1940. augusztus

Fülsértő vijjogásra ébredt. Először azt sem tudta, hogy hol van. Aztán meglátta a foszlott párnavéget. Az árvaházi rács nyekkent a súlya alatt, ahogy megmoccant. Vörös fények villantak fel az ablak előtt. Hosszú elnyújtott sziréna hang. Az egész árvaház egyetlen villanás alatt felbolydult. A hang mindenhová behatolt egész Londonban hallatszott. Amy rontott be Tom szobájába.

-         Gyere, gyere gyorsan! – ragadta meg Tom karját Amy kirángatva az ágyból és már vonszolta is magával a lépcsőn lefelé. Alig lehetett hallani más hangot, mert mindent túlharsogott a riasztó hang.

-         Hová megyünk? – ordította át a sziréna hangját Tom. A sötétben csak a vörös fény világított újra és újra. És bömbölt a sziréna megállás nélkül.

-         Bombatámadás van! Le a metrómegállókba, ilyenkor mindenki oda megy! – Amy másik oldalán Dennis futott, előttük is mögöttük is az árvaházi bentlakók.  A legközelebbi metróállomásnál mindenki a lejárónál tömörült, a városra ledobták az első bombákat Füst, tűz, kiáltások, és szirénahang. Tom kábán tűrte a jelenségeket. Mintha mély álomból ébredt volna. Ismét kint van. A valós világban, a muglik közt. Ott, ahol felnőtt. És idekint zajlottak az események. Rohanás, bomba robbant valahol a közelben. Légitámadás. Csak ez a borzalmas sziréna hang ne lenne! Annyira félelmetes, olyan nyomasztó. Túlságosan is jelzi, hogy valami nagyon nagy baj van. Álmukból vertek fel mindenkit. Egész London vonult lefelé a koszos metrójáratokba, a föld alá. Hogy megmeneküljenek. Tom nem is értette, hogy mi van. Még szerencse, hogy nem pizsamában feküdt le. Mert csak elnyomta az álom. Tom nem félt. De Amy ijedt tekintete jelezte, hogy kellene. Valahogy ő mégis olyan közönyösen fogta fel ezt az egészet. Ez annyira nem az ő világa már. És nem az ő háborúja. Képtelen volt felocsúdni. Csak a sziréna ébresztette rá újra és újra, hogy kint van a varázsvilágból. Amy mászott előre a metrósineken. Ő már ismerte a járást. Nem először volt itt lent. Tom meglepetten látta, hogy sokan a sínek közé ágyaztak maguknak. Vajon hány napot és hány éjszakát kell itt lent tölteniük a sötétben és várni. Várni, hogy vége legyen. A kis csapat lehúzódott a sínek közé. Amy a sínre ülve kucorgott, lábait maga alá húzva és átkarolta a térdeit.

-         Tehát, ilyen a világ itt kint – mondta komoran Tom.

-         Régen jártál erre Tom – felelte neki Amy.

-         Elfelejtettem, hogy milyen is – bólintott Tom, s végignézett a metróban. Szerencsétlen emberek, megrettenten, koszosan, piszkosan, a gyerekek sírnak. A sziréna valahonnan a távolból még behallatszik ide is. Figyelmezteti a lakosságot a veszélyre. Odakint bombázzák a várost a fejük fölött. Talán még ide is becsapódik, ide is elér a háború szele.  Harci repülők húznak el a szürke londoni égbolton. Amy vacogott a huzatos metróalagútban. Dennis ölelte át, hogy melengesse.  Csendesen dédelgette. Amy arcán végigcsorogtak a könnycseppek.

-         Sosem hittük volna, hogy idáig is elér a háború. Londonba – suttogta reszkető ajkakkal. Tom nem szólt semmit, Dennis sem. Mindketten komoran meredtek maguk elé. Tom elfelejtette, hogy honnan jött? Hogy milyen a nyomorúság amiben élt? A nélkülözést most kiegészítette a félelem. A haláltól való rettegés. És ez a félelem összekapcsolódott a vijjogó éles szirénahangokkal. Folyamatosan zúgott odakint az utcákon, riasztotta az embereket. Rémültek a tekintetek. Mindenki szemében ott ült a kérdés: mi lesz?

Amy elaludt Dennis karjaiban. De a két fiú szemére nem jött az álom. Egy férfi másként éli meg a háborút, mint egy nő. Másként kell, hogy hozzáálljon. S ezt mindketten tudták. Tom és Dennis összenéztek. De abban a nézésben minden benne volt. Szavak nélkül, és kimondatlanul is. Tom okos, titokzatos és megfejthetetlen kék szemekkel meredt az alagút szemközti falára. A hideg kényelmetlen sínek közt ültek. Aludtak. Beleivódott az emlékezetébe a menekülők rémült kiáltása, a metróban meghúzódók képe. A muglik világa. Milyen éles kontrasztja volt ez a kinti világ annak, amilyenben a varázsvilágban élt és részesült. Meg sem álmodta, hogy ha visszajön az árvaházba, ide, ki a varázsvilágból, akkor ez fogja fogadni. A háború félelemszaga. Közvetlenül itt Londonban. Hogy a saját bőrén érezze, mit is jelent ez. S a bálozó, gazdag, vérükkel elfoglalt aranyvérű boszorkányok és varázslók ebből semmit sem tudnak. Élnek, a maguk kis problémáival, és fogalmuk sincs, hogy egy másik dimenzióban mi zajlik körülöttük. Megundorodott mindkét világtól. Itt mert úgy érezte, hogy mást kellene éreznie, hogy itt kellett volna lennie. S a másiktól, hogy mennyire el tudta fogadni azt a világot és azt az életmódot, miközben itt kint ilyen körülmények között élnek az emberek, az árvaházi lakótársai. Dennis szólalt meg mellette.

-         Ahogy visszamégy a te világodba, én beállok katonának – mondta komolyan, sötét szemekkel Dennis.

-         De hát, miért?

-         Vagy így, vagy úgy úgyis meghalunk nem? – rázta a fejét lehangoltan Dennis. – Nekem most sincs mit veszítenem. Lebombázzák az árvaházat, hát az se volt az enyém. Nem fog igazán senki sem siratni, ha a fronton maradok.

-         Még gyerek vagy – intette le Tom.

-         Vannak ilyen idősek a fronton Tom, mint mi – mondta határozottan Dennis. – Figyelj, az ilyeneken mint mi, letesztelik a penicillint és kész. Vagy meghalsz tőle vagy nem – fintorgott Dennis. – Senkinek se számítunk. – Tom futó mosollyal az orra alatt hallgatta Dennist. Valóban gyógyszereket teszteltek rajtuk? Már el is felejtette! Régi emlékek. Keserédes elválás ez.

-         Nekem számítasz Dennis, és Amynek is! – mondta csendesen Tom, s mindketten behúzták a nyakukat, ahogy hallották a robbanást. A közelben volt. Nem is kicsit. – Szerelmes leveleket akarsz kapni a fronton Amytől valld be, csak azért – viccelte el Tom.

-         Persze. Amúgy eljegyeztem – vallotta be Dennis. Tom döbbenten nézett a fiúra.

-         Komoly? – kérdezett rá meglepetten Tom.

-         Persze csak ha nincs harag érte. Ismerem a módszereidet. Előtted azért nem mutattuk, mert hát…te voltál itt előttem és hát…de teltek a hónapok – Dennis elhallgatott. Tom pedig maga elé meredt. Egyértelmű volt. Ha nem ő, akkor Dennis. Nem is olyan váratlan ez. Elvégre ő már nem ebben a világban él.

-         Nincs harag. Vigyázz rá! – mondta Dennisnek.

-         Okés. Szóval mivel karikagyűrűre sem volt pénzem, mint semmire, egy függönykarikát kapott tőlem – mutatta Amy ujján a kis vaskarikát Dennis.

-         Ó, szép – nyögte Tom. Összeszorult a szíve. Az aranyvérűek, akiknek drágakövek csillognak a hajukban, a mellkasukon, az ujjukon, és mellettük Dennis és Amy. Akiknek még egy jegygyűrűre se telik. – Miért hagyod akkor itt? Miért mégy a frontra?

-         Már idáig jutottak Tom. Itt vannak. London kapujában. Valakinek meg kell állítania ezt az egész pusztítást…

-         És éppen te! – szúrta közbe iróniával Tom.

-         Vagy én se. Ha mindenki így áll hozzá, akkor esélyünk sincs. London is elbukik, ahogy elbukott Párizs. Tudod mit Tom? Igaz nem adott nekem semmit ez a föld. De a hazám. És ezért élünk és halunk is – súgta erélyes komolysággal Dennis.

-         Igen, igaz Dennis. De figyelj, ha ki is mégy. Vigyázz…ne lyuggassanak szét! – nézett komoran a fiúra Tom.

-         Résen leszek – súgta vissza halkan Dennis, s ők is alváshoz készülődtek. Nem lesz kellemes, de talán túlélik. Itt több esély van rá, lent a metróalagútban, mint kint.

Tomnek fogalma sem volt, meddig lehettek lent ott a metróban. S úgy érezte, ott fog elpusztulni, a sötét koszos, büdös alagút mélyében, étlen, szomjan, sziréna riasztás hang és bombazápor, süvítő repülőzajok közepette. De aztán végre fellélegezgetett. Az erősen megbombázott London látképe fogadta a metróállomásról kimerészkedőket. Tom az elsők között volt, már gyűlölte a síneket, a hideget, fájt minden porcikája a huzatos, kényelmetlen helytől. És ő még szeretett volna találkozni valakivel. Az árvaház felé vette az útját. A Vauxhall Road-on végighaladva. Ott a sarkon ott kell állnia a kis újságosbódénak. Vajon ott van még? Vajon Chris? Ő is egy metrőállomáson húzta meg magát? Már messziről megismerte a kis újságárús bódét. Minden tulajdonos kijött az üzletét megnézni, lézengtek néhányan az utcákon. De az újságárús bódé bedeszkázott ajtaja és ablaka fogadta Tomot. Elhagyatott volt. Koszos az üveg. Üres a bolt, néhány visszamaradt újságcafat talán még volt valahol bent. De Chrisnek nyoma sem volt. Az utcát sepregető bácsit szólította le. Már nem ismerte fel Tomot.

-         Tessék mondani, kinyit még az újságárús?

-         Nem nyit már itt ki semmi – legyintett az idős bácsi.

-         És mióta van zárva? – erősködött Tom, nem hagyva dolgozni a férfit.

-         Talán egy fél éve – ingatta a fejét a másik.

-         Nem tud valamit arról a fiatal fiúról, aki az újságokat árulta? Chrisről? – kérdezgette tovább Tom.

-         Nem hallottam én felőle semmit. Olyan ripsz-ropsz zárt be ez az újságosbódé. Senki se vette észre pontosan mikor történhetett. Nem adta az jelét annak, hogy bezárnának! Aztán egyszer csak nem nyitott ki többet. Már csak a deszkákat láttuk mi is itt az ajtóra szögelve – veregette a seprűjét az utcapatkának a férfi. – Na Isten á’gya! – köszönt el Tomtól és folytatta a sepregetést az üvegdarabok élesen karcolódtak az utcakőnek. Tom némán nézte a kis újságárús bódét. Gyermekkora egyik kedvelt kirándulóhelyét. Chris izgalmas újságjai, csak most ébredt rá, mennyire hiányzott is neki, és milyen fontos volt akkor az a fiatal árús. Aki mesélt, aki a barátja volt, aki a bizalmába fogadta, a kis árva fiút. Mindenki élete olyan hányatott volt. S a napló. Az ő ajándéka volt. Az egyetlen ami tárgyi emléke is volt gyermekkorának, és a mugli világbeli életének. Csalódottan hajtotta le a fejét. Már nem fogja megtudni mi lett a fiúval. El akart volna búcsúzni tőle. Talán. Ahogy mindentől, és mindenkitől. Mert egyre kevesebb kötelék tartja még itt ebben a világban. S most megérezte, hogy azok is fogynak. Megindult baktatva a macskaköves úton…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés