1. fejezet

Lumpsluck professzor szobája mindig kellemes csevegések és finom vacsorák ígéretét hordozták. Szerencsétlen professzornak fogalma sem volt róla, hogy valójában Voldemort társaságával tölti az estéit. Egyszerűen a sors fintora, hogy Lumspluck professzor kedvencei éppen, Voldemort barátai voltak. Mi több, bennük látott a legtöbbet az egész Roxforti diákságból. Talán nem is oly véletlenül.

-         Ejnye Tom, te mindig eltalálod az emberek gyenge pontjait, az apró kedvteléseit és örömeit – cuppogtatta a cukorkáját Lumpsluck professzor.

-         Ugyan tanár úr, egyszerűen csak a vak szerencse – mosolygott Tom lefegyverzően, hogy attól még egy szentet is bűnre tudott volna csábítani. Tom lehengerlő tudott lenni. Az ujja köré csavarta az embereket. Így lettek a hívei is a diákságból. – Tanár úr, ha megenged egy kérdést: Úgy értesültem, hogy Merrythought professzor hamarosan nyugdíjba készül.

-         Valóban, páratlan információid vannak Tom, honnan tudsz ezekről a dolgokról? – nyammogott Lumpsluck professzor.

-         Csak véletlenül hallottam valahonnan – felelte kitérően Tom. – Mit gondol tanár úr, lenne jelenleg a Roxfortban tanuló diákok közül bárki, aki eséllyel pályázhatna a megüresedő állásra?

-         Ó, hát… Tom én ezt igazán nem tudhatom, tudod ez csakis Dippet professzoron múlik – pislogott nagyokat Lumpsluck professzor. Tom elgondolkodva kavarta a cukrot a teáscsésze alján. Dippet professzor.

-         De gyermekeim micsoda szörnyűségek ezek a kővé dermesztések. És sajnos a felháborító gyanú középpontjában éppen az én házam van – sopánkodott Lumspluck professzor.

-         Biztosíthatom Lumpsluck professzor, hogy a legkisebb furcsaságot ami a mardekáron belül feltűnne nekem azonnal jelenteném – felelte behízelgő modorában Tom.

-         Jaj Tom, olyan megnyugtató, hogy ilyen jó fiúk vannak a mardekár házban mint ti – nézett körbe az asztaltársaságon Lumspluck professzor. A szövetségtagok  összenéztek, de semmit nem szóltak. Csak egy-egy apró villanás volt. Ha tudná Lumspluck professzor!

-         Mint házvezetőtanáromnak, és mint prefektus ez legelső kötelességem Lumspluck professzor. Ez csak természetes – felelte kedélyesen Tom és végtelen nyugalommal belekortyolt a teájába.

-         De milyen rettenetes dolog is ez. Ki tenne ilyesmit, mondjátok meg fiúk ki? – sápítozott Lumspluck professzor miközben édességeit majszolta.

-         Nem tudjuk, Lumspluck professzor de valóban nagyon szomorú – tette hozzá Avery.

-         Ugye? Gondoljátok, hogy esetleg külső támadás, talán a Roxforton kívül valaki? – háborgott Lumpsluck.

-         Lehetséges – felelte rá Rabastan ködösen.

-         És az egész iskola az én házamra gyanakodik, csak azért, mert mardekárosok, olyan kegyetlenség is ez – ingatta a fejét Lumspluck professzor.

-         Valóban az – tette le a csészéjét a csészelajra Tom. Lumpsluck professzor közben járására tehát nem számíthat, ha állásért folyamodna a Roxfortban. Igazán kár. Pedig Lumpsluck professzor keze olyan messzire elér. Lám, a Roxfortba mégsem. Tom arcvonásai megkeményedtek.  A vacsora végén nem kerülte el hívei figyelmét, hogy Voldemort igen rosszkedvűen és szinte láthatóan elégedetlenül állt fel az asztaltól. A klubhelyiségbe érve Voldemort kitört.

-         Ostoba vénember. Semmi hasznunk már belőle. Egész este a sopánkodását kellett hallgatni, fárasztó volt – fújtatott Voldemort, le-fel járkálva.

-         Lumsplucknak a legnagyobb baja, hogy kényelmes ember – tárta szét a karját Rabastan.

-         A legjobb erénye, hogy mindenkiről csak jót tud feltételezni – nevetett fel Dolohov. – Mi a beavatottak és ő aki olyan ártatlannak hisz minket.

-         Csak azért, mert Tom kitűnően tartja magát. Senki sem gyanakszik rá, mert annyira tökéletesen játsza az ártatlan jó tanuló fiút – veregette meg Voldemrot vállát Rodolphus.

-         Én itt akarok tanítani! – dobbantott Voldemort. – mindent tudok a sötét varázslatokról, mi kell még, hogy itt tanítson valaki. Jobb vagyok mint Galatea tanárnő.

-         Ez ide édes kevés Tom – legyintett Rabastan. – A varázsvilágban semmi sem így megy. Ha vannak kapcsolataid bejutsz ha nem nem. A Roxfort még ennél is specifikusabb hely. Ha jóban vagy az igazgatóval van esélyed.

-         De hát szinte sosem találkozom vele! Hogy tudnék a bizalmába férkőzni! – bosszankodott Voldemort.

-         Mit erőlködsz! A tanítás olyan unalmas dolog, sok ostoba kölyök, és egyik sem a tied. Hülye kérdésekkel, gyerekcsínyekkel. Rosszabbak mint egy óra Lumspluckkal összezárva – ásítozott Mulciber.

-         Én komolyan szeretnék tanár lenni. Vagy szerintetek rossz tanár lennék? Nem értek hozzá? Nem tudok bánni az emberekkel?

-         Dehogyisnem, minden képesség megvan benned ahhoz, hogy tényleg jó tanár legyél – bólintott rá komolyan Rabastan.

-         Akkor meg, miért nem akarnak engem alkalmazni? – csattant Voldemort.

-         Nem mindig azok kerülnek egy pozícióba akik a leginkább alkalmasak rá ennyi – felelte rosszkedvűen Rabastan.

-         Ha hatalmon leszek, ez nem így lesz! – szorította ökölbe a kezét Voldemort.

-         Hidd el, mi várjuk már a legjobban, hogy eljöjjön az az idő – sóhajtotta Rodolphus.

-         Én akarok az SVK tanár lenni – sziszegte Voldemort.

-         Akarni nem elég – nézett rá tanácstalanul Rabastan.

-         Remek lehetőség lenne, már itt gyerekkorban beléjük táplálhatnám a mardekár eszmét, rávilágíthatnék, hogy milyen nagyszerű a varázsvilág és hogy meg kell őrizni a tisztaságát.

-         Tudjuk, hogy milyen jó lehetőség lenne ez számodra és tényleg lelkiismeretes tanár lennél, de ez mit sem számít, hogy mi tudjuk, ha az igazgató nem téged választ majd – jegyezte meg Nott.

-         Lumpsluck partyjából elegem volt már – dühöngött Voldemort. – Semmi hasznom nincs már belőle. Amit tudni akartam azt már megtudtam tőle. Így értelmét vesztette az egész. Úgy érzem csak az időmet vesztegetem már nála. Nem tud segíteni abban sem, hogy a Roxfortban maradjak. Elegem van az egészből. Holnap megölöm Myrtle-t és kész – határozta el magát Voldemort.

-         Holnap? – Rabastan az íróasztalhoz lépett s az asztali naptáron fordított egyet. – Június 13. – a lesz.

-         Elég baljóslatú szám nem? – emelte meg a szemöldökét Voldemort hűvösen.

-         Myrtle-nek egészen biztos, hogy az – felelte rá komoran Rabastan. – Végleges a döntés?

-         Igen – bólintott rá Voldemort. – Tudjátok a dolgotokat! Mindenkinek legyen teljesen meggyőző biztos alibije ez a legfontosabb. Sokan lássanak titeket egyértelműen legyenek szemtanúi, hogy nem ti voltatok. Sőt a többi mardekárost is erre buzdítsátok. Myrtle-t mellesleg nem egy ördöngősség kivégezni. Éppen a Titkok Kamrája szájánál bömböl. Két másodperc lesz az egész. És egyben megejtem a másodikat – csapkodta meg a combját a fekete bőrkötéses könyvvel. Hetek óta gondolkodott, hogy milyen tárgy lenne méltó, hogy a lelkét őrizze. Aztán rájött, hogy nincs ilyen a Roxfortban a közelében. Az egyetlen, az egy kis könyv. A naplója. Egy fekete bőrkötéses könyv a múltból, a mugli világból. Az utolsó darab, ami még a mugli világhoz kötötte.

-         Ha bármi van, küldj patrónusüzenetet – biccentett rá Rabastan.

-         Nem lesz gond. Nem először csinálom – felelte rá egykedvűen Voldemort.

-         Igaz, a rutin legyőzhetetlen – préselte össze a száját Rabastan. – Akkor holnap. Készenlétben leszünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés