Alig néhány perces álomból ébredt. Tűz ropogása jutott a füléhez. Hol van? Wywern jelenlétét érezte a szobában, de nem volt ereje feltenni a kérdést, hogy mi is történt, hol is van? Alig derengett bármi is az elmúlt időkből. Képtelen volt ébren maradni. Ismét visszazuhant az édes álomba, húzták vissza az álmok, a sötétség. Lement a nap a nyugati látóhatáron, mire Scathach újra eszmélni kezdett. Olyan kimerültnek és fáradtnak érezte magát. Mintha körbefutotta volna a földet. Finom csipkeszegélyes hálóruha volt rajta. Húzta a feje, ahogy megpróbált felülni. Wywern azonnal mellette termett.

-         Pihenj még királynőm! – állt készenlétben Scathach-ot figyelve.

-         Szeretnék felkelni – csúszott az ágy szélére Scathach. Bágyadtan nézett vissza a széles franciaágyon gyűrött lepedőre. Az ágy közepén halvány vérfoltok. Scathach értetlen homlokráncolással vette tudomásul. Sötétség ereszkedett a szemére. Megpróbált küzdeni, ellene. Felállt, de nevetséges módon semmit sem látott. Hiába volt nyitva a szeme, nem látott semmit a sötétségtől.

-         Óvatosan királynőm! – nyújtotta a karját segítségként Wywern. Scathach mint mentőövként kapaszkodott a kézbe.

-         Segíts felöltözni – szólt Wywernre, s kábán nyújtotta karjait. De Wywern nem mert a királynőhöz érni. Scathach ellökte, s maga botorkált a hálószobában, ruhát keresgélt és a szemére ereszkedő sötétség ellen küzdve erőtlen mozdulatokkal öltözködött.

-         Erőt kell gyűjtened királynőm! – Wywern egy üvegtálat nyújtott Scathach felé.

-         Mi ez? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel Scathach.

-         Szőlőcukor – nyugtatta Wywern. Scathach néhányat a szájába csúsztatott. Végre felszállt a szeméről a fekete köd. Végre kitisztult a kép. Tompa fájdalom. Scathach meghúzta a derekán a csipkeruha selyemszalagját és masnira kötötte. A csipke kézelő a kézfejére bukott, ahogy az ágyrácsra támaszkodott.

-         Mi történt? – kérdezte Wywernt hideg tónussal Scathach.

-         Bocsáss meg nekünk úrnőm! – hátrált meghajolva Wywern. Scathach elszörnyedő arckifejezéssel nézte a foltokat.

-         Miért kéne megbocsátanom Wywern? – kérdezte fenyegető hangsúllyal Scathach, s fésülködőasztalának tükrébe nézett. A nyugalom álarcával kezdte kefélni a haját, de a tükörben Wywern megreszkető auráját figyelte.

-         Meg kell értened királynőm… - hebegte Wywern. Scathach alhasába tompa fájdalom nyilallt.

-         Ugyan mit? – húzta fel hűvösen a szemöldökét Scathach, s letette a hajkefét a márványra.

-         A gyermek, nem maradhatott -  pihegte ki magából Wywen és térdre rogyott. Scathach feldühödve  sütötte tenyerét a tükörbe, s a tükörről megtízszereződve csaptak a lángok Wywern irányába. Wywern tanácstalanul nézett vissza úrnőjére a tükörben.

-         Tűzdémon vagyok úrnőm, rám a tűz nem tud kártékonyan hatni – suttogta esdeklően. Scathach lelkéből zokogás tört fel ,s felpattant a székből.

-         Deimos a palotában van még? – peregtek a könnyek a szeméből, anélkül hogy tudomást vett volna róla. – Ti tettétek igaz? Igaz? – Scathach félrelökte az útból a démonját, s végigviharzott a palotán. Lelassította lépteit a lépcsőn, ahogy meglátta, Deimos utazásra készen, utiköpenyben a kapunál állva már csak őt várta.

-         Deimos? – kérdezte suttogón a fiútól Scathach.

-         Ezzel vége Scathach. Ezt nyilván te is megérted – húzta fel a kesztyűjét Deimos.

-         Tessék? Nem nem értem.

-         Talán a démonjaid akkor majd még elmagyarázzák. Felém nyújtod még a kezed egy kézcsókra, vagy váljunk el búcsúzás nélkül? – kérdezte túlontúl könnyed hangsúllyal Deimos.

-         Váljunk el? – Scathach hisztérikusan nézett rá. Deimos hideg közönyösséggel várt még néhány másodpercet, végül sarkon fordult és kilépett a démonkirálynő palotájából. – Deimos! – kiáltott rá Scathach. A fiú, felugrott a thesztrál hátára és szó nélkül a levegőbe emelkedett. – Fogjátok el! – parancsolta a levegődémonjainak, akik a palota felett szálltak. De azok most nem követték a parancsot. Csak csendes siratással néztek le Scathachra. Scathach dühösen csapta be a palota szárnyas ajtaját.

-         Wywern! Magyarázatot akarok hallani! – kiáltotta Scathach, s ahogy végighaladt pernyék árja hullott ruhájából.

-         Királynőm – ért elé Wywern nyugodtan. – A cím melyet birtokolsz nem öröklődhet. Soha. A démonok feletti uralmat csak megszerezni lehet. Örökölni nem. Sohasem lehet utódod, sohasem szülheted meg a gyermekedet, mert ezt a démonok sohasem engednék. Ez időtlen törvény. A démonok nem fognak engedelmeskedni neked ezen a téren, mert ezek a törvények feletted állnak úrnőm. El kell viselned a tényt, hogy amit megszereztél csakis a tiéd, senkivel sem osztozhatsz rajta és senkinek sem adhatod át csupán öröklés jogcímén. Hiba volt férjet hoznod a palotába. Hacsak nem akarod démonná változtatni őt magát is. Hogy szolgáljon örökké, ebben a világban itt az asztrálvilág mélyében. Akit legyőzöl démoni erőddel, az kikerül a fizikai világotokból át ide hozzánk. Ezt akarod? Deimos Malfoy nem ezt akarta. Ahogy megérkezett a palotába értésére adtuk, még egy együttlét veled, egyet jelent azzal, hogy a démonoddá válik. S ezt lásd be nem fogja senki sem vállalni. Idejekorán. Ráadásul…

-         Elég! Elhallgass! – Scathach testéből erős zokogással tört fel a fájdalom. Mindent elvesztett. A régi világból. Örvény keletkezett. Akár egy tornádó peregtek a pernyék, szálltak a magasba hatalmas pernyevihar tombolt, ahogy Scathach kitárva karját a magasba, tehetetlen fájdalmában dühöngve, sírva zúdította a pernyevihart. Soha nem láttak még ennyi fekete kormot, füstöt és pernyeszállást, mint most. Az egész palotára vékony lepelként hullott a fekete pernye, s még az asztrális fizikai világ határán lovagoló Deimos hajára is hullott néhány pernyeszál. A Démonkirálynő tehetetlen dühének pernyekönnyei.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés