1. fejezet

A fekete bőrfotelekben ült a szűk mag. A legbizalmasabbak mind közül, azok, akikben Voldemort feltétel nélkül megbízhatott. A két Lestrange, Avery, Dolohov, Nott, Mulciber és Rosier.  A nyolc fiatal mind iskolai egyenruhájukban voltak. Fekete nadrágban, bőrcipőben, fehér ingjükön a mardekárcsíkos nyakkendő simult mellkasukra.

- Tehát megtaláltad a kamrát – körözött hüvelykujjaival összekulcsolt  ujjai mögött Dolohov.

- De miért nem mutatod meg nekünk? – erősködött Mulciber.

- Nem lehet, ez családi örökség értsétek meg. Csak én láthatom – tiltakozott hevesen Voldemort, s mint annyiszor az ujján lévő gyűrűt forgatta türelmetlenül.

- Igaza van, had döntsön Voldemort. Ha ő úgy értékeli, hogy ez csak az övé, tiszteletben kell ezt tartanunk. A Titkok Kamrája Mardekár építménye, s elég méltóak lennénk rá, hogy belépjünk a legtitkosabb szentélybe mi? Tettünk valamit is azért, hogy kiérdemeljük ezt? – kérdezte a többiektől Rabastan. A térdére könyökölve dőlt előre.

- Igazad van, nem – értett egyet Rodolphus bátyjával.

- S mi legye a Basiliskussal, számtalan lehetőségünk lenne. Mind ismerjük egy basiliskus képességeit – érdeklődött Avery.

- Igen, talán ez a legégetőbb kérdés mind közül. Erre egy tervet kell kidolgozni – bólogatott komoran Voldemort, s elgondolkodva simogatta hüvelykujjával a pecsétgyűrű kövét.

- Vegyük kezünkbe a hatalmat? Tartsuk félelemben az iskolát és követeljük a muglik hazaküldését én ezt javaslom – csapott az asztalra Mulciber.

- Korrekt követelés lenne, de hogyan csináljuk, hogy ne jöjjenek rá, ki van a háttérben? Óvatosan kell eljárni – bólogatott Dolohov.

- Nem tudom, én úgy érzem visszaütne ez az egész – ráncolta a homlokát elgondolkodva Rabastan. – Így nem fogjuk sikerre vinni az biztos, nagyobb hatalmak vannak felettünk, vészhelyzetben pedig nem először akarták már bezárni a Roxfortot.

- Ne szaladjunk ennyire előre! – tette fel a kezét elhárítóan Voldemort. – Egyenlőre csak arról beszélünk Rabastan. Hogy kísérletet teszünk, mit tesz az iskolavezetőség, ha egy mugli meghal, s úgy sejtik, hoyg a támadások a muglikat érik és megtudják, hogy a Titkok Kamrája feltárult és Mardekár bosszúja eléri a muglikat.

- Úgy – harapott erősen alsó fogsorára Rabastan. – S mégis kit akartok feláldozni a kísérletben? – tette keresztbe a karját.

- Voldemort? Ez a te jogköröd, hogy kiválaszd – mutatott Dolohov a vezetőre.

- Ismerek egyetlen muglit, akinek az elvesztése inkább megkönnyebbülés lenne az egész Roxfort számára. Aki terhes feszültséget kelt, problémákat, és kártékonyabb éltében mint amilyen holtában lehet majd. Tudjátok jól, hogy ki az, akit ki nem állhatok, mert hangos, idegesítő, hisztérika. A legrosszabb asszonyi tulajdonságok  összesűrítve egyetlen nőben. Hisztis Myrtle – forgatta meg a gyűrűt egy pördítéssel Voldemrot az ujján.  Rabastan elgondolkodva dörzsölte az állát.

- Mindenképpen meg kell ölnünk valakit? Elvégre a baziliskus kővé is tud dermeszteni. Kezdjük előbb csak kővédermesztős merényletekkel – szólalt fel Rabastan Myrtle védelmében.

- Védesz egy muglit? – támadt ár Avery.

- Nem erről van szó, de ne öljünk ok nélkül! – csattant Rabastan. – Elhiszem, hogy ez az egész nagyon jó szórakozásnak tűnik, de felfogtátok hogy miről diskurálunk itt? Meg akarunk ölni valakit pusztán azért, hogy megnézzük mit reagál az iskolavezetés és esetleg a minisztérium.

- Egyetlen áldozat. Igazán semmi a történelem kerekében a sok más gyilkosság mellett – fűzte hozzá hidegen Voldemort.

- Voldemortnak igaza van, nem tömegmészárlást végzünk, és igazán igyekszünk körültekintően kezelni. Lássuk be mindenki utálja Myrtle-t. Még meg is köszönik nekünk, hogy megszabadítottuk tőle a sulit – szólalt meg csendesen a sarokban Nott.

- Tudom, hogy egy elviselhetetlen hisztérikus lányról van szó, aki minden porcikájában idegesítő, de mégiscsak egy élet. Csak annyit kérek, hogy ne rögtön gyilkossággal kezdjük a ténykedésünket, mert akkor miben különbözünk majd a bűnözőktől? – egyenesedett ki Rabastan keményen végighordozva a tekintetét.

- Néha úgy érzem csak attól tartasz nehogy Dorea elé kelljen kerülnöd a bíróságon – vágta rá Avery dühösen.

- Elég! – szólt rájuk lágy hangon Voldemort. – Rabastannak igazat kell adnunk. Ne kapkodjuk el a gyilkolást. Mardekár sem ölt senkit, csak azért, mert nem értettek egyet a nézeteivel. Ő elhagyta az iskolát. Mi harcolni fogunk érte. A magunk módszereivel. Kezdjük egy kis ráijesztéssel. Kővé dermesztek néhány embert. Ez nem halálos baleset, mégis figyelmeztetés lesz. Figyelmeztetés a mugliknak. – Voldemort érvelése győzött. Emészthetőbb felfogásban tálalta eléjük a tervet. Mardekár sem ölt meg senkit a baziliskussal. Ez olyan érv volt, ami ellen már senkinek sem lehetett szava.

- Egyetértünk? – nézett körbe Rabastan.

- Egyetértünk – bólintott rá mindenki. A társaság feloszlott. Voldemort még a fotelben maradt s elgondolkodva meredt maga elé. Rabastan a dohányzóasztal márványlapjához kocogtatta a pecsétgyűrűjét.

- Ezzel elindult a lavina igaz? – kérdezte elrekedő halk hangon Voldemortot nézve.

- Igen. Nincs megállás – értett egyet Voldemort.

- Ezt akartad?

- Mind ezt akarjuk nem igaz? Tiszta vért, tiszta varázsvilágot.

- S vérrel tisztítsuk meg? – Voldemort nem felelt, csak igazgatta oda-vissza a pecsétgyűrűt az ujján. – Elkezdődött, s te már megtetted az első gyilkosságot. Jön a következő és a következő. Ennek nem lesz vége sohasem Tom! – súgta vészjósló hangnemben Rabastan.

- Túldramatizálod. Ne hívj így! Gyűlölöm ezt a nevet tudod.

- Mi adtuk ezt a nevet neked! Én én találtam ki az anagrammát elfelejtetted?! Ha én nem vagyok ilyen jó irodalmár soha nincs ez a név! Nevet adtam neked és te…

- És én mint keresztapámnak, meghagyom neked a legfőbb bizalmas és tanácsadó szerepet. Meghallgatlak mindig mindenkor, és ha jónak látom, elfogadom a javaslataidat. Nem  így van, Rabastan?

- De igen – bólintott rá Rabastan hátrasimatva összefogott haját.

- Kétségeid vannak a kimenetelét illetően igaz?

- Igen úgy van.

- Nem szabad, hogy eluralkodjanak rajtunk a kétségek. Azok elbizonytalanítanak, eltérítenek az útról. Ha végig akarjuk vinni, akkor könyörtelennek, szívtelennek, és néha gyilkosnak kell lennünk. Meg kell ölnünk magunkban is valamit. Hogy az aranyvér éljen, hogy a mardekár vezető szerephez jusson ismét.

- S ha elbukunk?

- Akkor mind meghalunk – felelte nyomatékosan Voldemort.

- Van fogalmad róla mekkora a tét? – kérdezte vizenyős szemekkel Rabastan. – Ha rajtakapnak, ha a szövetség tovább terjeszkedik. Akkor mindőnket megölnek, az utolsó aranyvérűek is kihalnak. Azt is megöljük, ami legalább eddig fenn maradt tisztán.

- Ezért kell titokban véghezvinnünk, mindaddig, míg olyan erősek nem leszünk, hogy már mi leszünk többen és nem lesz erő mely szembeszállhat velünk. Addig viszont a kilétünk titokban marad. – Voldemort felemelkedett ültéből, hogy visszavonuljon. De a lépcső előtt még visszafordult. – Dorea Potter nem lenne rest Azkabanba küldeni, ha csak a legkisebb gyanú is ránk vetődik, ha ő nem fél meghúzni a ravaszt, amellyel örökre a dementoroknak dob, akkor vajon nekünk félnünk kellene, a pálcánkat az ellenségünkre irányítani? – Rabastan nem felelt, csak a tartásán látszott, hogy a mondatra megfeszült. Voldemort nem várt választ. Magára hagyta a gondolataiba mélyedt Rabastant a klubhelyiségben. Rodolphus azonban visszament a bátyjáért.

- Rab’! – szólt a fiúra Rodolphus.

- Gyilkolnunk kell fel vagy rá készülve öcskös? – fordult hátra Rabastan.

- Mi? – emelte meg a szemöldökét Rodolphus.

- Eddig csak tervezgettünk. Eddig csak beszéltünk róla. De most már a tettek ideje jött el. Kész vagy engedelmeskedni, minden parancsot teljesíteni, és ha kell ölni, anélkül, hogy feltennéd a kérdést miért? – támadt Rodolphusnak Rabastan.

- De…Rab’ én azt hittem, hogy te is…

- Öcskös ébredj fel Merlinre! Tudod mire esküdtünk meg Voldemortnak?

- Pontosan! Felesküdtünk neki! Erősebb kapcsok fűznek hozzá, mint bárkihez a világon.

- Közelebb kerültünk az azkabanhoz vagy a halálhoz mint bármihez a világon – vágta rá feleletként Rabastan. – Egyikünknek ki kell lépni. Te vagy én?

- Mi? Én…

- Helyes, én is rád gondoltam! – vágta rá azonnal Rabastan. – Holnap beszélünk Voldemorttal.

- Nem nem! Én hű vagyok hozzá! Lépj ki te ha bizonytalankodsz!

- Nem, én maradok. Te lépj ki és alapíts családot, felejtsd el ezt a baromságot és biztosítsd a Lestrange név fennmaradását.

- Te meghülyültél!

- Soha nem voltam még ilyen józan mint most!

- Sötéten látod a jövőt.

- Pontosan. Egy sötét alagútban vagyunk, válaszút előtt az egyik alagút végén fény lesz a másikon még nagyobb sötétség és zsákutca. Viszont a két út teljesen egyforma. Nem látjuk mi a vége. Mi megtehetjük Rody! Ketten vagyunk. Te elindulsz az egyiken én a másikon és a Lestrange-ok kikerülnek vagy így vagy úgy az alagút fényes oldalán.

- Állj le! Voldemort a fényes oldal ezt mindketten tudjuk! Ez a jövőnk, a Mardekár jövője, én hiszek benne, jobban mint senki másban.

- Nem értesz! Én elvesztem a normális életpályán. Nem akarok hivatalt, nem akarok semmit. Egyetlen dolgot akartam: Dorea Blacket. De őt elvesztettem. Engem semmi nem érdekel már a tiszta életből, én nyugodt szívvel követhetem Voldemortot. Kettőnk helyett is. Rodolphus tedd meg a kedvemért. Élj tisztes életet, minden veszélytől mentesen, és én kettőnk helyett is szolgálni fogom Voldemortot és az aranyvér ügyét!

- Miért varrnál mindent az én nyakamba!? Én is ugyanúgy feltétlen híve vagyok Voldemortnak. Ráadásul fiatalabb is vagyok nálad.

- Éppen mert fiatalabb vagy én jobban tudom, hogy mi a helyes.

- Rabastan. Én…nem…fogok…kiszállni. Ez a vonat már elindult és én rajta vagyok. És tudom, hogy mi a végállomás. Nem érdekel, ha út közben ölnöm kell, vagy fekete mágiát használnom, ha mindenről le kell mondanom. Hiszek Voldemortban és abban, hogy ő fog győzni és csak ez számít. Én végigmegyek a vonatommal a végállomásig, akkor is, ha a vég a halál – zihálta hevesen Rodolphus. Rabastan lemondóan nézte az öccsét.

- Akkor mindketten Hádész birodalmába kormányozzuk a Lestrange család hajóját. Mert előbb pokolra kell szállni, hogy elérjük a dicsőség és fény birodalmát. Lehet, hogy a vesztünkbe tartunk – felelte ijesztő suttogással Rabastan.

- De Voldemort vezetésével – ragadta meg Rabastan karját Rodolphus.

- Igaz. Lestrange-ok vagyunk és maradunk örökre, adjon bármit is a jövő. Kitartunk mellette. – szorította vissza fivére karját Rabastan.

- Mi testvérek maradunk, hozzon bármit is a sors – kapcsolódott össze a két testvér kék pillantása. Elszánták magukat. Végérvényesen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés