A mardekárosok csak a fiúháló ajtajának csapódását hallották. Összetörten ültek és meredtek maguk elé. Tom éltette bennük a mardekár eszmét, a vér körül nyüzsögtek mind, s abban a csodás eufóriában, hogy Tom nemzedéke viszi tovább a mardekár vért. Most, hogy bújtatott életéből egyszerre felszínre tört a vér, elképzelni sem tudták, hogy újra el kellene veszíteniük.

- Minden összeomlott – fújta ki a füstöt Dorea.

- Túlreagáltuk volna? – hamuzta le a fölösleget a poharába Rabastan.

- Inkább feltetted-e valaha is magadnak a kérdést: csak Mardekár vérét tiszteled Tomban? – emelte meg hűvösen a szemöldökét Dorea. – Mi mindannyian,… befogadtuk volna magunk közé Tom Denemet félvérként, ha nem tudjuk, hogy mardekár vére? – Rabastan nem felelt, de megtette helyette Dorea. – Nem – eregette az alacsony mennyezet felé a füstöt Dorea. – Egyáltalán ne szépítsd a dolgot Rabastan. Mert tudod nagyon jól, hogy úgy kifúrtunk és kiutáltunk volna magunk közül egy félvért, hogy az első héten sírva menekül el a Roxfortból. Ez a természetünk. Mi ilyenek vagyunk, mert mi, aranyvérűek vagyunk – mondta kíméletlen hangnemben Dorea.

- Jó, igazad van – pöccintette meg a cigerattája végét Rabastan, hogy leperegjen a hamu. – És?

- Válaszold meg te a következő kérdést: Tisztelsz mást is Tom Denemben, mint a vérét? Mardekár Malazár vérét? – Dorea veséző sötét, és kegyetlen pillantással tartotta fogva Rabastan tekintetét. Rabastan egyre nehezebben tudta tartani a szemkontaktust, érezte, hogy szárad a szeme a reflexei pedig követelik, hogy pislogjon. Marta a szemét a cigarettafüst. Lehunyta a szemét.

- Hogy választhatnám szét a kettőt? Tom és a Mardekár vér egyet jelent. Nem…nem tudok válaszolni – tiltakozott Rabastan.

- Ugyanígy fáradoznál Tom Denem beilleszkedéséért, ha csak egy közönséges félvér lenne? Mi több egy szimpla aranyvérű? Megkértél volna ,hogy tanítsuk párbajozni? Hogy vezessük be a klubba? – rázta a fejét Dorea, s hozzá hidegen felkacagott.

- Ne légy ilyen kegyetlen! – rázta a fejét Rabastan. - …hozzám.

- Fáj a valóság Rabastan? Belegondoltál vajon Tomnak, hogy fájhat? Ő elhitte, hogy őt tiszteljük, hogy mindez neki szól! És most te hozzá vágtad, hogy csaknem megveted azért a döntéséért, hogy nem akarja tovább örökíteni a vérét. Pedig azzal bombázta mindenki a mardekárban, hogy itt a tiszta vér számít. Ami neki már nincs meg! Tizennégy éves! Három éve sincs a varázsvilágban, de felfogtad mivel kell szembesülnie? – ostorozta szavaival a fiút Dorea.

- Elég, hagyd abba! Ne rikácsolj a fülembe! – szorította a tenyerét a fülére Rabastan. – Talán még nem fogta fel mennyire értékes a vére!

- Csak számodra! Számunkra! Ő egy másik világból jött! És a muglik világában a vérvonal nem feltétlen számít ennyire fontosnak, mint nálunk. Ráadásul az ő szemében a saját vére is szennyezett. Meg van mérgezve. S ezt már nem tudja lemosni, mert az utódaiban is ki fognak ütközni a mérgezett vér jegyei. Mi aranyvérűek pontosan tudjuk ezt! A selejt vér kiütközik, meglátszik, érezzük, mintha szaga lenne. Ha egyszer megmérgezték, onnantól már nem tudják letagadni! Tom Denem világában a házasság ennél egy sokkal egyszerűbb dolog – dohogta Dorea tüdejéből a füstöt.

- Honnan tudod te ezt? – tiltakozott Rabastan.

- Hogy az egész mardekárból én voltam az egyetlen aki ráerőszakolta magát a mugliismeret órákra járás fáradtságos munkájára. Mert kell…

- A Wizengamothoz, tudom – húzta el a száját Rabastan.

- Tom Denem egy szabadabb világban élt, számára nem érthetőek a mi szabályaink. A mi házasságpolitikánk. Egy aranyvérű csakis vér, vagyon, gazdagság, társadalmi helyzet és nos némi környezeti behatároltság alapján házasodik. Ha meghúzunk minden vonalat, akkor egy olyan mátrixot kapunk, amiben szinte minimális azon egyedek száma, akikkel tényleg házasságra léphetünk.  Mert mindenki elfoglal egy helyet a mátrixban, és csak a melletted levővel házasodhatsz. Ilyen egyszerű – legyintett fásultan Dorea.

- S ettől boldogok vagyunk? – nézett fel rá letörten Rabastan. Furcsa fény volt a szemében. És szomorúság ült a mélykék szemek alján. Ugyanaz, mint amit Dorea az esküvője napján látott Rabastan tekintetében.

- Nálunk…nem a boldogság számít – eresztette ki nehézkesen a füstöt Dorea. – Ne térj el az eredeti témáról – hidegült el Dorea, s elkapta a tekintetét.

- Boldog vagy a házasságodban? – kérdezte pimasz módon Rabastan, de a hangjában mély komolyság ült.

- Nem akarok a házasságomról beszélni – zárkózott el teljesen Dorea, s Rabastan poharába pöccintette ő is a hamut.

- Sokkal jobbat érdemelnél Dorea! – suttogta rekedten Rabastan. – Olyat, aki boldoggá tesz, aki adni is tud…

- Fejezd be! – lehelte Dorea, s ahogy Rabastanra nézett látszott, hogy nedvesebb a szeme a kelleténél. – Nem akarok erről beszélni, még csak gondolni sem rá! Így is nehéz nekem hát nem veszed észre?! – zihálta szaggatottan Dorea. Rabastan eltökélten nézte a lányt, s a pohárba dobva a cigarettacsikket a lány keze után nyúlt, de Dorea időben húzta el. – Kérlek, Rabastan, ne nehezítsd meg a helyzetemet! Uralkodj magadon!

- Én nem Te vagyok! Nekem ez nem megy ilyen könnyen! – lökte hátra magát Rabastan a fotel támlájának. – Nem tudok uralkodni magamon és nem is akarok! Bár csodállak érte, hogy te ilyen szoborridegséggel képes vagy rá  - Rabastan tekintetéből eltűnt az a nyugtalanító fény, s most az ő szeme is hideg kékre váltott. – Nem tudom eldönteni kit gyűlölök jobban Pottert, vagy téged!? – Dorea királynői mozdulattal emelkedett fel ültéből, s Rabastan cigarettavége mellé dobta a sajátját a pohárba. A klubhelyiség másik végébe menekült Rabastantól, s a kandallónak támaszkodva fölényesen felvetett fejjel fordult meg. Míves kandalló faragott szélének egyikét teljesen kitakarta Dorea hosszú lába, a ceruzaszabású szoknya, amely most is rásimult a csípőjére és a combjára.

- Mit akartok tenni? – tette fel a kérdést az egész mardekárnak Dorea. Romokban hevert a klubhelyiség, a törött üvegekre sorba Reparót szórtak, szárították a szőnyegeket, de most mindenki abbahagyta a munkát.

- Te mit javasolsz? – kérdezett vissza Rodolphus.

- Talán, hagynunk kellene, hogy maga formálja meg következtetéseit – pedzegette Dorea.

- Nem fogom magára hagyni Tomot – Rabastan eltökélten.

- Felcsapsz kerítőnek? – húzta fel hűvösen a szemöldökét Dorea.

- Találni fogok neki valót – erősködött Rabastan.

- Magadnak se találsz! – felelte gúnyosan Dorea. Ismét ellentétes oldalon álltak. Pedig alig néhány perce, mintha még egészen más hangulatban beszélgettek volna. De most már ismét fagypont alá süllyedt köztük a levegő. Hidegen és takargatás nélküli ellenszenvvel fordultak egymás felé.

- Véghez viszem, amit elterveztem. Tom Denem az aranyvérű társadalom tagja lesz – emelkedett fel Rabastan is.

- S ő, tényleg akarja ezt? – vetette ellen Dorea.

- Nem kérdés. Közénk való. A Süveg ide osztotta be! – emlékeztette Rabastan. – A Süveg tudja, hogy mit csinál, a többi már rajtunk áll. De Dorea a te hozzáállásoddal, biztos, hogy nem azt tesszük, amit kellene. Szóval, én továbbra is a magam útját járom – indult meg a hálótermek felé Rabastan. – A Süveg döntésének megfelelően alkalmazkodhatnál már te is.

- Én nem fogok senkihez sem alkalmazkodni. Takarítsátok fel ezt a szemetet innen! – vetette oda foghegyről a mardekárosoknak Dorea, s kielőzve Rabastant felsietett a lányhálóba.

Az óra végét mindenki megkönnyebbüléssel fogadta. Összecsapták füzeteiket, és átszökkenve a padon siettek ki a folyosóra a diákok.

-         Hallottátok!? Állítólag Rubeus vérfarkaskölyköket nevel az ágya alatt! – suttogta egy lány, aki Tom előtt ült.

-         Az nem veszélyes? A vérfarkasok megharaphatnak, és ezzel megfertőznek minket is! – habozott a másik.

-         Tanulhatnánk a vérfarkasproblémáról részletesebben is órán – jegyezte meg a társa fintorogva.

-         Nem lennék Rubeus Hagrid hálótársa az is biztos. Persze ő félóriás, rá nem veszélyes egy ilyen harapás, de ránk, varázslókra és boszorkányokra igen! Erre nem gondol ez a féleszű? – bosszankodott Amelia Crack gonoszul odavetve a két Hollóhátas lánynak.

-         Érthetetlen! Szólni kellene az igazgatónak! – javasolta Alexandra Yaxley.

-         ARmando Dippetnél befolyásolhatóbb embert még nem ismertem. A kisujját sem mozdítaná mert a Roxfort jóhírén kívül semmi más nem érdekli. Botrányt nem fog megszellőztetni innen – dörmögte a lányokra Rodolphus. Tom nem kapcsolódott a beszélgetésbe. Csak csendesen lemaradva várta, hogy kimenjenek a teremből. Úgy intézte, hogy ő maradjon utoljára a Sötét varázslatok kivédése tanárral. Galatea Merrythought idős, görnyedt hátú asszonyság volt. Kicsit szenilis.

-         Tanárnő! Segíthetek összepakolni? – kérdezte behízelgő modorában Tom.

-         A vetítővásznat, ha összecsuknád, Tom és azt a szerkezetet kikapcsolnád és idehoznád, az nagyon jó lenne! – mosolygott rá hunyorogva az idős professzorasszony.

-         Ha parancsolja tanárnő! – hajolt meg könnyedén, s máris felugrott a katedrára a vetítővászonért. Végignézett az üres osztálytermen. A kihalt padsorokon. Ezt az árvaházban is szerette. A katedrán állni. S most megtalálta a tárgyat is, ami a legközelebb állt hozzá. A sötét varázslatok kivédése. Már magában a szóban is benne volt a sötét varázslat. Amit ismerni kell, hogy tudja, hogyan védekezhet ellene. Előbb magát a veszélyt ismerjük meg és utána ébredünk rá, hogy védekezni sem árt ellene. Tom legalábbis erről meg volt győződve. Nem elég a védekezés, ismerni is kell. Sőt használni. Soha semmi sem érdekelte még úgy, mint a fekete mágia és a sötét varázslatok. Galatea Merrythought pedig kellően idős és erejét vesztett tanár volt már.

-         Kérdezhetek tanárnő? – futott végig a kérdés a terem levegőjében, miközben Tom a vásznat tekerte össze. Könnyed volt a hangsúly, mint amikor Tom valami nagyon is fontos dologra kérdez rá. Ilyen volt a kérdezéstechnikája. Maga sem értette hogy miért. Talán, mert nem akart sosem lebukni a kérdéseivel, vagy elárulni önmagát. Galatea Merrythought csak várakozón nézett a fiúra. - Tudja tanárnő, a tankönyvben nem volt elég világos számomra, hogy a vérfarkasok mennyiben tudatos lények átváltozásuk pillanatában, vagyis inkább ,hogy mennyiben tudnak vérfarkasként viselkedni, amikor valójában nincsenek átalakulva – nézett a tanárnőre érdeklődve Tom.

-         Igazán különös kérdés Tom – bólogatott elismerően Galatea. – Már hosszú ideje figyellek és azt kell mondjam, több évtizedes tanári pályám során nem találkoztam hozzád hasonlóan kivételes tehetségű tanulóval. Mert Tom te gondolkodsz! A többiek csak megtanulják, összeszerzik az információt a családból, a könyvekből, hallomásokból. Mindegy. Tapasztalatból – ingatta a fejét Galatea. – De a te kérdéseid mögött mindig ott van a kétkedés. Az elgondolkodás. És ha nem tévedek, akkor és csakis akkor kérdezel, ha te magad már rájöttél a válaszra és csupán bizonyságot akarsz igazam van Tom? – villantotta elő sárgás fogait Galatea Merrythought.

-         De tanárnő! Ön túlságosan is kiismer engem – felelte könnyed társalgási hangnemben Tom, és hozzá ellenállhatatlanul mosolygott. Végtelenül helyes fiú volt. Galatea Merrythought magában is elismerte, sem ilyen tehetséges és okos, sem ilyen bámulatosan szép arcú tanítványa nem volt még.

-         Az sosem baj, ha kiismerjük a másikat Tom. Az a baj, ha nem tudunk élni ezzel – hunyorított Galatea bölcs hangjával balzsamozva hintve a varázslás titkait.

-         Akár a másik kárára is tanárnő? – nevetett fel túlságosan is lágyan Tom.

-         Akár – kacsintott Galatea Merrythought. Úgy pironkodott Tommal, mintha Tom az udvarlója lenne, s ő legalább hetven évvel fiatalabb. – De térjünk vissza a kérdésed forrására! Mire jutottál?

-         Hogy bár magát az átváltozást nem tudják szabályozni és akkor az emlékezetükben is pausa következik. De ha normál állapotukban viselkednek vérfarkasokként, akkor irányítani tudják tetteiket, sőt, mivel farkasok rendkívül kifinomult a szaglásuk, ha tudatosan választanak illat alapján olyat, akit nem akarnak megtámadni, vagy olyat, akit meg akarnak találni, akkor átváltozott állapotukban is bár nincsenek tudatuknál, de a szaglás ösztöne befolyásolni fogja őket. Vagyis akit meg akar támadni megtámadja, akit nem nem. Mert a szaglás az illatminta a nyitja mindennek. Vagyis voltaképpen korlátozni és irányítani is tudják vérfarkasbeli énjük tetteit – vezette le okfejtését Tom. Galatea Merrythought görnyedt háta mintha jobban kiegyenesedett volna.

-         Zseniális – suttogta Galatea. – Annyira az, hogy…voltaképpen ez még….bevallom…magamnak sem jutott eszembe. Csakis azt tudjuk, hogy tudatuknál lévén is képesek vérfarkasjellemzőket produkálni és  még tudati állapotukban esetleg elbújhatnak, vagy közeledhetnek valakihez. De hogy az illatminta alapján, a szaglás. Teljesen logikus. Miért nem vizsgált ilyen eseteket még senki? – mormolta maga elé elgondolkodva Galatea. Tom előre húzta a vetítőt és letakarta a fekete posztóval.

-         Köszönöm, hogy időt szakított rám tanárnő – mondta felemelt fővel Tom. Volt valami fölényes magabiztosság a tartásában.

-         Nem, nem. Én köszönöm az érdekes eszmefuttatást Tom – felelte rá Galatea és tekintetével követte a magas fiút, ahogy távozott a tanterméből. Van érzéke a Sötét varázslatok kivédése órához kétségtelenül. Galatea csoszogva ért a nagyterembeli ebédhez. Nehézkesen foglalt helyet. Idős volt már ő. Rangidős ebben az iskolában.

-         Már megint azok az öreg csontok Galatea? – kérdezte szakálla alatt mosolyogva Dippet igazgató. Haja már alig pár szál, de szakállal kárpótolta a hiányt.

-         Bedörzsölős gyógyszirupot írt fel rá a gyógyító, az hatásos – hümmögte Galatea szemével a mardekár asztalnál nézelődve. Végre megtalálta az egyenes derékkal ülő Tomot. – Kivételes képességű fiú. Én több generációt végigtanítottam itt a Roxfortban, de párját ritkítja! Nem találkoztam hozzá hasonlóval.

-         Minden tanár csak dícsérni tudja – követte a tekintetet Dippet igazgató. – Tavaly is évfolyamelső volt, és idén nagy esélyes az iskolaelsők közé emelkedni. Bár jómagam nem tanítom, de Horatius csak jókat tud mondani róla.

-         Tom Denemről beszéltek igazam van? – törölgette jóízűen a szája szélét Lumpsluck professzor. – A legokosabb az egész mardekárban – nevetett hasból. – Bravúros! Elkápráztató! Minden tárgyból felülmúl mindenkit! Magam sem találkoztam hasonló esettel! Igazán ritka dolog egy diáktól. Hiszen még csak harmadéves. Mégis minden idők legtehetségesebb Roxforti diákja! – áradozott róla Lumplsuck. Természetes, hogy örült, a saját házából kerül ki a Roxfort egyik legkimagaslóbb tehetségű diákja.

-         Szorgalmas, okos, intelligens – sorolta hevesen bólogatva Binns professzor is. – Magam nem sok diákra figyeltem még fel az óráim során. Valahogy a diákságot sosem hozta lázba a Mágiatörténet. De Tom Denemnél érdeklődőbb és okosabb diákkal még nem találkoztam.

-         És milyen szerény a lelkem! – ingatta a fejét Galatea Merrythought.

-         Ne feledjük honnan jött, egy árvaházból – szólt közbe Dumbledore professzor.

-         Igen, azok a kopott, használt talárok rajta, jaj-jaj! De lám tényleg nem a talár számít! Rendkívül rokonszenves fiatalember – erősködött összepréselt elégedett ajkakkal Galatea. – Horatius érdemes rajta tartanod a szemed!

-         Mindenképpen! Én mondom, sokra fogja vinni ez a gyerek! Én felismerem az ilyesmit – bizonygatta jóízűen Horatius Lumpsluck. A tanárok rokonszenvvel tartották tekintetüket a szép arcú, magas homlokú, mardekáros diákon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés