben, s általa a jövő reménységét.” – Rabastan felpillantott a naplójából. A mardekár társaság lelkes tapsviharban tört ki.

-         Bravó! – füttyentett Nott. Rabastan zavartan fogadta a tapsot, s szeme megakadt Doreán. A lány, ahogy meglátta, Rabastan őt figyeli, elkapta a szemét.

-         Hihetetlen igaz? – kacagott fel Rodolphus. – Ez a bátyám! Úgy facsarja a szavakat, ahogy senki más! Egy apró megjegyzésből a tolla alatt egész költemény születik! A madarak sem dalolnak szebben! Ő a család költője! – vigyorgott büszkén a bátyjára Rodolphus.

-         Ez gyönyörű volt Rabastan – mosolygott elhomályosult tekintettel Lucretia.

-         És én véletlen sem így adtam át neki az információt gondolhatjátok! És tessék mi lett belőle a naplóban – bólogatott Rodolphus.

-         A jövő reménysége? – horkant fel kritikusan Dorea. – Miféle remény és mire?

-         Olvassam tovább? – emelte fel ölében a naplót várakozásteljes kihívással a tekintetében Rabastan.

-         Semmi esetre sem – csattant gyorsan Dorea, megelőzve, a veszélyes gondolatok terjedését, e szűk mardekáros körben. Tom lesütött szemmel fogadta a naplórészletet. Egyértelmű, hogy Rabastan mit választott felolvasásra. Az ő megjelenését a varázsvilágban. És a leírás túlságosan is festői volt és egyben imponáló. Senki sem tudta volna ezt ilyen formában szavakba önteni. A mardekár egésze felcsigázva szívta magába a szavakat, a dátumból mind tudták, hogy miről fognak hallani, és Rabastanban most sem kellett csalódni. Ugyan milyen sokat is jelenthetett az aranyvérű ifjúságnak, Tom Denem megjelenése a varázsvilágban? Dorea nem akarta Rabastan gondolatait tovább hallgatni, még akkor sem, ha tetszettek neki a megfogalmazások és kíváncsi lett volna, ugyanez a toll milyen szóvirágokkal illethet egy nőt. De semmi esetre sem ezt az izgató, lázító gondolatvilágot. Rabastant jobb elhallgattatni.

-         Köszönjük a szép részletet Rabastan! A felolvasásnak vége! – emelkedett fel Dorea és Rabastan felé igyekezett, hogy megakadályozza ha kell erővel is a további felolvasást.

-         Rabastan, én kíváncsi lennék még egy részletre – állította meg hangjával Lucretia Doreát.

-         Melyik dátum lenne az? – hagyta figyelmen kívül a prefektus tiltakozását Rabastan, és várva a választ, Lucretia felé fordulva már lapozgatott is a naplójában.

-         1937. december 26-a – adta meg a kívánságát sejtelmes mosollyal Lucretia. Dorea megállt mint a cövek. Rabastan is lesápadt, a keze megállt a lapozgatásban. Egyetlen másodpercnyi habozás volt mindkettejükben. Egy lélegzetvételnyi szünet. Egyértelmű volt. A gonosz dátumválasztás Dorea esküvőjének a dátuma, Lucretia pedig nagyon is jól sejtette, hogy Rabastan akarva akaratlan, kellett, hogy írjon az eseményről a naplójába, s ezzel meg kellett hogy említse Doreát is. A naplóírás szabályai kötötték a kezét. Írnia kellett róla, egy ilyen fontos momentumot nem lehetett kihagyni, még akkor sem, ha a leggyűlöltebb ellenségről, vagy a legjelentéktelenebb személyről volt is szó. Dorea pedig leharapta volna a saját nyelvét, hogy az imént azt mondta vége a felolvasásnak. Persze nem sejthette mi lesz unokahúga kívánsága. Ami e pillanatban összecsengett az ő kívánságával. Ő is tudni akarta titkon, vajon mit írhat róla Rabastan a naplójába, és Lucretia meg is fogalmazta most a kívánságot teljesen ártatlan módon. Így Dorea is részesülhetett volna a felolvasásból, anélkül, hogy bármi jelét is adta volna annak, hogy érdekli Rabastan véleménye. De most már nem visszakozhat. Ő volt a prefektus. Még ha most megfojtaná saját magát akkor sem tehetne már mást. Erélytelennek tűnne, ha engedne, hiába bánja már most az elhamarkodott utasítását. Tartania kell magát az eredeti döntéséhez. A felolvasásnak vége. Ezzel egy időben Rabastan arca kifejezéstelenné vált, és erőteljesen összecsapta a kezében a naplót.

-         1937. december 26? Nem emlékszem semmi fontosra, ami ezen a napon történt – mondta közönyös, maró elutasítással a hangjában Rabastan. – Mint mélyen tisztelt prefektusunk említette, sajnos a felolvasásnak véget kell vetnünk. Igaz Mrs. Potter? – kérdezte fagyosan Rabastan.

-         Valóban, Mr. Lestrange – sziszegte hűvösen Dorea. Megsértődött? Vagy Rabastannak már megint ez volt a célja? Sértegetni. Semmi fontos? Ennyire lényegtelen lenne az ő esküvője? Hogy mit nem enged magának! Dorea hátat fordított Rabastannak és tüntetőlegesen a hátsó kandallók egyike mellé telepedett le egy vaskos lexikonnal az ölében. Megbántotta. Rabastan nagyon is jól érezte. De semmi esetre sem olvasta volna fel azt a napot éppen Dorea Potter jelenlétében. Lucretia kérése gonoszkodó volt. Mint amilyenek a Black lányok általában. Tudhatta, hogy ezt a kérést Rabastan is meg fogja tőle tagadni. És egyértelmű volt. A lány azon szórakozott, ahogy ők ketten reagáltak a felvetésre. Sejt valamit Lucretia, vagy szándékosan trafál bele? Össze akarja ugrasztani Doreát és Rabastant? – Lucretia nesztelenül lépett Doreához. A fekete frufru alól szikrázó kék szemek néztek fel a lányra.

-         Ne haragudj, tudom, hogy olyan buta voltam, kellemetlen helyzetbe hoztalak és ezt nem akartam – ereszkedett le a kanapéra unokanővére mellé Lucretia.

-         Nem tesz semmit – rázta a fejét Dorea, s mutatóujjával az ölében tartott lexikon gerincén simított végig. – Elvesztetted a kicsit? – kérdezett rá halkan Dorea.

-         Igen – hajtotta le a fejét Lucretia. – A gyógyító szerint a fiatal korom is közrejátszott, és valószínűleg Ignatius és én sem passzolunk annyira össze. De még ez nem biztos. Próbálkozunk máskor – legyintett Lucretia. – Na és te? És Potter? – Dorea futó hidegvérű mosolyt küldött az unokahúga felé.

-         Én és Potter? Tudod, hogy nincs elméletileg egészségügyi problémánk – ravasz villanás futott végig a kék szemeken.

-         Áruld el mi a titkod? – lehelte Lucretia egészen közel hajolva.

-         De csak mert az unokahúgom vagy, és tudom, úgyse adnád tovább – Dorea összecsukta a lexikont. – Léteznek bizonyos gombák, amelyeket, ha szedsz…megakadályozhatod… - Dorea úgy egyenesedett ki, mint akit máglyára feszítettek. – Tűnj a közelemből Lestrange! – Érthetetlen volt melyik érzékszervével vette észre, hogy Rabastan óvatosan de fülét hegyezve közelebb lépdelt a beszélgetőkhöz. Lucretia döbbenten nézte, hogy a hátuk mögött valóban a közelükben Rabastan áll.

-         Új büntetőmunka után érdeklődsz? – vonta fel a szemöldökét Dorea, ahogy hátrafordulva egyenesen Rabastanra nézett.

-         Nem vagy te egy kicsit paranoiás? – vágott ártatlan képet Rabastan.

-         Ha a közeledben él az ember, talán ez nem is olyan alaptalan – vágta rá Dorea.

-         Szerencsére ez már nem tart sokáig – keményedtek meg a fiú arcvonásai.

-         Szerencsére – döfte vissza a megjegyzést Dorea. Szemével követte, amíg az idősebb Lestrange fiú tényleg eltávolodik.  Dorea lehajtotta a fejét és zavartan forgatta gyűrűsujján a jegygyűrűjét.

-         És Potter nem jött még rá? – kérdezte Lucretia visszatérve a témához.

-         Szerintem sejti. De nincs bizonyítéka – rántotta meg a vállát Dorea. – Még egy év, és utána, elkerülhetetlen lesz. Szegény Charl! Pedig ő igazán mindent megtesz – ingatta a fejét Dorea.

-         Mindent? – kérdezte huncut mosollyal Lucretia, s közben anyajegye felugrott mosolypárnáira.

-         Mármint úgy értem… - Dorea is elnevette magát. – Őt büntetem, pedig, valójában ő sem tehet semmiről. Nem vagyunk szerelmesek ez van.

-         Aranyvérű – emlékeztette Lucretia.

-         Te könnyen beszélsz! – legyintett Dorea. – Prewett legalább mardekáros. Na de Potter? – szörnyülködött Dorea.

-         Ugyan Dorea! – nevetett fel a megjegyzésen Lucretia. – bár valóban igaz.

-         Azt hiszem sosem leszek szerelmes. Számomra ez az érzés nem létezik – jelentette ki eltökélten Dorea, s magára hagyta Lucretiát a kanapén. Lucretia figyelte, ahogy felvetett fejjel Dorea végigvonul a mardekár klubhelyiségen.

-         Dehogyisnem ismered te! Csak talán magadnak se mered bevallani – mormolta maga elé halkan Lucretia.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés