A mardekár fiúháló csendjét csak a pennák sercegése törte meg. Tom hason fekve az ágyán  vigyázva, nehogy a mardekár címeres ágyneműre cseppentse a fekete tintát az élményeit örökítette meg a fekete Vauxhall Road-i naplójába. Már harmadik évét kezdte a Roxfortban és így tudta a legjobban összegezni észrevételeit és gondolatait. Rodolphus megmutatta neki azt a varázstrükköt, amivel a naplója sosem telik be. És bármikor visszakereshetővé válik a bejegyzése. Tom ezt akkor vetette még fel a fiúnak, amikor már naplója vége felé közeledett és újat akart beszerezni, Rodolphus meghökkenten nézett rá, és bemutatta a praktikus varázsigét, amivel megbűvölte Tom naplóját is. A varázsvilág mindennapjait, és az éveken átnyúló állandóságokat pedig egyre élesebben látta maga előtt. Ahogy a Roxfortba kerülése pillanatától megfogalmazódott benne a kérdés, azóta is szüntelen egyetlen dolog érdekelte. Az alapítók és azok közül is: Mardekár Malazár. A legdicsőségesebb, legismertebb varázstörténelmi személyiségek egyik legnagyobb alakja, az őse, és rokona. Valahogy ettől az egésztől titkon úgy érezte, hogy nagyon fontos ember ő itt ebben a világban. Nem is ember. Varázsló. Mágus! Mert ez a jelző sokkal többet mond el róla, mint a mugli világbeli megnevezések. Vágyott arra, hogy minél több történetet megismerjen Mardekár családjáról, vagyis, tulajdonképpen a saját rokonairól. Régi könyvekben rátalált Mardekár leszármazottaira. S ezeket olvasgatta, ha tehette. Egyre jobban kialakult a saját énképe ebben az új világban. Rabastan ösztönző  felkarolásával, pedig tudta, hogy egyre közelebb kerül ahhoz, hogy valóban teljes jogú tagja legyen az aranyvérű társadalomnak, Mardekár társadalmának. Az aranyvérű társadalom zárt rendszer, és a varázsvilágban mindenki más úgy tesz, mintha ilyen nem is létezne. Pedig a halmazok metszetébe csak az kerül, aki minden kritériumnak megfelel. Aranyvérű, kellően ismerik, párbajklubtag, a társaság része. Ismeri az aranyvérű normákat. Tom még csak homályosan tapasztalta ezeket a korlátokat, amik még most meggátolják abban, hogy bekerüljön valami nagyon szűk, nagyon privát belső körbe. Aminek háztársai kivétel nélkül tagjai. S a bekerülésén Rabastan Lestrange nagy erőfeszítésekkel munkálkodik. Rodolphus fiatalabb, s ezáltal kevéssé látja át ezeket a dolgokat, vagy inkább tudja ő, csak azt nem, hogy mit is kellene tennie, hogy változtasson rajtuk.  Rabastan viszont rátapintott a mikéntjére és a módjára is.

- Pszt! Tom! – suttogta át Rodolphus, aki törökülésben ülve az ágya közepén, az ölében tartott naplójába írt.

- Mi van? – súgta vissza Tom, s válla fölött hátranézett Ignatius Prewett és Evan Rosier ágyára.

- Szerinted ír haza Lucretiának? – intett a fejével Prewett felé Rodolphus.

- Nem tudom és nem is érdekel – morogta mérgesen Tom. – Utálom a Prewetteket – foglalta össze álláspontját komoran Tom. Rodolphus egyetértően bólintott.

- Szemét dolog, amit Lucretiával tesz – egészítette ki Rodolphus hangot adva ő is véleményének.

- Kár, mert Lucretia sokkal jobb eredményeket érhetne el a vizsgákon, ha nem lenne mindig kiszakítva az iskolából – jegyezte meg Tom.

- Kétségtelenül, de az aranyvérű lányok mind így járnak – mártotta a tintásüvegbe a pennáját Rodolphus.

- Kivéve Amelia Crackot – emlékeztette Tom a barátját évfolyamtársukra.

- Már őt is elígérték – legyintett Rodolphus. – Gondolom valami nagy dobást akarnak az esküvőre azért várnak.

- Ő is? De honnan tudod ezeket, nem értem – ingatta a fejét Tom, s tenyerébe támasztva az állát tovább írt.

- Ezt mindenki tudja a mi világunkban. Előre megmondom neked az egész mardekár-ház rokoni felépítését, ezeket tudjuk, és kell is tudnunk, nehogy valami galibát okozzunk a tudatlanságunkkal – magyarázta Rodolphus.

- Hogy lehetne ennyi mindent fejben tartani? És egyáltalán, olyan ostobaság ez az egész nem? – vonta össze a szemöldökét Tom.

- Szerintük nem az. Ezek a dolgok azért fontosak, hogy például ha elérkezne az ideje, ne kezdjek Lucretiára szemet vetni, amikor tudom, hogy Prewett veszi el. Kínosan ügyelünk arra, hogy ne legyenek konfliktusaink – magyarázta Rodolphus. – Az aranyvérűek nem szeretnék egymás torkát átharapni, van a világban éppen elég más vérű, akiét át kellene – nézett sötét vigyorral a képén Tomra  a Lestrange fiú.

- Például kikét? – nézett fel rá kíváncsian Tom, s pennáját félretette addig.

- Például az ilyen Hagrid félékét. Meg…öhm…voltaképpen mindenkit, aki nem aranyvérű – rázta meg magát Rodolphus, ahogy leegyszerűsítette a képletet Tomnak.

- Tehát csak ti maradjatok a varázsvilágban? – emelte fel a fejét Tom. – A felsőbb rendű faj. Az én világomban a szőkék és a kék szeműek azok. Ebben a világban az aranyvérűek. Figyelj Rodolphus. Ezek szerint neked is van jövendőbelid? – kapott észbe Tom.

- Nekem? – Rodolphus vidáman felkacagott és közben hátradőlt az ágyra. – Jó poén. Már csak az kellene nekem. Nekünk nincs. Se Rabastannak, se nekem. Az ilyesmivel a család foglalkozik és nem mi. De általában… - Rodolphus elkomorodva nézett fel a zöld baldachinfüggönyre. - …az ilyen dolgokkal a nők foglalkoznak. Így hát…apát meg nem nagyon érdekli ez, tudod ő sem hisz az ilyen házasságokban – magyarázta Rodolphus. Tom egy ideig figyelte a fiút. Rodolphus megérezte a pillantását, s visszanézett rá. Látta a kérdést Tom szemében, amit a barátja nem tett fel. Rodolphus végül nagy sóhajjal nemet intett a fejével. – Anyám…nos…ő voltaképpen megszökött otthonról. Egy kalózzal. Rabastan kilenc éves volt. Én hét. Azóta nem láttuk. De biztos jól mulat! Nos én is kalóz akarok lenni – ült fel határozottan Rodolphus.

- Azt nem büntetik? – ráncolta a homlokát Tom.

- Dehogyisnem. Habár…voltak hivatásos kalózok is – javította ki magát Rodolphus. – Apa arra nevel minket, hogy a magunk útját járjuk, és ezért nem is keres rokonsági kapcsolatokat nekünk az aranyvérűekkel, mert ez olyan eleve elrendelés lenne. Amit ő nem akar. Mindig azt mondja legyünk szabadok! S nem láncol minket az aranyvérű kötöttségek felé – fogalmazta meg elgondolkodva Rodolphus.

- Úgy érzem még egy csomó mindent nem tudok erről a világról. Még tulajdonképpen az iskoláról sem, az egyetlen olyan helyről, amiben tényleg élek is itt a varázsvilágban – ingatta a fejét Tom. – A Roxfort történetében azt olvastam, hogy minden alapító hozzátett valamit az iskolához, és bizonyos részleteket ők építettek.

- Igen így van. Ott van például a Griffendél torony. Magát a torony szerkezetét, a belsejét és egyáltalán, hogy hogy néz ki belülről senki sem tudja, csak a Griffendélesek.  Mert azt Griffendél Godric építette – bólintott Rodolphus.

- A pincét tényleg Mardekár építette? – kérdezett rá különös fénnyel a szemében Tom.

- Hát persze! De nagy részét még a mardekárosok sem ismerik, mindig ugyanazokon a folyosókon közlekedünk neked nem tűnt még fel? – hívta fel Tom figyelmét Rodolphus.

- Van valami abban, amit mondasz – ült fel hirtelen érdeklődve Tom. – Vagyis…vannak más helyek is a Roxfortban, a pincében, olyan helyek, ahol senki sem jár?

- Ezt nem tudom bizonyosan, amíg elsős voltam nem is mertem arra menni, mert féltem, hogy eltévedek – vallotta be Rodolphus. – Ráadásul a pince olyan hideg és nyirkos, ez a szag…ami terjeng…néha…undorodom tőle…persze csakis titkon – préselte össze az ajkát Rodolphus.

- Doh és penész – rántott vállat közönyösen Tom. Ő eleget találkozott vele egész életében.

- Lehet, de azok a helyek olyan…sötétek is, nincsenek sosem megvilágítva, és olyan, mintha arra már semmi sem lenne – borzongott meg Rodolphus.

- Talán…talán csak ezt akarják elhitetni velünk – véste metszőfogait alsó ajkába elgondolkodva Tom. – Sokszor a külső csak az elrettentést szolgálja.

- Ha ezt Rabastan mondta volna megkérdezném, hogy most Doreáról beszél-e  - röhögött Rodolphus. – Hát figyelj Tom, nem tudom, szerintem egyszerűen nincs arra semmi, és hagyják enyészetté válni ennyi. Nincs ott semmi, és ezért nem is jár senki sem arra, ezért nem fordítanak rá gondot – erősködött Rodolphus.

- HA te mondod – hagyta rá Tom. Ugyanakkor szeme előtt ismét felderengett a pincerendszer labirintusa. Rodolphus lényegre tapintóan látta meg a valóságot. Csak bizonyos folyosókon járnak! És mindig ugyanazokon! A klubhelyiség felé, a bájitalteremhez, és a nagyterem felé vezető folyosón. Az egész pincerendszernek talán egy tizedét ha használhatják. S minden folyosónak van egy sötétségbe vesző része, amit már nem világítanak meg a fáklyák, félúton, sötétségbe vesznek, mintha nem is lenne végük, hanem valahová a fektetett nyolcasok világába vezetne: a végtelenbe. Ő vajon miért nem ment még sosem végig a folyosókon? Talán fél egykori őse építményétől? Micsoda butaság lenne! Most már megvan a bizonysága is hozzá, ő mardekár leszármazottja! Nem ijedhet meg a saját rokona tervétől! A többiek lehet hogy félnek. De ő, például tényleg nem félt. Talán egyszerűen csak nem érdekelte eddig, vagy nem volt számára fontos, szükséges.

- Rodolphus! – szólította meg a fiút, aki már éjjeliszekrénye felső fiókjába csúsztatta naplóját, jelezve, hogy számára vége a napnak, és aludni készül.

- Tom, mi most már aludni szeretnénk! – szólalt meg Prewett elfújva a gyertyát.

- Rendben, jó éjt! Csendben leszünk – felelte a vézna fiúra felnézve Tom. Rodolphus várakozva könyökölt a párnáján.

- Szerinted tényleg, igaz? Létezik a Titkok Kamrája? – súgta halkan Tom.

- Az aranyvérű világban csakis egyet érdemes tudni, hogy minden szóbeszédnek van alapja – bólogatott huncut szemvillanással Rodolphus. – Persze ezt a „kamrát” senki sem találta meg. Amúgy kétlem, hogy kamra lenne. Az nem Mardekár stílusa.

- Hogyhogy nem Mardekár-stílus? – Tom homlokráncolva nézett barátjára. Mi lehet Mardekár stílusa a középkorban? Nem a román, hanem a gótikus? Vagy mi?

- Mardekár nem kamrákat csinálna, ha csinálna, inkább csarnokot, hatalmas átriumot, vagy labirintusszerű folyosókat, esetleg katakombákat, a kamra, az olyan közönséges szó Mardekár munkájára. Kamra amúgy is a konyha melletti hűvös kis zug, amibe jó beletenni a bacont, de ennyi – találgatta Rodolphus.

- Ha a pincét építette Mardekár, akkor itt lenne a Kamra is? – mérlegelte Tom.

- Ez tényleg rejtély Tom. A Roxfort építésekor az alapítók külön dolgoztak, egymás tudta nélkül, nem elképzelhetetlen, hogy építettek olyan dolgokat, amikről a másik nem tud, és amit talán akkor akartak tovább fejleszteni, ha visszatérnek a Roxfortba, esetleg másra szánták őket, talán csak el kell telnie bizonyos időnek, hogy láthatóvá váljanak… - morfondírozott Rodolphus.

- Akár egy időzített bomba – susogta Tom. – Várjunk csak! Te Rodolphus, jártak Mardekár leszármazottak a Roxfortba? – kerekedett ki Tom szeme.

- Tudtommal te vagy az első ifjú Tom Denem – búgta sokat mondóan Rodolphus.

- De…hát…persze – csapott a homlokára Tom.

- Ahogy mondod – mosolygott Rodolphus. – Mardekár megtagadta a mugli származásúaktól a varázstanulást. Mivel a többi alapító nem értett egyet vele, Mardekár itthagyta az iskolát, és egyetlen Mardekár sem tette be  többé a lábát a Roxfortba. S miért? Mert mind büszke volt és aranyvérű. Ezért nem tudta az aranyvér társadalom sem igazán nyomon követni a mardekár vérvonalát. Mert akárhogy is az iskolarendszerben érintkezünk a legkorábban és a legtartósabban egymással. Egy Mardekár családnevű diák sem járt a Roxfortba. A Mardekár leszármazottak távol éltek a mi köreinktől. Voltaképpen fogalmunk se volt, kikkel házasodtak össze, hogy élnek-e még, egy idő után már mind azt hittük a család régen kihalt. Erre itt most a Roxfortba berobbantál, mardekár véreként. Egy mugli nevén, ezer év után ismét jelen van a Roxfortban Mardekár. Hát nem különös a sors Tom? – ingatta a fejét elképedve Rodolphus.

- de igen az! – felelte elgondolkodva Tom. – Én láttam az én ágamnak a családfáját. Unokatestvérek és testvérek házasodtak. Féltették a vért. Milyen nagyon is féltették – ámuldozott Tom megilletődötten. – Hát ezért nem ismertétek őket, mert maguk között házasodtak. S csendesen halnak ki.

- Nem halnak ki! Most már nem! Hiszen te itt vagy – súgta neki nyugtatóan Rodolphus. Tom tudta mi lesz a folytatás, s már előre a fejét rázta. – És tovább viszed a vért!

- Nem. Tavaly beszélgettem Lucretiával és megvilágosodtam. Nem szennyezhetem az aranyvért, magamban hordozom már a szennyező anyagot. Nem lehet. Lucretia is azt mondta, hogy aranyvérűek sosem választanának egy félvért. És igazuk van.

- Lucretia Black ne feledd. És ő elvan a maga kis elképzeléseivel. Csakhogy te nem alkalmazhatod azt a huncut praktikát sem, amelyet néhány beteg aranyvérű tett – torzult el Rodolhpus arca.

- Miféle praktika? – kérdezett rá Tom.

- Kiderülnek azért az elkendőzött sötét részletek is egy-egy család életéből, és ilyenkor titokban teljes vércserét szoktak kérni az aranyvérűek. Vagyis valamelyik családtag adja a vérét egy másiknak, hogy habár kevert volt a vére, ismét magának tudhassa teljes aranyvér tulajdonságait. Ezzel manipulálják a születési hibákat mondjuk így. Csak sajnos ezekbe az apró gyógyítói beavatkozásokba nem egy aranyvérűnek álcázott félvér belehalt. Kínos esetek ezek. Amikről Lucretia Black biztos, hogy nem fog beszámolni neked. Amúgy a Black családra is kezd ráhúzódni a Mardekár-családfa típus. Unokatestvéreket párosítanak. Walburga mélyen hallgat róla, de valójában ő is az unokatestvérével fog egybe kelni.

- Mi? Kivel? – hőkölt hátra Tom.

- Hát…Orion Blackel. Lucretia öccsével. Azt hittem ezt régen tudod – tárta szét a karját Rodolphus.

- Nem, nem tudtam – döbbent le Tom.

- De hagyjuk most a Black-ek ügyeit. Most rólad van szó. Mi az, hogy nem adod tovább a vért? – tiltakozott Rodolphus.

- Nekem egészen más terveim vannak – zárkózott el Tom. –Lehet, hogy nem lesz szükség arra, hogy tovább adjam a vérem – felelte sejtelmesen Tom.

- Miért mik a terveid? – hajolt ki az ágyból Rodolphus, hogy jobban hallja Tom suttogását.

- Le akarom győzni a halált! – lehelte Tom. Félelemetes volt ahogy kimondta. Rodolphus nyekkeni sem tudott. Csak meredt a fiúra, pislogás nélkül, mint aki farkasszemet néz a másikkal. Dermedtségéből révedve elütötte a dolog komolyságát.

- Azt hiszem nem kellene ennyi mesél olvasnod – ásította Rodolphus és kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, magára igazgatva a takarót. – Jó éjt Tom!

- Neked is – csukta össze a naplóját komótosan Tom. Ő már döntött. Csak a módját kell megtudnia. Majd egyszer. De arra még van ideje. Hiszen fiatal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés