1. fejezet

Síri csend honolt a Roxfortban. Szinte gyászos a hangolat. Nem szinte. Pontosan, hogy gyászos. Voldemort hűvösen vette a lépcsőfokokat. Az egész roxfort halottasházzá változott. Nevetséges szomorúság egy olyan lányért, akit életében mindenki utált. Myrtle mindenkit idegesített, kiborított. Csúfolták, kinevették, se nem volt szép se nem volt kedves. Most mégis mindenki úgy tesz, mintha rettenetesen hiányozna nekik s sajnálnák. Vagy inkább csak megrettentek? Hogy a következő áldozat talán ők lesznek.

-         Dippet professzor! – szólította meg az igazgatót.

-         Igen Tom? Rettenetes eset igaz?

-         Igen az professzor úr. Mi lesz most? – kérdezte olyan ájtatos szomorúsággal az arcán Voldemort, amilyet csak képes volt kifacsarni magából.

-         Megrendült a közbiztonság a Roxfortban. A diákok ellen, merényleteket követtek el Tom. És most, egy diák meghalt. A minisztériumban tanácskoznak a fejünk felett. Lehet…hogy be kell záratni az iskolát.

-         De… - Voldemort érezte, ahogy a királynő leborul a sakktáblán. Rabastan tudta, hogy ez lesz. A legrosszabb. De még nincs minden veszve. – Amennyiben kiderülne, hogy ki a tettes, akkor nem zárják be igaz?

-         Nos abban az esetben minden más lenne Tom. Esetleg tudsz valamit?

-         Elképzelhető igazgató úr – felelte sejtelmesen Tom. – Dippet professzor azt szeretném kérni, hogy had maradjak a nyárra az iskolában, ha lenne rá lehetőség.

-         Mh… ilyen helyzet még nem adódott a Roxfortban – dörzsölgette fehér szakállát Dippet professzor. – Az iskolában nem szokott senki sem tartózkodni nyáron.

-         De igazgató úr, nekem nincs hová mennem – szorult ökölbe Tom keze. Szeme résnyire szűkült. Ugyan mit értene ebből egy bolond vénember, aki a maga kis világában élt. Mit ért ahhoz, hogy odaát a varázsvilágon kívül háború dúl. Londont bombázták, az árvaház megszűnt. S ő nem akart egy háború pusztította Londonba visszatérni. Nem volt senki sem aki visszavárná abba a világba. Szétlőtték az árvaházat a légitámadás során. Tomnak nem maradt helye abban a régi világban. Itt akart maradni. De a Roxfort kapui zárva lesznek előtte.

-         Sajnálom Tom – mondta búcsúzóul az igazgató. Voldemort bosszúsan nézett utána. Van valaki, akire rákenheti ezt az egész ügyet. S meg is fogja tenni. De Dippet professzor arckifejezéséből már tudta, a nyárra akkor sem maradhat. Legalább az iskolát megmenti a bezárástól. Muszáj maradnia, mert még van egy terve, van egy dobása a Roxfortban. S ezt meg kell kísérelnie bármi áron is.

-         Ébresztő szépfiú – csiklandozta meg egy tollboa az arcát. Voldemort tiltakozva húzta el a fejét. Olyan puha az ágy, nőies parfüm lengi körbe a szobát, s a zsalukon keresztül besüt a napfény. – Vendégeid érkeztek. – állt fel pongyoláját megkötve Elizabeth Burke.

-         Ki keresne nálad? – ráncolt a  homlokát Voldemort felkönyökölve az  ágyban.

-         A Lestrange-fivérek – felelte cigarettára gyújtva Mrs. Burke. Voldemort gyorsan rángatta magára a nadrágját és az ingjét. Elizabeth megállította a fiút mielőtt elsiet előtte. – Kezdenek elharapódzni az új szokások! Ez itt nem találkahely világos? Ne keressen nálam senki. Gyanút kelt ha nagy a forgalom a házban. Értve vagyok?

-         Bocsáss meg Elizabeth, gondom lesz rá – felelte sebtében Voldemort, ahogy áttúrta szénfekete haját.

-         Várj még! – húzta vissza a fiút nyakkendőjénél fogva Mrs. Burke, s lehúzta a fiú fejét egy mohó csókra. Voldemort lesietett a bordó bársonyszőnyeggel takart lépcsőfeljárón a fogadószobába.

-         Megőrültetek, hogy itt kerestek? – förmedt a két Lestrange-ra Voldemort.

-         Fogadjunk, hogy most keltél ki mellőle az ágyból – húzta el a száját Rabastan. Voldemort kérdőn nézett rá. – S még nem olvastad a reggeli híreket – dobta a Reggeli próféta aznapi számát Voldemort elé az asztalra. Voldemort felemelte s a címlapra meredt: Az iskola marad. Roxfort idén is megnyitja kapuit az elsősök előtt. – állt a szalagcím nagy betűkkel az újság elején.

-         Nagyszerű, jövőre mehetünk a suliba, és? Kínos helyzetbe hozzátok Elizabethet, nem járkálhattok csak így itt. Ne felejtsétek el, hogy férjes asszony.

-         De vigyázol az erkölcseire éppen te, aki már két hete ki sem dugod az orrod a hálószobájából. Ennyire jó? – fröcsögte rá Rodolphus.

-         Egyáltalán nem erről van szó – húzta be az ajtót Voldemort, nehogy a háziszolgák hallgatózzanak, s zsebre dugva a kezét a bárszekrényhez lépett ,s töltött magának egy pohár lángnyelvwhiskyt. – Ne feledjétek, hogy Elizabeth Burke…

-         A hímringyójának tart? Bocs, ezt képzeld nem tudjuk elfelejteni mi sem! Felfordul tőle a gyomrom! Mikor szünteted már meg ezt a kapcsolatot? – csapott a levegőbe magából kikelve Rodolphus.

-         Ne feledjétek, hogy ő Caractacus Burke felesége – nyomatékosította Voldemort.

-         És? Van egy kétes hírű üzlete a Zzebpiszokközben és kétes kapcsolatai neki és a feleségének, nem csak te kompromittálod Elizabethet de most már ő is téged. Abba kell hagynod! – nyomatékosította Rabastan.

-         Nem, amíg nem tudtam meg amit meg akarok tudni! És ne ítélkezzetek felettem világos! – hajította a whiskyspoharat a kandallónak Voldemort. Darabokra tört a pohár.

-         Mit akarsz ennyire tudni? – suhintott felé a pálcájával Rabastan egy reparó erejéig.

-         A medál. Mardekár medálja. A családom öröksége! Az én családi ékszerem. Ott volt, Caractacus Burke vette meg az anyámtól. Tíz koszos galleonért! Értitek? Mardekár medálját Tíz galleonért! – Voldemrot magából kikelve rohangált le-fel a fogadószobába. – ez a szemét, aljas disznó, kiszúrta a nyomorgó anyám szemét ennyivel!

-         És most meg…?

-         Ne! Ne kérdezz semmit Fogalmam sincs! Nem tudom mit akarok. Hogy meg akarom e bosszulni, hogy meg akarom-e ölni Caractacus Burke-t Vagy egyszerűen csak bosszút akarok állni rajta. Hogy velejéig kihasználom a feleségét, kiszedem belőlük, hova lett a medál és aztán megölöm Burke-t. Nem tudom. Rengeteg terv végigfutott már a fejemben. Egyszerűen… - Voldemort zihálva állt meg, s megtámaszkodott egy karosszék háttámlájában, vöröslött a szeme, akár tudatában volt akár nem. - …fáj. Annyira fáj! Hogy szerencsétlen anyámon, senki nem volt aki segített volna, aki megkönyörült volna rajta. Úgy viselkedtek vele, mint egy út széli senkivel. Egy szajhával. Holott tisztes házasságba szülte a gyerekét, egy nagy múltú család sarjaként, mégis úgy kellett meghalnia és élnie az utolsó hónapjait, hogy nyomorgott, éhezett, és az egyetlen értékét, ami volt, el kellett adnia, nehogy éhen haljunk mindketten. Meg kellett válnia Mardekár Malazár medáljától! Vissza…akarom…kapni! – vicsorogta Voldemort felindultan.

-         Jól van, nyugodj le! – lépett felé Rodolphus.

-         Engem ne csitítgass! – csattant rá parancsolón Voldemort. – S ha nem tetszenek a módszereim, ha kétségbe vonjátok, amit teszek, akkor miért is vagytok még velem?! – ordította rájuk.

-         Jól van, jól van – szólt közbe Rabastan. – Azt hittük azért vagy vele, mert hogy nincs hol megszállnod. Tudd, ha bármikor úgy adódik, a Lestrange kastély mindig nyitva áll előtted, csak ennyit akartunk mondani.

-         Amint végeztem itt, felkereslek titeket – bólintott Voldemort. – Adjatok még néhány napot. Bosszantó módon, Elizabeth elég ritkán találkozik a férjével. S ő maga nem tud semmit a medálról. Nyilván nem avatta be a férje igazán az üzleti ügyeibe.

A Burke-házaspár bérelte a Londoni házat, mint oly sok üzletember, aki Londonban lakott. Régi Viktória korabeli szép homlokzatú házak voltak ezek, s egyik sem eladó. Caractacus Burke piszkos ügyleteiből szép kis házat tarthatott fenn. Persze a Burke névről minden aranyvérűnek volt véleménye, de volt vele kapcsolata is. Az ilyenekre mint Burke egyszerűen szükség volt. De a gazdagok örültek neki, ha kínos portékáikat akár ingyen is átvette tőlük Burke. Nekik csak az számított, hogy megszabaduljanak tőle. Burke-nél könnyen lehetett adni-venni dolgokat. Ez volt annyira vonzó az üzletében. Nem kellett hozzá semmi adat, sem név. Persze ő maga ismerte az ügyfeleit, de olyan diszkréten bánt üzletfeleivel, hogy azok sosem tudhatták ki fordult meg Burke-nél. S az ő csapdájába sétált bele alig tizenhét évvel ezelőtt Merope Denem is. Neki pénzre volt szüksége, s jól tudhatta, hogy Burke-nél bármit el lehet adni, nem kérdezi honnan van, csak megmondja az árát és vagy áll az üzlet vagy nem. Utolsó kétségbeesésében Merope-nak pedig megfelelt az üzlet. Neki Pénz kellett sürgősen.

- Emlékszem rá – bólogatott homlokáról a verejtéket törölgetve Caractacus Burke. Voldemort hűvösen kezét a fotel karfáján tartva hallgatta az üzletembert. Mennyit várt erre a beszámolóra. Mennyi munkája van benne, előkészítése, hogy kiszedje a férfiből és meghallgassa. Elizabeth unottan hallgatta férje üzleteinek történetét, s közben a boájával játszadozott, időnként kortyolt a pezsgőjéből. – Haj! Hogy ne emlékeznék, tán azóta se volt olyan rettenetes hideg telünk igaz Lizy?

- Fogalmam nincs Mr. Burke, olyan régen volt már – legyintett unottan Elizabeth.

- Én emlékszem, mert elromlott az az átkozott kandalló az üzletben. Majd ki lehetett fagyni. Ráadásul hopporral sem tudtak akkor hozzánk járni. Szóval pénzkiesés is volt. Mert hát a flancos arisztokrácia nem szívesen jön a saját lábán hozzánk, mert hát…oda senki sem tisztes dolgokkal jön ugyebár? – nevetett hasból a férfi, s zsíros tokája rázkódott a nevetésétől. Tom hűvösen figyelte. Olyan végtelen nyugalom áradt a tartásából, holott belül forrt, s puszta kézzel képes lett volna a zsíros tokára szorítani az ujjait, hogy megfojtsa ezt az undorító minden hájjal megkent kereskedőt. De most mégis csak ült, és érdeklődő arckifejezéssel hallgatta. – Süvített a szél, havazott nagyon. Ritka hideg volt. Pedig, hát Angliára enyhe telek a jellemzőek nem is értem. Na mindegy. S egyszer csak megszólalt az ajtó feletti csengő. Késő este volt már. Azt hittem nem is jön senki. Zárás előtt érkezett néhány perccel. Ujj nélküli fekete kesztyűje volt, és valami nagyon szánalmas kis csizmája, kopott, a talpa szinte levált. Betegesen köhögött, mintha valami kórságot terjesztene már a lehelete is. Szakadt, szánalmas rongyokban volt, egy horgolt fekete kendő volt a fején, s azt levette, ahogy belépett a havazásból. Semmi szín haja ziháltan lógott a nyakába. S riadt őzike szemei voltak. Mondtam is magamban. Merlinre milyen szerencsétlen sorsú emberek vannak a világon. Már nagyon előrehaladott állapotban volt. Hatalmas volt a hasa, szinte csak vonszolta pipaszár lábain terebélyes súlyát. Kételkedtem, hogy hozna bármit is, ami értékes lehet, ami eladható lehet, mert hát az ilyen külsejű emberek mind pénzért jönnek. Olyan volt, mint egy útszéli kéregető.  De ő erősködött, hogy van, van egy ékszere, ami talán érdekelne. S benyúlt rongyos ruhája alá, s a nyakából kivette a kopott kis medált, Arany volt, nehéz, és súlyos ötvözete az aranynak, egyszerű láncon lógott. Nagyon primitív megmunkálású volt. Az ilyesmi nem szokott tetszeni a vásárlóimnak. De aztán rájöttem, mitől ennyire ódivatú az az ékszer. A medál fedelén a vésetben egy különös címer  rajza körvonalazódott. – Burke megtörölte a tarkóját, s széles nyelvével megnyalta húsos ajkait. – Mardekár címere volt. Felismertem azon nyomban. Ki ne ismerne fel egy ilyen címert, amit hét éven át a Roxfortban lát? Ha a nő tudatában volt is, hogy mekkora érték, amit erősen kétlek, hiszen egy ilyen értéket nem hord az ember csak úgy a nyakában. Azonnal megfordult a fejemben, hogy lopta. Biztos, hogy valahonnan csak megszerezte ez a koszos kis nő. S hát pénz kellett neki. Közel volt az idő a kicsihez is. hát jól megéreztem, hogy akármilyen összeget mondok, ez a nő kapni fog rajta. Neki sürgősen kell a pénz, nem számít mennyit kap. – nevetgélt elégedetten Burke. – Tíz galleont ajánlottam neki. Tizet! Mardekár medáljáért! És a nő….hahaha, hát persze hogy elfogadta, a szerencsétlen – Burke szánakozó tekintettel, de ajkán mosollyal ejtette ki. Tom ujjai elfehéredtek, ahogy szorította a szék karfáját, de a szeme sem rebbent.

- S a nő elfogadta? Csak így?

- Hát nem is tudom. A szükség már csak ilyen Tom – legyintett Burke. – Emlékszem, mielőtt átadta, a markába szorította, s az ajka elé emelte. De utána már csak a pénz érdekelte. Nem is nézett többé az ékszerre. Talán mindketten szerencsét csináltunk belőle. Ő pénzt kapott érte, én meg egy felbecsülhetetlen értékű kincset.

- De már nincs az üzletben

- Áh dehogy van.  Túladtam rajta. Jó áron persze. Vannak ám műgyűjtőim, igazi tehetségek a ritkaságok felkutatásában. Persze három nullát a vásárlás összege mögé biggyesztve adtam el. Ezerszeres áron adtam el! Ez az igazi üzlet.

- S kinek adta el Mr. Burke? – kérdezte Voldemort, szemében vad éhséggel.

- Ó! Hát neveket nem mondunk Tom! Sosem. Kimondtam én valaha is a nevét annak a szerencsétlen asszonynak, aki eladta nekem mardekár medálját?

- Mert nem tudta! – csattant hirtelen Tom.

- na Persze!

- De a műgyűjtőjét a rendszeres vásárlóját csak ismeri nem igaz?

- Ó igen – bólintott hevesen Burke, - De Tom, ezek szakmai titkok. Meg kell értened. Ilyesmit nem fecseghetek ki.  Ez az üzlet diszkréciója.

- Természetesen megértem – felelte fogát csikorgatva Voldemort.

- Csak az ismeri a vásárlőkörömet, aki a boltban dolgozik… - fonta össze ujjait nagy pocakján Mr. Burke. Voldemort szeme élesen vesézte a férfit.

- Mindent értek Mr. Burke – biztosította Voldemort. Elizabeth ásítozva figyelte a férfiakat.

- Mr. Burke, miért nem veszi fel segédnek a boltba Tomot, és akkor egész nap nosztalgiázhatna neki a nagy üzleti fogásairól! Tomnak remek az üzleti érzéke – lebbentette meg a szempilláit a férjére Elizabeth.

- Úgy találja Mrs. Burke? – fogadta felesége közeledését  Burke, s tűrte, hogy elizabeth keblei közé rejtse arcát, s beterítse parfümjével, amíg közelebb hajol, a fotelje karfájára ereszkedve. – Jól van, hát majd meglátom. Tom ha végzel a Roxfortban és úgy találod, keress fel – törölgette a homlokát Burke.

- Nem kellene már indulnia Mr. Burke? – kérdezte ásítozva Elizabeth.

- Jaj dehogynem, elrepült az idő. Miért nem szóltál hamarabb? – kapta fel a fejét Mr. Burke, s tenyerére támaszkodva feltápászkodott a fotelből. – Nagyon örültem, Tom. Minden jót! Elizabeth, az üzleti út után jövök! – búcsúzott el a feleségétől, s távozott. Voldemort  a szája szélére harapott.

- Elégedett vagy? – kérdezte hűvösen Elizabeth.

- A lekötelezetted vagyok Elizabeth – hajolt meg Voldemort, s szájához emelte a nő kezét.

- Ugyan Tom – legyintete meg Elizabeth. – Holnap te is itt hagysz!

- Szólít az élet Mrs. Burke – mosolygott rá Voldemort lefegyverzően.

- Jól van. De… a ma éjszaka még a miénk – kacsintott Elizabeth, s megindult felfelé a lépcsőn, visszanézett Tomra, várta, hogy a fiú kövesse. Voldemort nem várakoztatta a nőt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés