Ismét feszengve ültek a Mardekárosok a tanévnyitó ünnepség után. Az első hét ugyanolyan zaklatottan telt, mint két évvel ezelőtt, amikor Tom érkezett közéjük. De most, most még Tomnál is rosszabb történt. Egy félóriás, egy keverék, egy korcs torzszülött került a Roxfortba: Rubeus Hagrid. Dorea a reggeli mellől is öklendezve szaladt ki. Az ő gyomra befogadóképességének is van határa. S nem az étel mennyiségére értve. A mardekár kínosan érezte magát. Keserű volt a szájukban minden falat. Nehéz volt befogadniuk Tom Denem, mint félvér megjelenését a mardekár házban is, de hogy most már egy keveréklény is felvételt nyerhetett a Roxfortba, ez már minden jó ízlést felülmúlt.

-         Elképesztő! Kirí közülünk, ez egyértelmű! – háborgott Walburga, hiányzott mellőle unokatestvére. Lucretia ismét kimaradt az év eleji kezdésből, a már szokásos okok miatt.

-         Valahogy el kellene lehetetleníteni a Roxfortból ezt a félóriást– dünnyögte Rodolphus.

-         Legközelebb már sellők, kentaurok és vérfarkasok is tanulhatnak itt? – fújtatta Walburga le sem véve a szemét a félóriásról.

-         Milyen undorító, és milyen sokat eszik! Viselkedni sem tud! Hiszen egy barbár félóriás! – fintorgott Rodolphus.

-         Előbb-utóbb hátha elkövet valami baklövést, azt olvastam az óriások agresszívak, és kiszámíthatatlan a mozgásuk – találgatta Tom.

-         Bárhogy is lesz, addig is igyekszünk megkeseríteni itt az életét. Bele se fér a padba! Vajon szamárpadhoz ültetik a tanárok? – kérdezte a visszatérő Dorea, s a mardekár asztalnál gúnyos nevetés harsant a megjegyzésére.

-         Hiányozni fogsz Dorea! A maró megjegyzéseidet senki sem éri utol – jegyezte meg Rabastan.

-         Élj úgy, hogy ne vegyék észre ha ott vagy, de hiányozz, ha elmentél – hunyorított Dorea, a mondást idézve.

-         Dorea! Téged lehetetlen nem észre venni, olyan vagy mint egy gerenda a szemembe – jegyezte meg hidegen Rabastan. Összehajtotta a kezében a reggeli levelet, amit eddig csendesen olvasott, majd észrevétlenül felállt, és Tom mögé lépve, elé tartotta a borítékot. Tom értetlenül nézett fel a fiúra, de Rabastan rá sem nézett, csak várta, hogy Tom elvegye a már felbontott és elolvasott levelet. Tom engedelmesen elvette a pergament és széthajtotta.

„Rabastan,

Hamburgban nem fogadták a szállítmányomat, és úgy tűnik a mugli világban egyhamar nem is várnak ilyen jellegű rakományt. Átvizsgáltak minden hajót. Még időben fordultunk vissza a Salvio Hexiával, hogy elkerüljük a katonai felülvizsgálatot. Miközben te és öcséd a Roxfort felé vettétek utatokat a Roxfort Expresszen, addig itt a mugli világban, kitört a háború. Zavaros minden, a német partoknál nem érdemes hajózni legalábbis erről értesültem, a mugliknak másabb erejük van, mint nekünk, mi nem értjük és nem ismerjük ezeket a fegyvereket, de ránk is veszélyesek. A Mágiaügyi Minisztérium nem akar egyelőre pánikot kelteni a varázslótársadalomban, ezért nem teszik hírek közé az információt, csak a külföldi utazásokat korlátozzák, de te fiam tudd, hogy a varázslókra is veszély leselkedik, mi nem érthetjük a muglik világát és harcát, elég ha tudod, hogy maradj ott ahol vagy, én sem hajózok egyhamar, ami kedvezőtlen, mert így bevételünk sincs, de nyugodt vagyok, mert amíg a Roxfortban vagytok nem lehet baj. Üzenem kis barátodnak, Tom Denemnek, hogy mondjon fohászt, hogy ne essen bántódása azoknak, akik közel álltak hozzá ebben a kegyetlen mugli világban. Vigyázz az öcsédre, szeretőn ölel:

Apád”

Tom lesápadt a levél olvasása közben. Az idei nyár úgy ment el, hogy csak saját magával és a származásával foglalkozott. Csak az érdekelte, hogy megtudja milyen kapcsolatban áll Mardekár Malazárral, a ház alapítójával. Nem figyelt Chris különös megjegyzéseire, nem vett komoly búcsút sem Amytől, sem Dennistől. Úgy érezte lemaradt valamiről, és ettől ideges lett. Persze Anglia messze van. Messze a háborútól, Németországtól, mégis ez a különös szívszorító érzés. Olyan nyugtalanná tette. Vissza akart menni, hogy lássa minden rendben van-e. Ott áll-e még a kis újságosbódé, Amy vasalja-e az árvaházi lepedőket, Dennis tervezgeti-e még a jobbnál jobb szökési terveket. S kint történt valami. Elkezdődött valami nagyon sötét dolog. Nélküle. Ő már egy másik világban él. Távol attól a világtól, amiben felnőtt. Mintha egy üvegbúrát tettek volna rá, s többé nincs köze a kinti, mugli világhoz.

-         Nem lesz baj Tom. Angliában vagyunk. Egy szigeten, biztonságban – veregette meg Tom vállát Rabastan.

-         Hát persze, a brit birodalmi flotta, legyőzhetetlen – bólintott Tom. Ezt tanulta, ezt sulykolták bele éveken át ott az árvaházban. – nincs baj. – hagyta rá Tom. De ő látta Chrisnél a német lapokat. Olvasta azt a könyvet. Tudta, vagy inkább Chris éreztette vele, hogy ez valami egészen új dolog. Egész életén át reakciósok vették körül. Chris vajon mennyiben volt német? És az eszméi ott a másik világban? Itt a varázslóvilágban pedig éppen a Lestrange-okba botlott az első pillanattól fogva. Akik a varázsvilág reakciósai. S újabb és újabb merényletek a mardekár ház ellen. Hagrid megjelenése egyenesen sértette az aranyvérűeket. Hogy órákra egy griffendéles félóriással kell az aranyvérű elsősöknek járniuk? Ez képtelenség. Dorea már fogalmazta is magában a felháborodott kérvényét Armando Dippet igazgató úrhoz, hogy ez teljességgel elfogadhatatlan és megengedhetetlen. Egy aranyvérűt egy osztályterembe, azonos nevelés, tanulás során kitenni egy félóriás okozta veszélyeknek képtelenség. Az elsősök pedig az első levéllel megírták a hírt haza, aranyvérű szüleiknek. Akiknek ezt is le kell nyelniük. Újabb epeadag a gyomrukba. Mert ha fellázadnak, ha sértett leveleket írnak a minisztériumhoz, panaszleveleket a Roxfortba azzal nem javítanak a helyzeten. Mert áldatlan állapot van már a Roxfortban és a Minisztériumban is. Nem az aranyvérűek érdekeit védik, hanem a muglikét és az egyéb majdnem emberi értelemmel bíró lényekét. Nekik csak a hallgatás marad. És a tűrés. De meddig? Mit gondolnak mit visel még el szó nélkül, lázadás nélkül, tiltakozás nélkül az aranyvér, vagyis mardekár követői?

-         Ne aggódjatok, ma este megírom az igazgató úrnak az indítványomat! Ha kell a Wizengamot elé viszem az ügyet! Nem engedem, hogy a mardekárosok azonos órákra járjanak egy ilyennel! – sziszegte Dorea.

-         Fölösleges hitegetned őket – felelte neki hűvösen Rabastan.

-         Tessék?! – csattant rá fenyegetően Dorea. A hangjára egyetlen pillanat alatt elhallgatott a nyüzsgés. Mindenki kíváncsian fordult Dorea és a kialakuló vita felé.

-         Nem fogod elküldeni a leveleket sehová sem – húzta el a száját Rabastan. – Mert nem teheted. TE is pontosan olyan jól tudod mint én! Az iskola szabályai nem tiltják, hogy félóriásokat vegyenek fel, ahogy a Wizengamot is körberöhögne egy ilyen kérvénnyel. Ráadásul ha végiggondolnád, máris tudnád, hogy nem teheted meg, mert aláásod a pályafutásod egy ilyen levéllel a Wizengamot előtt, vagy nem te hangoztatod a törvényeket és a szabályokat itt állandóan? – kérdezte gunyorosan Rabastan.

-         Hogy képzeled, hogy kioktatsz engem!? – emelkedett fel Dorea is ültéből, mert zavarta, hogy felfelé kell néznie Rabastanra.

-         Tagadod vagy sem, hogy fontosabb a Wizengamotba jutásod, mint a mardekáros elsőseink érdeke tisztelt prefektus kisasszony? – szegezte a kérdést kíméletlenül Doreának Rabastan.

-         Hogy merészelsz…! – fulladt el Dorea hangja a felindultságtól.

-         Tehát nem tagadod! – Rabastan gyűlölettel ütögette össze a tenyerét. – Nagy taps a mi prefektusunknak! – nézett körbe a mardekár asztalnál ülőkön Rabastan. Dorea kikerekedett szemekkel bámulta Rabastan hirtelen ellene irányuló támadását.

-         Elég legyen! – harsogta Dorea Rabastanra miközben az asztalra támaszkodott fenyegető szemöldök-összehúzással.

-         Az iskolaelsőnk! Prefektusunk! – nézett körbe a mardekárosokon Rabastan, miközben Doreára mutatott. – Aki íme önös érdekeit előbbre veszi, mint a háza kívánalmait. Te azért vagy prefektus, hogy minket képviselj nem pedig magadat! – dörögte mély hangon Rabastan, kérdőre és felelősségre vonva Doreát a szavaival.

-         Miért varrod ezt az egészet az én nyakamba!? – kezdett Dorea hangja hisztérikus hangnembe váltani. – A nagy barátod Nott! Ő is prefektus lett idén! Ő is megfogalmazhatná! – Dorea két tűz közé került. Érezte, hogy aranyvére és mardekáros önérzete diktáltatná vele már a felháborodott szöveget, ugyanakkor szabálytisztelete és Wizengamotbeli álmai azt parancsolják, hogy fogja vissza magát és kövesse a helyes utat, vagyis nem tiltakozhat semmiért, mert minden jogos. – A francba is! – csapott az asztalra, s nagy sebbel-lobbal igyekezett elhagyni a nagytermet, de Rabastan átlendült az asztal felett és megállította a lányt.

-         Dorea! – ragadta meg a lányt vállánál fogva Rabastan.

-         Hagyj! – püfölte Rabastan széles vállát Dorea.

-         Még mindig nem érzed? Fel akarlak már rázni ebből, amiben élsz! Lásd már be végre, hogy nincs semmi sem jól, te is érzed, a véredben van! Ezek nem normális dolgok! Félvérek a mardekárban, félóriások a Roxfortban! És ez csak egy iskola! Van fogalmad róla, hogy mi van akkor odakint? Hogy mit élnek meg a szüleink? Az aranyvérű társadalom? – Rabastan kereste Dorea tekintetét, de a lány kerülte.

-         Bár a vérem mást diktálna, az eszem valóban nyugalomra int. Ha majd a Wizengamotban leszek, meglátom, hogy mit tehetek – felelte hűvös suttogással Dorea, miközben lehunyta a szemét. – Rabastan én azért lettem prefektus és iskolaelső, hogy megfékezzelek titeket, az indulatokat, és hogy igazságot teremtsek és tartsak! – emlékeztette Dorea.

-         Van igazság? S ha igen, szerinted ez az? – vádolta Doreát dühösen Rabastan. Dorea fáradtan temette arcát a tenyerébe.

-         Rabastan! – sóhajtotta Dorea kimerült hangon. – Merlinre, és mindenre, ami Mardekárhoz kapcsolódó fontos és sérthetetlen dolog, kérlek, hogy fejezd ezt be! Ezzel a konflikust generáló szövegeddel semmire sem mégy, csak jobban magunk alá vágod a fát! Légy egy kicsit felnőtt végre! Már ötödéves vagy! Nem vagy már gyerek! Ha öklödet és pálcádat rázva rontasz rájuk, akkor semmiben sem különbözöl majd tőlük! Egy mardekáros észérvekkel és ravasz módon hátulról és alattomosan támad tudhatnád! – próbálta higgadt mederbe terelni Rabastan gondolatait Dorea. – Úgy kell eljárnunk, hogy ebből semmit se vegyenek észre! Ezért légy türelmes, a felnőttek a varázsvilágban biztos, hogy gondolkodnak a problémákon, nem neked kell megváltanod a varázsvilágot – futott végig könnyedén Dorea tekintete a fiú arcán, majd mielőtt ellépett volna még hozzátette: - Ja és nem is Tom Denemnek! – a megjegyzésnek volt valami éle. Rabastan fülét nem kerülte el ez a mellékzönge.

-         Igaza van az okos, tanult, és korban is előttünk járó prefektusunknak – hajolt meg túlságosan is mesterkélten Rabastan. – Dorea iszom a szavaidat mint mindig. S megfogadom a tanácsod: alattomosan és hátulról támadva, értettem! – bólogatott Rabastan és kifürkészhetetlen tekintettel elfordult, s öles léptekkel visszament a nagyterembe. Dorea összehúzott szemhéjjal követte a távolodó alakját. Egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy a tanácsát Rabastan a helyes irányba indulva fogadta meg. Mindig résen kell lennie! Jobb lesz szemmel tartani a Lestrange-ok és Tom Denem üzérkedését a Mardekárban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés