Levelet lobogtatva a kezében Lucretia érkezett a Bagolyház felől a klubhelyiségbe. Kipirult arccal kifulladva állt meg a kandalló előtt. Tom felpislantott rá a könyvből, amit olvasott. Rabastan megtorpanva visszanézett rá, és addig is a tintásüvegének a tetejét tekergette.

-         Baj van? – kérdezte homlokráncolva a lányt.

-         Nem…nem – rázta a fejét Lucretia és végre levegő után kapkodva, de el-elmosolyodta magát. – Nem fogjátok kitalálni, milyen nagy újság van! – szorította rekeszizmára a kezét fáradtan a nagy sietségtől.

-         De hát mi az? Mond már – ült fel Rodolphus a kanapén.

-         Képzeljétek! Dorea gyermeket vár! – pihegte izgatottan. A meglepett csendet egy éles üvegcsörömpölés zavarta csak meg. Rabastan kezéből kiesett a tintásüveg és a fekete tinta szétfolyt az ablak előtti kövezeten. Tom és Rodolphus is hátrapillantottak rá. – De úgy látom nem osztatlan az öröm – sandított Lucretia Rabastanra. Rabastan, akinek arcából kifutott a vér, most próbálta összekaparni magát.

-         S ez már biztos? – facsarta magából Rabastan.

-         Persze. Azt írta, hogy a napokban volt nála a gyógyító, aki közölte vele, várandós, azt írja állapotához képest jól van – nézett le a levélre Lucretia. – de hát miért vagy ezen meglepődve, hiszen férjnél van! – gonoszkodott Lucretia kíváncsian Rabastanra pislogva.

-         Hogyne, férjnél van…csak… - Rabastan elfordulva a törött tintásüveggel kezdett foglalkozni inkább. – Nem vagyok kíváncsi Dorea Potterre és az állapotára sem – vetette oda a válla fölött torokhangon Rabastan.

-         Hát nem nagyszerű!? Egy kisbaba! – áradozott lelkesen Lucretia.

-         Akkor  ugrott a Wizengamoti indulás – fintorgott Rabastan.

-         Igen, erről írt is. Azt írta Halloweenig még bejár a Wizengamotba, de utána sajnos nem tud eleget tenni e feladatainak, tehát pihenni fog. Valószínűleg június végén fogant a kicsi – legyezte magát Lucretia nagynénje levelével.

-         Szépen vagyunk – zuhant magába teljesen Rabastan.

-         Most mit vagy úgy oda! – szólt rá figyelmeztetően Rodolphus.

-         Mindig tudtam, hogy férjnél van, de az azért nem jutott eszembe, hogy ez ezt is jelenti. Hogy előbb-utóbb…teherbe fog esni. És Dorea tényleg mondta mindig, hogy ő nem akar a Roxfortból kimaradni – dünnyögte rosszkedvűen Rabastan.

-         Azt hitted Potter nem kísérletezgetett? – kuncogott Lucretia. – És most már sikerült. Főleg, hogy a Roxfort után Dorea leállt a gombakúrájával. Várható volt, hogy hamarosan bekövetkezik. S hamarosan boldog anya lesz! – tapsikolt Lucretia. Rabastan csak morgott rá egyet. Be akarta dugni a fülét és nem akarta hallani Lucretia szóáradatát a nagynénjéről. Aki lám bosszantó módon most már Potter gyerekét várja. Mintha mellkason vágta volna egy abraxan teljes erőből.

Tulajdonképpen hatalmas űrt hagyott maga után Dorea. Az alsóbb évesek, akik ismerték, mind érezték a hiányát. Dorea Black jelenség volt a Mardekár klubhelyiségben, a prefektusuk, aki minden helyzetben ott volt, szinte felügyelte őket és rendet teremtett. Kimentette őket, de elsősorban őrködött felettük, nehogy olyat tegyenek, aminek súlyos következményei lesznek. Nélküle valahogy nem is volt olyan igazi az évkezdés. Rabastant nem volt aki felképelje indításként. Senki sem kiáltotta el éles hangon magát, hogy akkor ki tette ezt! Hogy is volt? Rabastan hatodéves évfolyamában Theodore Nott közel sem volt olyan prefektus, mint elődje. Elveszettnek érezték magukat. Rabastanhoz pedig hetek óta szólni sem lehetett. Tagadott mindent és kifogásnak a tanulást hozta, de valójában csak meredt maga elé a könyvek felett.

-         Átkozottul hiányzik – morogta a mellé telepedő öccsének Rabastan. Nem kellett kimondani a nevet, az öccse anélkül is tudta, kiről beszél.

-         Felejtsd már el! – keresgélt tiszta pergament a tartóban Rodolphus.

-         Miért nem kértem meg a kezét? – dörzsölte az állát Rabastan.

-         Mert utálod!

-         De ez nem is igaz! A rohadt életbe hogy zúghattam ennyire bele? – hajította az asztalra a könyvét csalódottan Rabastan.

-         Úgy kikosarazott volna, hogy sántítva jöttél volna el a csatából, és ráadásul te is tisztában voltál vele, hogy lehetetlen próbálkozás lenne. Esélytelen voltál. Dorea pedig nem fogadhatta volna el az ajánlatodat. Nem vagyunk egyenrangúak egy Black-el. Nekünk nincsenek Roxfort igazgató nagyapáink.

-         Potternek sincs! – vágta rá dacosan Rabastan.

-         Csak tele vannak Peverell-örökségekkel! Ami nekünk egy fogselyemnyi sincs! – próbálta észre téríteni bátyját.

-         Végleg elszúrtam az egészet! Most már kész, vége! Ez, hogy gyereket szül Potternek, már mindent megváltoztat. Minden esély elszállt! – dühöngött Rabastan.

-         Nem is volt esélyed! A Mínusz egyről indultál, és azóta is csak lejjebb csúsztál. Dorea kapásból büntetőmunkára küldött volna, ha ajánlatokat teszel neki – emlékeztette Rodolphus.

-         Most mitévő legyek? – nézett tanácstalan arckifejezéssel Rabastan. Ebben a pillanatban egyáltalán nem úgy tűnt, mintha ő lenne az idősebb a két testvér közül.

-         Verd ki a fejedből! Csak egy exmemorian az egész! Segítsek rajtad? – húzta elő a pálcáját vigyorogva Rodolphus.

-         Tűnj a fenébe! – lökte félre Rodolphus pálcát tartó kezét, s otthagyta a klubhelyiségben őket.

-         Mi a helyzet? – kiáltotta oda Lucretia. Rodolphus visszament a kandalló előtti társasághoz.

-         Talpra fog állni – nyugtatta őket Rodolphus.

-         Jobban összeillettek volna az tény – mondta csendesen Lucretia.

-         Nos, ez már sosem fog kiderülni – rántott vállat Rodolphus.

-         A testvéred, menj utána vigasztald meg – szólt rá Lucretia.

-         Majd elhívom a Három seprűbe a Roxmortsi hétvégén – legyintett Rodolphus.

-         Azért én titkon mindig reménykedtem, hogy összejönnek majd – motyogta lesütött szemmel Lucretia.

-         A mi szabályaink mellett? Ez kizárt dolog. Mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye a varázsvilágban. Erre az egyre pont Dorea Black tanított…minket – felelte keményen és témát lezáró hangnemben Rodolphus.

Kellett néhány hét mire Rabastan Lestrange összeszedte magát. De onnantól, szinte rá sem lehetett ismerni. A változás az első novemberi hétre esett, amikor valami soha nem látott elszántsággal a szemében lépkedett le a klubhelyiségbe. Nadrágzsebbe csúsztatott kézzel, hideg acélos arckifejezéssel. Az egész megjelenése más lett. Lucretia kíváncsian nézett fel rá a kötésminták újságjából.

-         Tom, ideje leruccannunk Roxmortsba, velünk jössz? – kérdezte futólag Rabastan.

-         Mehetünk, mi a tervünk? – érdeklődött Tom.

-         Beszerzünk néhány kígyót, és tartunk egy igazi bulit, amilyet már három éve nem tarthattunk – villantotta meg a lehetőséget Tom előtt Rabastan.

-         Mármint, ismét, párszaszóbemutató? – csillantak fel Tom szemei. – Lehet?

-         Hogyne lehetne! Dorea Black volt az egyetlen visszatartó tényező és ő már nincs itt. Szóval? Benne vagy? – kérdezte ravasz szemvillanással Rabastan.

-         Naná! – kurjantotta el magát a klubhelyiség több fiútagja is. Tomhoz, és a két Lestrange fivérhez csatlakoztak a hatodéves fiúk, a negyedévesek és még néhányan.

-         Ez nagyszerű! Rengeteg új ötletem van azóta – kezdett bele Tom, miközben kifelé indultak a klubhelyiségből. Lucretia gyanakodva figyelte a fiúk terveit. A társaság két órán belül vissza is tért, igazán jókedvűen, és zacskókba tekert zöld, ficánkoló, felettébb élénk kígyókkal a kezükben. Ahogy befutottak a klubhelyiségbe szabadon is engedték az állatokat, a földre engedve a zacskókból őket. A lányok visítva ugrottak fel a kanapékra és pislogtak le a fürge állatokra.

-         Következik a Roxfort történetének második párszaszóbemutatója! – rikkantotta el magát Rabastan és kirántotta nyakából a mardekárcímeres nyakkendőjét és meglengette a feje fölött. Nott és Tony két méretes hordót görgettek be, mire ráébredt Lucretia, hogy valójában egy-egy dobot szereztek valahonnan. A Lestrange fiúk a klubhelyiség közepére tornyozták a bútorokat és a tetejére emelték Tomot, aki pálcát a kezében tartva máris megkezdte a párszaszó-ízelítőt.  A doboknak Avery és Mulciber gyürkőztek neki, feltűrt ingujjal, mindketten ötödévesek, és Averyt titokzatos módon prefektussá is választották. Valószínűleg mert Lumpsluck professzor nem talált alkalmasabb fiút a posztra az ötödévesek közt. Rabastan rutinosan bontotta fel a whiskysüvegeket, s egyet Rodolphus kezébe adva a két fivér koccintott egymással. A mardekárosok jóízűen nevetgéltek, és soha nem látottan oldott volt a hangulat a mardekárban. Tom kimelegedett a bemutatóban. Úgy susogott, nyelvével rezegtette a zöngétlen mássalhangzót, s annak olyan változatait hallhatták a mardekárosok, amilyet még soha. Suhogott, sziszegett, lágy volt a dallama, könnyed a lebbenése, s Tom fáradhatatlanul adta az ötleteket. Kifogyhatatlan volt a sziszegése, lángnyelv-whiskyvel oltotta szomját. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve szórta rájuk a cruciót. A mardekárosok meghökkenve hallották a varázsigét és a kígyók szenvedését. Sosem láttak még senkit tiltott varázslatokhat használni és éppen ezt. De aztán kipirulva, nevetve bátorították Tomot. Mindenkinek tetszett a bemutató, és az, hogy érezték valami tiltott dolgot csinálnak. És részesei és már csak, hogy nézték felhatalmazták Tomot is, hogy tovább fokozza az élményt. Az est záróakkordjaként órák óta tartó párszaszómulatság után választotta a leghatásosabb és kikerülhetetlen varázslatok egyikét.

-         Avada Kedavra!- kiáltotta Tom, és a kimerült, végleg kifárasztott állat élettelenül feküdt a padlón. A mardekárosokban bentrekedt a szó. Ledermedtek. Tom első gyilkos átka tökéletes volt. Célba talált és végzett is az áldozatával. – Azta! Nem hittem, hogy sikerül! – nyögte Tom kicsit felocsúdva a kábulatból. Leugrott a bútorokból egymásra halmozott emelvényről és megvizsgálgatta a kígyót. – Tényleg megöltem! Nem él – lehelte s kimeredt szemekkel Rodolphusra és Rabastanra nézett. A társaság csak bámulta a jelenetet. Sokkolta őket a látvány. A Varázsvilágban ezek tiltott dolgok voltak. Büntetett dolgok. S még csak hallani sem nagyon lehetett róluk. Tom Denem azonban eleget járt a Zárolt részlegbe ahhoz, hogy megismerje azok rejtegetett ismeretanyagát is. S most bemutatta itt mindenki előtt. Mardekár örököse, a fekete mágia legfelsőbb fokának varázslatát. A gyilkos átkot. Fel sem fogták a helyzet jelentőségét. A pillanat súlyát. Életükben először látták, hogy hogyan kell kivitelezni egy ilyen volumenű átkot. S Tom elsőre sikeresen vitte véghez a varázslatot. A mardekárosok kicsit megrendülve és tanácstalanul néztek össze. De Rabastan és Rodolphus Tomhoz ugrottak és a magasba emelték pálcát tartó kezét.

-         Igen! Tom Denem! Mardekár örököse! A fekete mágia legmerészebb varázslója századunkban! Huhú! – rikkantotta el magát Rabastan és dőlöngélve zuhantak le hárman a kanapéra.

-         Sokkoló voltál Tom! – vigyorogta Rodolphus – Tom üvegéhez koccintva a sajátját.

-         Megijedtetek? – kérdezte lágyan Tom.

-         Kicsit! De jó volt. Olyan bizarr az egész! Amitől zizeg a levegő, érzed a vér áramlását az ereidben, és tudod, hogy bűnös vagy és rosszban sántikálsz! Nagyon szívdobogtató volt. Hatalmas élmény! Meg kell ismételni! – áradozott Rodolphus.

-         Ideje elcsendesednünk, mert még Lumpsluck kénytelen lesz hálósipkában átjönni hozzánk – vigyorogta Rabastan, kezével intve a mardekárosok felé, hogy a rögtönzött mulatságnak vége. 1940 utolsó heteit taposták. S valami megváltozott. Érződött, hogy legszigorúbb prefektusuk távozott a Mardekár közösségből. Szinte tapintható volt Dorea Black hiánya. Aki gátat szabott a kihágásoknak, a tiltott üzérkedésnek és a Lestrange fivérek és Tom akcióinak. Most ismét férfidominancia uralta a mardekárt, mert az egyetlen akitől tartottak, az Dorea volt. S nélküle már minden megengedett, nélküle voltaképpen a Lestrange-ok uralták a klubhelyiséget. S általuk Tom Denem, mardekár örököse.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2010.08.09. 20:38 admin Vajon ki fogja megkapni a meglepi üzit?

2010.08.09. 20:37 callie Próba, remélem, jó címre küldi