A világ csodái közt ráakadtam a legszebbre, egy ritka, értékes tengerszemre, mely egy különleges női arcból tekint vissza. E tengerszemek  tulajdonosának ajánlom e könyvet.

Süvít a szél. Úgy fütyül az ablakréseken, magas sípoló hangon, akár egy pásztor a sípján. Mégis dermesztő ez a hang. Ezek a szelek hideget sejtetnek. Olyan hideget, amelyben már nincsenek gondolatok. Amelyben már csak a fájdalom marad. Dobálja a hajót a tenger, dühösen, mintha haragudna a betolakodóra. Hiába horgonyoztunk le, olyan érzés fog el szüntelen, hogy a szél ereje elsodor, messze, a jéghegyek birodalmába, távol mindenkitől, az élettől, a szeretteinktől. Ez hajózás lesz akkor, át az életen, egy jobb világ felé. Észrevétlen lehetne átlebbenni a hidegben, a fájdalmat lassan elnyomja a bénító álom, s utána vár a vég örök misztériuma.

Jégtörés északon. Éppen ezen a napon érkezett meg a könyv. Dorea legszívesebben bezárkózott volna a szobájába és ki sem moccan, amíg a végére nem ér Rabastan Lestrange legújabb kalandjainak, ezúttal a hideg északi tájakról szóló úti beszámolójával. A férfi küldte meg neki a kötetet. Dorea úgy érezte magát, mint egy iskolás. Idegesen bontotta ki a papírcsomagolásból, s felütötte az ajánlás oldalon. Szinte várta. Kíváncsi volt mit lép Rabastan. Az ajánlás visszafogott volt, sejtelmes. S egyben elbizonytalanító. Rabastan néhány sort ismét vetett az ajánlás alá. „Mrs. Dorea Potter! Remélem nem sértem meg, egy újabb tiszteletpéldánnyal. Úgy vélem, a jégtörés technikája kiválóan alkalmazható lenne bizonyos üveglapok mögé zárt dolgok felszabadítására is. Amennyiben szíve ingája hangosabban kívánná járni szapora ritmusát.  Rabastan Lestrange”

Dorea szíve is kihagyott egy ritmust, a légzése többet is, ahogy e sorokat olvasta. Rabastan írt neki. Szinte tartott tőle, hogy a legutóbbi incidens után mit fog a férfi lépni. De Rabastan kitartó volt. S a dedikálás feletti üzenet egyértelműen jelzés. Dorea a mellkasához szorította a könyvet. Ha csak ennyi boldogsága is jut az életben. Ettől nem foszthatja meg semmi. Hogy szóról szóra megtanulja Rabastan legújabb útleírását.

-         Dorea indulunk! – kopogott be az ajtón Potter, s hallatszott, ahogy továbbmegy a folyosón. Dorea sietve kapta fel tollas farsangi álarcának pálcavégét. S  a fésülködőasztalán hagyta a Jégtörés Északon kötetét. A pálcát szorongatva bújt a kabátjába, s felszállt Potter mellé a hintóba.

-         A maszkabál gyerekeknek való. Rileyt kellett volna elküldenünk magunk helyett – morfondírozott Potter.

-         Ugyan Charl! Újév óta az egyetlen normális társadalmi esemény. Szinte felüdülés lesz a sok süppedés után nem? – idézte férje szavait Dorea.

-         Jobb szeretem a nyílt harcokat. A mostani ajánlás elég jelmezbe takart lett. Kihámozhatatlan, hogy kire gondolhat. A boszorkányok fele kék szemű – sandított a feleségére Charl.

-         Mi a helyzet Charl? Belementél a találóskérdésbe, ami az egész aranyvér társadalmat foglalkoztatja? Rabastan a bolondját járatja veletek és ti hagyjátok is magatokat, hogy az orrotoknál fogva megvezessen. Teszek rá egy galleont hogy senkire sem gondolt, csak ugrat titeket, s közben jót nevet a markába.

-         Add csak azt a galleont – nyújtotta a tenyerét Potter. – Mert tudom, hogy elvesztetted.

-         Ugyan már Charl – játszadozott az álarca hosszú fekete tollaival Dorea. – Mit tudnál?

-         Hidd el, ebben az egyben többet mint te – vágta rá Potter. – Egy férfi az ilyesmin átlát. Rabastan csaknem leírhatta volna újra a te nevedet, Mindenki tudja, hogy a tengerszemű nő te vagy!

-         Menj már! – kapta el a fejét morcosan Dorea. – Bebeszéled magadnak! És most nekem is be akarod adni! De szerintem szándékosan írta így az ajánlást, bármit leír, ízekre szedik. A könyvet is.

-         Mert mindenki olyan szerelmes belé. Író, a művészekért mindenki odavan. Te vagy a tengerszem.

-         Én viszont másképp tudom – felelte rá unottan Dorea.

-         Mit tudsz? – lepődött meg Potter.

-         Majd rájössz magad is – tartotta a szeme elé a fekete selyemből készült, tollas szemüveget Dorea, ahogy lelépett a fogatról. Abroncsos fekete selyemruhája elegáns és egyszerű volt. Pánt nélkül. Széles válaszcsíkkal a mell alatt. Fehér gyöngysort viselt hozzá. Félig hátratűzte a haját, s néhány tincs lágy hullámokban esett a vállára. – Megyek pezsgőért – bontakozott ki Potter karjaiból Dorea.

-         De…- nyögte Potter.

-         Ez egy maszkabál Charl, az a lényege, hogy senki ne ismerjen fel, ha veled maradok kettőnket máris garantáltan felismernek – hagyta ott a férjét nevetve Dorea. Leemelt egy pezsgőspoharat a pohárpiramis tetejéről, s belekortyolt a hűsítő italba.  Egy fehér macskaálarcos nő lépett mellé.

-         Olvastad az ajánlást? – súgta a lány.

-         Lucretia! – ismerte fel a hangot Dorea. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – bosszankodott Dorea, cipőorrával topogva.

-         Tudod én láttam az álarcot nálad – emlékeztette Lucretia.

-         Ó tényleg, igaz is, elfelejtettem – harapott az ajkára Dorea.

-         Nekem tetszett az ajánlás. Burkolt volt, se név, semmi, mégis, ő rád gondolt és ezt tudni lehet.

-         Érdekes módon mindenki ezt hiszi. Mintha senki nem hallotta volna a pletykákat – sziszegte Dorea.

-         Mióta adsz te a pletykákra? – kérdezte Lucretia.

-         Te mondtad, hogy mindegyiknek van alapja – idézte Dorea.

-         Az eszedbe sem jutott, hogy ezzel szándékosan hamis útra akarja terelni a szóbeszédet, és mit gondolsz miért? Csakis miattad. Mert ezzel elsimítja felőled a felhőket. Rájöttem én is, Potter is csak te vagy ennyire vak? Lehet, hogy a paragrafusok közt eligazodsz. De szerelmi ügyletekben csapnivaló a gondolatmeneted Dorea – súgta Lucretia. – Nyakam rá, hogy itt van. És téged keres, ha csak…már meg nem talált. És ne aggódj, rád fog találni – búgta bizalmasan Dorea fülébe Lucretia, s elillant akár a füst. Dorea sokáig kortyolgatta a pezsgőjét, majd épp mikor megszabadult az üres pohártól egy magas, sötét taláros alak magasodott felé.

-         Szabad, tengerszem? – kérdezte behízelgő hangon a férfi. Dorea macskaszem álarca mögül kutatva nézett fel az alakra, s szótlanul biccentett.  Nem húzta el az álarcot a szeme elől, a férfi határozottan vonta magához a keringőre, s már lendültek is a karneváli forgatagba. Stabilan tartotta, erősen. Úgy, hogy könnyű volt elfelejteni mindent és semmire se gondolva suhanni a karjain a keringő lágy dallamaira. Gyakorlott táncos volt, ez egyértelmű. És erős testalkatú férfi.

-         Mindenkit tengerszemnek hív? Vagy ez az új szóvirág, amit egy ajánló szövegéből lopott? – kérdezte metszőn Dorea. A férfi felnevetett, s a nevetése különösen ismerősnek tűnt.

-         Nem kellett ellopnom, ugyanis én írtam – felelte az.

-         Lestrange! – ejtette ki a nevet keményen Dorea.

-         Ki mást vártál? – érdeklődött Rabastan.

-         Hol hagytad a menyasszonyod? – érdeklődött hűvösen Dorea.

-         A menyasszonyom? – kérdezett vissza Rabastan.

-         Hallottam, hogy Miranda Dabrak udvaroltat magának veled – felelte  álarca mögül villogó szemekkel Dorea.

-         Miranda nagyon szeretne a menyasszonyom lenni, de nem az – húzta közelebb magához Rabastan a nőt. Dorea minden porcikáján érezte a férfi testét, s ettől hőhullámok öntötték el.

-         Tehát nem tagadod – nézett haragosan a férfira.

-         Micsodát? – kérdezett értetlenül Rabastan.

-         Hogy teszed neki a szépet, hogy vele vagy, hogy…terveid vannak vele…

-         Csak nem vagy féltékeny? Nem ismerek önre Mrs. Potter – mosolygott hitetlenkedve Rabastan.

-         Akkor ne válaszolj – vágta rá Dorea, s hagyta, hogy Rabastan lendületesen pörgesse a keringő dallamára.

-         Miranda valóban…sok helyre elkísérteti magát velem. És részéről mindent megtesz, hogy többnek láttassa a kapcsolatunkat mint ami – mondta ki sóhajtás kíséretében Rabastan.

-         Mindig is az idősebb nők tetszettek.

-         Nem!

-         Dehogynem. Miranda egy évvel fiatalabb nálam. Szőke hajú. Gondolom ez fogott meg benne akkor is.

-         Mikor?

-         Amikor nekem igent kellett mondanom egy esküre, ami bezárt az üvegajtó mögé – felelte elhúzott szájjal Dorea.

-         Akkor is bosszúból volt, te is tudod jól. A tehetetlenség kegyetlen bosszúja – forgatta Doreát a parketten könnyedén Rabastan.

-         Honnan ismertél fel? – kérdezte hidegen Dorea.

-         Bárhol felismerném az alakodat – felelte búgó hangon Rabastan.

-         Deréktól lefelé kitakar az abroncs, azt ne állítsd, hogy a vállaimból és a mellbőségemből ismertél fel – felelte rosszkedvűen Dorea.

-         Jól van, ha mindenáron az igazságot akarod hallani, akkor tessék: a türelmetlen cipőorrkopogásodból ismertelek fel, most boldog vagy? – dühöngött Rabastan.

-         Nem, nem lettem boldogabb – morogta Dorea.

-         Még álarcban sem udvarolhatok neked, mert azt a kevés örömöt is elrontod – állt le tánc közben Rabastan.

-         Nem szándékosan, Ilyen a természetem

-         Pontosan ismerem már a természeted – mondta lemondóan Rabastan. S kézen fogva a nőt kihúzta az üvegházak feletti erkélyek egyikére a bál hangzavara elől. Ahogy kiléptek az erkélyre, Dorea leeresztette a szeme elé tartott tollas szemüveget. Rabastan is lehúzta az álarcát. S Doreához hasonlóan a balkon kőpárkányára helyezte maga mellé.  Dorea kikönyökölt a párkányra, ujjai között megpörgette az álarcot, s lenézett a melegházi növényparkra.felettük az üvegtetőn át a csillagok fénye ragyogott.

-         Irigyellek – súgta halkan Dorea.

-         Elképzelésem sincs miért – felelte rá Rabastan a korlátnak dőlve.

-         Szabadon utazgatsz, akkor amikor akarsz, oda ahova akarsz, kötöttségek nélkül

-         Én időben szóltam neked, hogy te is megtehetnéd ezt

-         Igen, csak hát, nem vagyunk egyformák Rabastan. Ott vannak a tradíciók. De tudod – fordult meg Dorea, s derekát a korlátnak vetette. – Sokszor úgy elvágyódok innen, bárhová, csak el, elmenekülni a világból, ebből az egész mókuskerékből, megszabadulni a kötöttségektől.

-         Mond hová, s elviszlek, akár a világ végére is – nézett rá Rabastan.

-         Ez…egy nagyon szép álom lenne – mosolygott fásultan Dorea, s szomorú szemekkel megrázta a fejét. – S ebből az álomból minden nap fel kell ébrednem.

-         Mellettem nem kellene felébredned, soha – suttogta elrekedő hangon Rabastan.

-         Miért nem házasodsz meg? Miranda szívesen lenne a feleséged ebben biztos vagyok – nézett a férfira kérdőn Dorea.

-         Nem – rázta a fejét lehajtva Rabastan.

-         De miért?

-         Mert én nem őt akarom feleségemnek szólítani – nézett fel Doreára Rabastan. Dorea kiszáradó szemekkel olvasta ki a folytatást. Dorea idegesen ütögette tenyerével a kőpárkányt. Hát mit is mondhatna erre?

-         Khm… talán…vissza kellene mennünk táncolni – vetett hátra egy pillantást a táncolók tömegére.

-         Igen, akkor legalább ismét a karjaimban tarthatnálak – préselte össze az ajkait Rabastan. – Bár kétségtelenül közelebb lennék egy jól irányzott felképeléshez is – jegyezte meg. Dorea felkacagott. Rabastan pedig felnézett a nevető Doreára. Dorea szinte soha nem nevetett. S meg is értette. Mi oka lenne nevetni? Vagy csak mosolyogni. Úgy éli le az életét, hogy egy olyan férfi házában él, akit nem szeret.

-         Fáj így látnom téged Dorea – sóhajtotta nehezen Rabastan.

-         Pedig azt hittem, azért nem festek ma annyira rosszul – nézett végig magán Dorea. Rabastan futólag elmosolyodott.

-         Tökéletes vagy, mint mindig – lebbent végig Rabastan tekintete is a nőn. – De boldogtalan vagy. Nem rossz, hogy esténként nincs aki átöleljen? – Dorea beharapta az alsó ajkát.

-         Nos, hát…ha volna aki átölel, az azt jelenti, hogy Potter az ágyamban van, szóval nem, nem rossz – vágta rá a fogai között fújtatva a levegőt Dorea, s közben elnevette magát.

-         Tudod, hogy nem így értem – járt le-fel Rabastan szeme Dorea egyszerű szabású fekete selyemruháján.

-         Tudom, de mégis, milyen választ várnál tőlem? – kérdezett vissza Dorea.

-         Fogalmam sincs, hülye kérdéseket teszek fel, úgy látszik sokat ittam – dörzsölte át az arcát Rabastan. Persze mentő kifogás volt, nem volt igaz és ezt mindketten nagyon jól tudták. Dorea a szeme elé kapta az álarcot, ahogy a teremből közeledtek a balkon felé.

-         Vissza kell mennünk – lökte el magát Dorea, s előresietett a bálterembe. Rabastan néhány minutummal később követte a nőt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés