Tom a könyvtárba húzódott szabadideje nagy részében. Sokat olvasott, s az érdeklődése egyre jobban kiterjedt a mágia különböző ágai iránt. Most, hogy már valamelyest ismerős volt  a varázsvilágban, és jártas a varázslásban, fokozatosan kezdett kialakulni az érzéke, hogy mi a jó és mi a rossz varázslat. Mi a helyes és mi a helytelen. Már gyermekkorától benne élt, vele együtt nevelkedett és erősödött a vágy a kegyetlenebb dolgok iránt. Egyszerűen hajlam volt ez benne. Jobban érdekelte mindig az, ami fájdalmat okoz másoknak, ami gonosz, erőszakos és durva dolog. Hajlott rá, most is, hogy ezeket ismerje meg minél hamarabb. Hogyan tud védekezni, mert az árvaház arra tanította, hogy a legjobb védekezés a támadás. Így hát előbb ő akar kárt tenni az ellenfélben, mint hogy annak legyen ideje ellene fordulni. Már előre átnézte az ártó gyógynövényeket, a méregkeverés titkait, és egyre jobban érdekelték a sötét varázslatok. A tiltott varázslatok. Kegyetlen és kíméletlen akart lenni mindenkivel, aki megérdemelte, aki kiharcolta ezt nála valamilyen oknál fogva. És most is benne élt a vágy, hogy engedelmeskedjenek neki. Ezért szerette a kígyókat is. Minden kiránduláson. Mert engedelmeskedtek az utasításainak. Minden úgy volt, ahogy ő akarta. S ez nagyon tetszett neki. Tom bágyadtan meredt az előtte gomolygó füstös kristálygömbre. Maga sem értette miért ezt az órát választotta. Talán csak azért, mert még nem ismerte. És külső világból érkezve ez tűnt a legérthetőbbnek számára. S mert Rodolphus is ide jött. Rodolphus csak azért, mert jóslástanból könnyűek a vizsgák. S persze az vonzott minden mardekárost a jóslástanra, hogy Cassandra Vablatskynak neve volt a szakmában. Mindenki tudta Cassandra igazi jósnő. S nála tanulni mindenkinek nagyon sokat jelentett. Mert Cassandra Vablatsky név volt a varázsvilágban, kellően idős is volt hozzá, hogy megszerezze ezt a nevet. Tom homlokráncolva ébredezett. Hisztys Myrtle pattant fel az asztaltól bömbölve.

-         Komolyan megváltás lenne, ha kimenne az óráról – sóhajtotta Rodolphus az állát az asztalon támasztva.

-         Ha gyenge az idegzete mi a francnak vesz fel egy olyan órát, ahol csupa rosszat hall az ember – mérgelődött Tom.

-         Neked sose jön ki rossz – vetette ellen Rodolphus.

-         Azt is megjósolta, hogy vita fog kialakulni körülöttem – tiltakozott Tom. – És ez nem a jó jóslatok közé tartozik szerintem – tette hozzá bosszúsan.

-         Véletlen egybeesés – felelte rá Rodolphus lustán. – Vajon észrevenné, ha aludnék itt egy kicsit?

-         Biztosan, ugyanis éppen erre jön – bökte oldalba Rodolphust Tom.

-         Ma mindenkinek jósolok, Tom – kérte el Tom tenyerét Cassandra.

-         Tanárnő jósolni akar nekem? – kérdezte lapos pislantással Tom, de hagyta, hogy a jósnő átsimogassa a tenyerét.

-         Érdekes figyelni a változásokat – suttogta mohón Cassandra. – Mindig keresem az apró részleteket, amik másabbak. – Szinte csiklandozta az érintése Tomot. Száraz volt Cassandra tanárnő keze is és Tom keze is. – Micsoda gazdag életút! De mindig ezek a törések benne, mintha nagy traumák érnének. Olyan furcsa. Megszakad, szünet, aztán újra indul a vonal. Senkinél nem láttam még ilyet – ingatta a fejét most is a tanárnő. – Lassan egy éve próbálom megfejteni a rejtélyét ennek a tenyérnek. De úgy érzem életemben először kudarcot vallok – súgta hatalmas izgatott szemmel Tomra meredve, mintha csak gyerekcsínyekbe avatná be. – Mit nem értelmezek jól? – ráncolta a homlokát Cassandra. – Mit jelenthetnek ezek? – simogatta Tom tenyerét újra és újra a jósnő. – Egyetlen éles keresztmetszés van. Ennek így kell lennie – paskolgatta meg a kezét mosolyogva Cassandra.

-         Tanárnő megtartja magának az eredményeket – fordította le a tenyerét Tom. – Sosem mond semmit.

-         A jóslásban pont az a lényeg, hogy nem azt kell mondani, amit a másik vár. Egy jó legilimentor ezt könnyűszerrel kiolvassa és Tom te turpiskodsz! – inttette meg ujjait Tom felé figyelmeztetően Cassandra.

-         Tanárnő félreért engem – tiltakozott Tom.

-         Én jósnő vagyok, az a feladatom ,hogy a következő lépésedet lássam. Egy jósnőnek mindig zárva az elméje Tom – igazgatta meg fátylait Cassandra Vablatsky.

-         Elnézést kérek – sütötte le azonnal szerényen a szemét Tom. Bár valójában mérgelődött. A jósnők veszélyesek! Senki sem vette még soha észre, hogy az elméjébe akar hatolni. Hogy látni akarta a gondolataikat. Erre itt van…ez a nő. Honnan tudta?

-         Nem történt semmi, amiért elnézést kellene kérned. A varázsló ösztönösen nyúl ezekhez a formákhoz. Természetesen, hogy te is. Tom, te a legek lege vagy. Ez van írva a tenyeredbe is. Nem lesz nálad senki sem jobb, mert te leszel a legjobb abban amit csinálsz. A kérdés csak az, hogy mik ezek? – fürkészte Tom arcát. Tom pedig Cassandra pillanatnyi elgondolkodásában elkapta a gyenge pillanatot. Beláthatott a fátyol mögé. Cassandra Vablatsky valóban látott valamit, amit mindenki más is. Tom mindenben szélsőség volt. A legjobb tanuló, a legszerényebb, a legokosabb, és az életútját is ez a szélsőség fogja jellemezni. Mindenki fölött. De Cassandra Vablatsky képzelete és gondolata túlságosan szűk látókörre korlátozódott. Tom felismerte ezt a végzetes hibát, ami elvakította a jósnő belső szemének látását. Ezért érthetetlenek a dolgok előtte. Cassandra elfordította a tekintetét Tomtól és  Ignatius teáscsészéjébe meredt.

-         Ignatius neked ennyire sok háziállatod van? – vonta össze a szemöldökét Cassandra Vablatsky. – Emlékszem az előző félévben is elvesztettél valamit. – Prewett elvörösödött.

-         Nem, tanárnő…nem háziállatok…csak – Ignatius nyöszörgését nem várta ki a jósnő, továbbment.

-         Ó, én megúsztam – vigyorgott Rodolphus.

-         Lucretia viszont nem – meredt Ignatiusra sötéten Tom. – Ebben az évben két veszteség.

-         Persze, a karácsonyi szünet! –csapott a homlokára Rodolphus.

-         Azért vettem fel ezt az órát, mert azt hittem, hogy újat fogok megtudni a jóslatokról – támasztotta a homlokát a tenyerébe Tom.

-         És nem? – kérdezett ár Rodolphus.

-         Nem – sóhajtott sötéten Tom. – Csak tovább bizonyosodtam abban, amit eddig is tudtam. A jóslatokat nem lehet kikerülni. Akaratlanul is belesétálsz a csapdába. Olyan, akár egy hatalmas balta a fejed felett. Az én világomban az antik világ tele van ilyen sötét baljóslatokkal. Oidipus király, a trójai hősök. Minden király jósoltatott magának és jól belesétáltak. Azt hittem a varázsvilágban a jóslás azért van, hogy kikerüljünk dolgokat. Viszont csak olyan jóslatokat hallani, amik be is következnek. Nézd meg Lucretia és Ignatius esetét – bökött Prewett felé a fejével Tom.

-         Én ilyeneken sosem gondolkodom. A jóslástan azért jó, mert nem kell sokat tanulni rá – rántotta meg a vállát Rodolphus. – Meg mert Cassandra tartja. A fél mardekár csak ezért jár az órájára. Hogy aztán elmondhassuk a társaságban, hogy ó igen Cassandra nekem is jósolt! Elég idős tanár már. Nem sok évfolyamot fog végigvinni, ki kell használni a lehetőséget – magyarázta Rodolphus.

-         Én egy valamit tanultam meg jóslástanon. Hogy nem akarok jóslatokat hallani – mondta komor eltökéltséggel Tom.

-         Jövőre nem vesszük fel – biccentett rá Rodolphus.

-         De nem ám! – nézett le a tenyerére vizsgálódva Tom.

-         A jóslástan amúgyis lányos dolog – hozott fel újabb kifogást Rodolphus.

Tom a pálcája fényénél állt a kihalt folyosó sötétjében. A folyosó kongott az ürességtől. Az elmúlt hetekben Tom a tanulásnál is több időt töltött a Titkok Kamrájával való foglalatosságon. Megértette, évszázadok óta csak legendaként él, az aranyvérűek pedig nem fogják keresni. De az ő vonzalma egészen egyedi az övékhez képest. Mert ő Mardekár leszármazottja. Olyannyira az, hogy ha nem nőágon örökli a vért, akkor most Mardekárnak hívnák őt is. S akkor talán nem lenne félvér sem. Tom bosszúsan fújtatott. Nem akart erre gondolni. Ki akarta törölni az emlékezetéből is, hogy ő micsoda. Az ő szeme előtt csak Mardekár lebegett, és semmi más. A pincefolyosók kifejezetten nyomasztó hatásúak voltak. Elhagyatottak. Ezeket senki sem használta és Tomnak is az a meggyőződése volt, hogy valójában ezek az épületrészek nincsenek készen. Megérintette a falat. Nyirkos. Hideg pinceszag, ezer éves építőanyagok. Tom bármilyen gyorsan haladt mindig ugyanaz az érzése támadt, hogy valójában körbe-körbe halad. Akkor is, ha irányt változtat. Úgy tűnt akövetkező saroknál újat fog felfedezni, de valójában csak a folyosók hosszában mutatkozott némi eltérés. S teljesen érthetetlen módon, ezeken a folyosókon nem volt ajtó, sem semmilyen jelzés. Mardekár a klubhelyiséget is a falba mélyesztve helyezte el. Tom számított rá, hogy ugyanezen módszerre lesznek helyiségek még a pincében. De itt nincsenek jelző fáklyák, egyáltalán semmi. Teljesen üres folyosórendszer. És nem éppen egy mérnöki tervezésű, vagy logikus elrendezésű és felépítésű hálózata ez a folyosóknak. Tom több helyen kocogtatta meg pálcájával a téglákat. Az általa ismert összes varázsigét ráolvasta már a kövekre. A falnak dőlve, megtámasztotta a fejét a hűvös pincefalon. Gondolkodj már! – unszolta magát. De csak üresen bámult ki a fejéből, annyi könyvtári kutatás, tanulás, tanároktól való puhatolódzás után is még mindig úgy érezte, hogy semmit sem haladt előtte, sőt talán röhögnek rajta az ősei, hogy ilyen görcsösen próbál tapogatózni a sötétben. És ezt nem csak átvitt értelemben értve. A pálcája fényköre legoptimálisabb esetben is négy méter hatósugarú volt. Többször kísérelte meg a maximális folyosóbevilágítást alkalmazni, de itt nem lehet. Nyilván mert Mardekár sem szerette annyira a napfényt. Ezért is választotta talán a pincerendszer elkészítését. Nem beszélve arról, hogy minden háznál az alapok a legfontosabbak. Így a pince. Kicsit olyan volt, mintha egy ezer éves átok ülne a pincefolyosókon. Mintha Mardekár azt akarta volna ,hogy senki se fejezze be, ha ő nem tehette. Tom most is elgondolkodott ezen, hogy milyen kivételes mágus is lehetett. Egy olyan átokkal sújtotta az épületet, amin nem fog az idő. Ő is ilyen akart lenni. Olyan dolgokat létrehozni, amik állandóak, örök érvényűek, nem fog rajtuk sem idő, sem ármány. Sokat tanult iskolatársaitól, tanáraitól, az árvaházból. De a legtöbbet Mardekár Malazártól tanulhat, ebben biztos volt. Egyetlen példaképe ez a Roxforti alapító volt. A rokona. A nyomdokaiba akart lépni és tudta jól, hogy tapasztalattal és tanulással kell kezdenie a felkészülést. Hogy aztán olyan lehessen, mint Mardekár.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés