Tomnak fogalma sem volt, hogy a másik kettő hova rángatta el. Lestrange címeres fogattal utaztak. És megállás nélkül a másik kettő veszekedését kellett hallgatnia. Dorea el akarta húzni a függönyt Rabastan viszont minduntalan kihúzta.

-         Fejezd be! – csattant rá Rabastan.

-         A te hintódban ülök, miközben Potter felesége vagyok. Ez nem elfogadható! Ha meglát valaki? Én férjes asszony vagyok! Kompromittálsz! Azt mondtad számozatlan fiákerrel megyünk! – emlékeztette Dorea.

-         Mert szerinted a számozatlan fiáker nem kelt feltűnést a városban igaz? Mindenki tudja miféle nőket szállítanak a férfiak ilyen kocsikon – meredt a lányra sötéten Rabastan.

-         Nem akarok tudni ezekről a dolgokról! – tiltakozott Dorea elfordulva, és felhúzva az orrát.

-         Pedig jobb lenne ha tudnál, és ne játszd a naiv boszorkányt – rázta a fejét Rabastan. – Tisztes módon, felajánlottam a hintómat egy tisztességes férjes asszonynak, hogy megkíméljem a fáradtságtól, hogy maga tegye meg ezt a hosszú kimerítő utat  - adta meg a körülményes elképzelést a közös utazásukról.

-         Ha bármilyen pletyka szárnyra kel ez miatt…

-         Fogd már be! Mert komolyan kihajintalak a kocsiból! – förmedt rá türelmét vesztve Rabastan.

-         Inkább jöttem volna a saját lábamon! – dőlt hátra Dorea, s a másik ablakon nézett ki. Nem akarta, hogy lássák, hogy a Lestrange hintóban ül. Ez nem illendő egy férjes asszonynak. Szemben ült Tommal és Rabastannal. Akaratlanul is, de alaposan megnézte magának a Lestrange hintót. És kedvére való volt a kép. Igényes mustárszín bársonyhuzata volt, apró csipkeszegéllyel, és kis címeres hímzett körbetéttel az ülés háttámláján. A női utazókra tekintettel, a szemközti falra tükröt erősítettek, bőrkerettel. Dorea feje felett egy kikötő látképe, ami visszatükröződött a tükörben. A karfák szélén apró rekeszben faragott hamutartók. Aranyzsineggel húzták össze a csipkefüggönyöket az ablak szélénél. Rabastan kifelé nézett, és kerülte a szűk helyiségben Dorea fürkészését.

-         Hogy is egyezhettem bele, hogy elkísérlek titeket! – háborgott Dorea.

-         Mert a te fényed elvakítja a mi hibáinkat – vágta rá Rabastan. – Egy Black kérésének senki sem mond ellent az aranyvérűek közt.

-         Kihasználsz – sziszegte neki Dorea.

-         Mint minden férfi – felelte gunyorosan Rabastan. Dorea megsuhintotta a kesztyűjével a fiú arcát.

-         Akkor vázoljuk fel, hogy legyen! – terelte el a témát Dorea. – Te mégy be elsőnek. Ez a te hintód, téged várnak belépőnek – adta ki az utasítást Dorea.

-         Már megint utasítgatsz! Idegesítő vagy komolyan – dühöngte neki Rabastan.

-         Azt mondtad nem rángatsz bele Tom Denemmel kapcsolatos ügyleteidbe – emlékeztette Dorea.

-         Megérkeztünk – örült meg Rabastan, s leugrott a hintóról. Tenyerét Dorea felé tartotta: - Mrs. Potter? – mondta gúnyosan. Dorea belehelyezte tenyerét a fiúéba, de nem szólt semmit a segítségre. A ház külseje rendkívül egyszerű volt. Behúzott zsalutáblák tűntek csak különösnek a borongós júniusi napon. Rabastan lépett elsőként a pincébe mélyített párbajklubba.

-         Áh, Mr. Lestrange! – hajolt meg a tulajdonos előzékenyen s átvette a köpenyeket. Rabastan segíteni akart Doreának, de a lány megelőzte, s lerántotta magáról a köpönyegét. – mostanában elhanyagolt minket, talán nem volt elégedett a szolgáltatásainkkal? – kérdezte feddő hangon.

-         Minden a legnagyobb rendben volt Sir – mosolygott Rabastan.

-         Vendégeket is hozott, méghozzá…tagadhatatlanul egy ifjú Black személyében, micsoda kedves megtiszteltetés – nyújtotta kezét Doreának.

-         Mrs. Dorea Potter – mondta keményen Dorea.

-         Ennek az idős szemnek nem lehet letagadni semmit kisasszony kérem. Felismerem a Black jegyeket, akár fwopper az időjárást -  tette a halántékára a mutatóujját a párbajtulajdonos.

-         Ugyan, mi különbség lenne, akár Rabastan, Tom vagy köztem? Mind kék szeműek és sötét hajúak vagyunk – tiltakozott hevesen Dorea.

-         Jaj ezek, semmik a Blackek-hez képest – bókolt a klubvezető.

-         Igazán kedves – dohogta Rabastan, de elnézően nevetett. A Black család az név. A klubvezető pedig szeretne magának egy Black-családból származó állandó tagot. Ez természetes.

-         Bár való igaz, akár…testvérek is lehetnének – mentegetőzött Rabastan felé a tulajdonos.

-         De kérem! Nem semmi esetre sem! Nem vagyunk testvérek…szerencsére – pislantott kétértelműen Doreára Rabastan.

-         Igazán nem is magunk miatt jöttünk, hanem szeretnénk, ha új tagot venne fel a klubba – kezdte Dorea, s mindketten Tomra néztek.

-         Még nem ismerjük egymást – nyújtotta a kezét az igazgató.

-         Tom Denem – nyújtotta a kezét Tom és várakozón a férfin tartotta veséző pillantását. Az igazgató oldalpillantást vetett a két aranyvérűre. A családnév beszédes. Az aranyvérűek világában egy Denem név semmitmondó. Főleg, ha valaki be akar kerülni egy klubba. Vajon miért az ajánlás éppen egy Black-től, és a Lestrange fiútól.

-         A szabályainknak ellentmond, hogy külsőst engedjünk a klubba. Ez rendkívül rossz fényt vetne a klubra, bizonyára megértik, bármilyen nagy tiszteletben is állnak… - mondta veszélyt szimatolva az igazgató.

-         Természetesen a szabályokkal mi is tisztában vagyunk, sir. De ön nem tud mindent – vágott közbe diplomatikus halk hangnemben Dorea Black.

-         A fiú, bár sajnálatos módon, nem a felső körökből, és nem is tiszta vérből származó, mégis értékes lehet nekünk, és ezáltal az ön klubjának is. Ugyanis Tom barátunk, hamisítatlan, igaz, mardekár leszármazott. Ha megbocsát – lépett egészen közel a férfihoz Rabastan. – Párszaszóul is ért, ugye tudja mit jelent ez? – súgta egészen bizalmasan a férfi fülébe. A klubvezető gyanakodva méregette a fiút.

-         Tehát, mardekár utódja belépne a Mardekár Párbajklubba? – kérdezte elgondolkodva az igazgató. Meglátta a remek reklámfogást ebben az eshetőségben. Ha maga Mardekár leszármazottja az ő klubjába jár. Micsoda összecsengés ez a Mardekár Párbajklub nevével. De ennél azért több kell. – A felvételhez azonban mindenképpen kötelező megbizonyosodnom a kellő tudásról, ezt bizonyára megértik – kapaszkodott a mentőövbe az igazgató.

-         Természetesen, Tom a rendelkezésére áll – biccentett Rabastan. Az igazgató ujjait fürgén járatva keresgélt kedvenc pálcái közül, s végül kiválasztott egyet. – Akkor talán itt ezen a páston, ha megfelel – invitálta egy párbajra Tomot a klubvezető. Rabastannak erről akaratlanul is Dorea jutott eszébe. Aki hasonló fogadtatásban részesítette tavaly Tomot, amikor be akart lépni a mardekár közösségbe. Valószínűleg a lány gondolatain is hasonló suhanhatott át. De Dorea feszültebb volt, semmint mutatta. Tom technikai tudása egyértelműen az ő érdeme. És ő nem szeret veszíteni. Így Tom párbajtudása valahol őt minősíti. Dorea idegesen rángatta le csipkekesztyűit, és várakozva követte Tomot a szemével. Tom egy év intenzív hétvégi párbajgyakorlás után állt most itt, a Mardekár Párbajklub pástján. Igényes, és kétségtelenül a legminőségibb hely volt. Csak túl drága. Ráadásul a hírneve már nem teljesen tiszta. Dorea és a Blackek ezért is kerülték ezt a helyet. A Mardekár Párbajklub legfeljebb a Lestrange-féléknek felelt meg, akik szerettek nagyzolni, hősködni, és részegen, világmegváltó álmokat szétkürtölni, amely után a Wizengamot előtt is kiköthettek. Nem egy botrányos ügye volt a Mardekár Párbajklubnak, és a felmentést, csak a mámoros állapotnak köszönhették vendégei. Amíg a klubon belül történik bármi, az zártkörű, így védik a klub szabályai őket, de ha innen az utcára kerül bármi, az már társadalmi fenyegetettséget jelent. És ez bajba sodorhatja a klubot is. Az aranyvérűek maguk között a Mardekár Párbajklubot csak Imperialként emlegették. Mert birodalmi elképzelésekig is vetemedhetnek a dolgok. Persze, maga az enteriőr is Imperial volt. Türkisz színű bőrszékekkel, Méregzöld falikárpittal, vadászjelenetes festményeivel, és különleges italkínálatával. Előkelő, de egyre rosszabb hírű Párbajklub volt. De a lényeg csakis az volt, hogy megtegyék az első lépéseket, Tom bevezetésére az aranyvérű társadalomba. És mi más számítana a férfikörökben, mint az, hogy ki melyik klub tagja. Ha klubtag vagy, akkor már vagy valaki a varázsvilágban. Rabastan pedig ezzel nagyon is tisztában volt. Tom is meghajolt a párbaj nyitányaként. Elegáns a pálcahasználata, finom a testtartása. Tom eleve nagyon szép tartású fiú volt. Vékony, hajlékony, magas. Szépen mutat a vívótéren is. Ráadásul lenyűgözően szépek az ujjai, hosszúak, vékonyak, és ahogy tartja azokban a hosszú ujjakban a pálcát, az szinte már művészi. Dorea tanítása természetesen. Látszott, hogy igényes, részletekre ügyelő tanításon esett át. Doreának pedig volt érzéke ahhoz, hogy megmutassa Tomnak, hogyan tudja testének tulajdonságait az előnyére változtatni. Rabastan belátta, Tom egyszerre művészként s férfiként használta a pálcát. S volt valami fölényes magabiztosság abban, ahogy lágyan tenyérrel felfelé csak hosszú ujjain egyensúlyozva tartotta meg a fehér tiszafapálcáját, mint aki annyira biztos, abban, hogy ki sem eshet a kezéből a pálcája. Rabastan sosem tudta volna ezt a különleges hidegséget átadni Tom külső párbajtudásába, mint amit Dorea csempészett bele. A hideg kék szemek, a magabiztos testtartás, a fölényes gúnyos pálcafogás. Tom úgy használta a pálcát, mint Dorea, de úgy lépett fel mint egy férfi, és olyan hatást keltett, mint Tom Denem. Volt valami megfoghatatlan abban, ahogy Tom párbajozott. Olyan, amit senki mástól nem látott még Rabastan, vagy Dorea. Sőt biztos, hogy senki sem. Mert ő Tom Denem volt. S egyedi volt az, ahogy a pálcát forgatta. Dorea tanításának és Tom egyéniségének az ötvözete. Egyszerűen szép volt párbaj közben. Lenyűgöző, olyan, hogy az ember csak bámulta és elfelejtett az ellenféllel foglalkozni, mert látni akarta, ahogy Tom harcol. És nem lehetett tudni, hogy mivel éri ezt el. Hogy hogyan csinálja, hogy mi a sajátja. Mert egyszerűen csak önmaga volt és ezt nem lehetett ellesni tőle.

-         Védekezz! – szólt rá Dorea. Értetlenül figyelte, hogy Tom, még mindig hangtalanul csak áll. Ijesztő volt. A klubvezető suhintott a pálcájával, Tom úgy hessentette ki, mintha csak legyet kergetne el a közelből. S azonnal támadott. Minden erőlködés nélkül, még az arcizma sem rezdült, és szórta az átkokat és rontásokat, mint a záporesőt az igazgatóra. Rabastan és Dorea is csak ámultak. Most ébredtek rá, hogy Tom valójában csak velük szemben fogta vissza az erejét. Mert nekik köszönheti azt, hogy idáig eljutott. S most, hogy egy év után nem Doreára, vagy Rabastanra kell támadnia, egyszerre kinyílt, akár egy rózsabimbó. De fekete rózsabimbó volt ez, sötét gondolatokkal, fekete mágiával, s ahogy az igazgató a földre rogyott már tudták, hogy tiltott varázslatokkal. Ezeket már nem ők tanították neki. De a szerény, halk szavú fiú semmit sem árult el nekik, a valódi tudásából. Holott Tom…valójában messze jobb párbajozó volt már mint ők. Sőt olyan varázslatokat használt, amelyeket ők álmukban se mernének kipróbálni. Tom tehát tiszteletből irántuk mélyen hallgatott. De itt most, amikor alkalma nyílt rá, megmutatta, hogy mire is képes valójában.

-         Elég! – kiáltotta a klubvezető. – Elég – lihegte a földön pihegve. – Felvételt nyert! Valóban megfelelő a tudása – zihálta. – Viszont a mardekár vért igazoló papírt egy éven belül kérem – nézett Tomra, majd a két segítőjére.

-         Igenis – segítette fel gyorsan az igazgatót Rabastan. Tomot bejegyezték a klubtagok közé, és Tom megkapta a kis aranylapú, klubtagsági kártyáját. A Mardekár Párbajklub tagja lett. Dorea fellélegzett, ahogy kiléptek a szabad levegőre.

-         Miért nem mondtad? – kérdezte Tomot szemrehányóan Dorea.

-         Micsodát? – tette le a pálcáját ártatlanul Tom.

-         Hogy már nincs mit tanítanunk neked – felelte Dorea.

-         Nem szerettem volna nagyzolónak tűnni, mert nagyra értékelem, hogy segítettetek – felelte csendesen Tom.

-         Vagy élvezted, hogy Rabastannal összezárhatsz heti egy órára! – csattant sértetten Dorea. – Ha nem ismernélek, azt hinném te találtad ki az egészet igaz? Szándékosan csináltátok? Szólhattál volna, hogy hülyét csinálsz a prefektusodból! – fújtatott haragosan Dorea.

-         Most mit vagy felháborodva! Én se tudtam! – mordult Rabastan, ahogy hátravágódott a hintó ülésén.

-         Ostobának érzem magam, és utálom ezt az érzést! – mérgelődött Dorea. – Haza akarok menni!

-         Haza! Potterhez? – kérdezte fröcsögve Rabastan.

-         Igen! A férjemhez! Képzeld vannak még dolgok, amik egyértelműek! – sziszegte Dorea.

-         A hintómon vigyelek a férjedhez haza? – kérdezte gúnyosan Rabastan.

-         Elég ha megállsz három mérföldre a háztól – felelte rosszkedvűen Dorea.

-         Ahogy akarod – vágta hozzá bosszúsan Rabastan. Teljesen csendben telt az út a Potter házig. Dorea köszönés nélkül ugrott le a hintóról, és hátra sem nézve sietett a Potter-ház felé.

-         Én okoztam ezt – nézett utána Tom.

-         Magára haragszik. Mert úgy érzi berángattuk valamibe, és rosszul döntött – legyintett Rabastan. – Majd elmúlik nála. Jövőre még küldhet büntetőmunkára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés