Dorea ujjai között pergette a kartotéklapokat. Egészen biztos, hogy volt már hasonló eset, még a Wizengamoti gyakorlata kezdetén. A szemet szemért elv a lehető legrosszabb eljárás. Persze, ha csak pénzbírságról van szó, abban az esetben ez a legjobb, viszont az ilyen őrülteket a Mungóban kellene kezeltetni. Páros szervek egyik felének kivarázslása? Kinek jut eszébe ilyesmi? A Wizengamot tagok a zárt ülésen egyértelműen úgy döntöttek, hogy kizárják az akadályoztatás lehetőségét, ide már nem elegendő az Azkaban. Dorea javasolta, hogy miért nem irányítják át a Mungóba, hiszen az ilyen esetekre a javítás felelne meg, de a Wizangamotban olyan nagy volt a felháborodás, hogy végülis többen a megtorlás mellett akartak voksolni. Vagyis a vádlottra ugyanaz vár, mint, amit elkövetett. Dorea ezt túl drasztikusnak találta. Ráadásul miben különböznek akkor a bűnözőktől, ha más emberek csonkításában látják örömüket és az egyetlen megoldást. Még ha ezzel tagadhatatlanul az elrettentés is a cél. Dorea ráakadt az esetre, amit keresett, s fellapozta a vádiratot.

-         Doreám! Na, Ki van itt?! Hát te mindig dolgozol? – nyitott be az irodába kopogtatás nélkül a lendületes, élénk arcú nő.

-         Cassy! – döbbent le Dorea, s leeresztette a kartotéklapot, ahogy meglátta a nővérét. Cassiopeia Black közel egymagas volt Doreával. Rövid tüskés fekete haja volt, kiugró orra és kerek arca. Semmiben sem emlékeztetett Doreára. Bár karcsúságra ő is hasonló volt húgához. – Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte kissé udvariatlanul Dorea.

-         Na de Dorea! Így kell fogadni rég látott nővéredet? – húzta magához egy ölelésre Cassiopeia a nőt. – Gyere, kirángatlak a napfényre, olyan sápadt vagy, egész nap a föld alatt a Wizengamotban, ez nem egészséges! – rántotta ki a kartotéklapot Dorea kezéből, s az íróasztalra hajította.

-         Cassy! Itt kötött munkaidő van! – sziszegte Dorea, miközben úgy tolta ki maga előtt az irodából Cassiopeia mint egy kőbálvánnyal sújtott embert. Dorea, nehézkesen lépkedett. – Nem hagyhatom, csak így itt az irodát. Értsd meg! Gyere vissza négyre – javasolta Dorea.

-         Kizárt! Már elkértelek Griselda Marchbankstól aki nagy örömmel elengedett – vonszolta maga után Doreát a nő.

-         Te voltál a Főmágusnál?! Ó Cassy! Tönkre akarod zúzni a pályámat – bosszankodott Dorea.

-         Ugyan már! Úgy befészkelted ide magad, hogy már kirobbantani sem lehet – kacsintott Cassy. Dorea heves tiltakozásai közepette ,hogy ő pedig visszamegy az irodájába és még befejezi ennek az ügynek az előkészítését, csak azon kapta magát, hogy a sarki cukrászdában ül, nővérével szemben.

-         Milyen rég is volt! – nézte kutató pillantással Doreát a nővére.

-         Apa temetésén – felelte hűvösen Dorea.

-         Igaz! Valóban! – mutatott rá felcsillanó szemekkel Cassiopeia. – emlékszem, ott voltam az esküvődön, Riley születésénél. És hát igen, a temetés. Azóta minden megváltozott.

-         Talán megváltozott – nézett unottan Dorea.

-         Őszintén téged megrázott? – súgta az asztal felett Cassy.

-         Nem tudom – felelte kitérően Dorea. – Az bántott, hogy miért nem halt meg hamarabb és akkor nem kellett volna hozzámennem Potterhez – egészítette ki metsző hangon.

-         Én semmit sem mondhatok. Még az egy éves házassági évfordulónkat se élte meg a számomra választott férj. Szültem egy kviblit. Nem mondhatni, hogy példás aranyvérű nő voltam, aztán, a suli után leléptem, és azóta a Jóreménység fokán vigyázom a csillagokat nehogy eltűnjenek az égről.

-         Unalmas lehet – kortyolt a kávéjába Dorea.

-         Nem kevésbé, mint a Wizengamot – vágott vissza Cassiopeia.

-         Jogos – húzta el a száját Dorea.

-         Hogy van azóta anyánk? – kérdezett rá Cassiopeia.

-         Hát…Pollux költözött oda családostul, az örökségébe. Szóval, gondolom most az ő idegeiket őrli anyánk. Képtelen lennék az anyámmal élni – fintorgott Dorea.

-         Pollux más, imádja őket. A rendszert, ő a kis örökös – legyintett Cassiopeia.

-         Miért jöttél haza? – kavargatta a kávéja alján a cukrot Dorea.

-         Mert most nem hopporral, vagy hopponálással kellett jönnöm – lelkendezett Cassy. – Ki akartam próbálni milyen, a tengeren közlekedni – áradozott. - Kaptam egy felajánlást, hogy hazahoznak, ha velük tartok.

-         Kicsoda? – lebbent fel Dorea fekete szempillája.

-         Rabastan Lestrange – ejtette ki a nevet Cassy s nem kerülte el a figyelmét, hogy a húga megfeszül a név hallatára, s elkapva a pillantását gyorsan a kávéjába kortyolt. Dorea fejében viszont ezer dolog cikázott. Rabastan ismét Londonban van? Furcsa, hogy most nem jelentkezett. Szinte…hiányzott a férfi. A célzott, burkolt apró zaklatásai. Szinte csalódott volt. Miközben teljesen lehangoltan a szája széléhez érintette a szalvétáját. Cassiopeia a válltáskájából néhány összefűzött pergament tett Dorea elé az asztalra.

-         Ezt neked küldi – súgta bizalmasan Cassiopeia. Dorea akaratlanul is elvörösödött,  elolvasva a címet azonban lesápadt.  Jus primae noctis. Rabastan szép férfias enyhén dőlt írásával ez volt olvasható a lap tetején. Latinul írta a jogi kifejezést. Ez csak Doreának szólt. Dorea eltolta a kéziratot.

-         Vidd vissza neki, ezt nem akarom elolvasni – simította a füle mögé a haját Dorea.

-         Már nem tehetem, tovább hajózott. Csak engem tett ki a parton, nem London volt az uticélja. – tette hozzá Cassy visszatolva Dorea elé a lapokat. – Ezt csak neked írta!

-         Értem a célzását – keményedtek meg Dorea arcvonásai.

-         Vagy inkább félreérted! – egészítette ki Cassy.

-         Nem Cassy! Nagyon is jól értem. A Gúnyos, sértő Rabastan Lestrange újabb támadása! Jus primae noctis. Az első éjszaka joga – sziszegte Dorea, s eltolta magától a kávéscsészéjét. – Az egyetlen Wizengamot törvény, amit ne aggódj, minden férfi ismer. Az első éjszaka joga, ami a férjé! – tologatta a csészét jobbra-balra az asztalon Dorea.

-         Tudod, érdekes figyelni a reakciódat – figyelte laposan a húgát Cassy. – Anélkül, hogy egy sort is elolvastál volna az írásból, azonnal felkapod a vizet csupán a cím ismeretében.

-         Te beleolvastál?! – csattant rá Dorea.

-         Nem lepecsételt irat Dorea! Itt volt, nálam volt, Bristoltól ráadásul rohadt messze van London szóval igen, elolvastam a vonaton – tárta szét a karját Cassy. – S nekem tetszett, nem értem, miért nem jelenteti meg valamelyik kötete elején egy külön fejezetként. Mellesleg meg érdekelt, hogy mit írhat csak neked. Miről maradtam le?

-         Semmiről – mondta ki túl gyors elutasítással Dorea.

-         Semmiről? De Rabastan Lestrange áthajózta a fél világot miattam, csak azért mert a nővéred vagyok, holott esze ágában sem volt Európa felé hajózni. Aztán az út alatt ír egy néhány oldalt, amit csak neked küld el általam. Te pedig felháborodsz azon, hogy a cím az első éjszaka joga. És az arcszíned gyorsabban változtatod mint egy kaméleon. Lebuktattad saját magad. Nem ismerek rád Dorea – figyelte a húgát Cassiopeia.

-         Mi az hogy nem ismersz rám? Alig ismersz! Sosem voltál otthon, én se. Öt év van közöttünk – simította hátra zavartan a haját Dorea.

-         Azt viszont tudom, hogy állandóan pókerarcot tudsz vágni, hidegen, érzelemmentesen, elutasítóan, kivéve ha Rabastan Lestrange-ról van szó – hajolt közel Cassiopeia. – Tehát?

-         Mi az hogy tehát – dőlt hátra Dorea, hogy megtartsa a távolságot Cassiopeiától.

-         Mi van köztetek?

-         Semmi

-         Jó, akkor úgy kérdezem: mi lehetne?

-         Nem tudom.

-         Tévedek, ha azt mondom az egyetlen, ami közétek áll az Charlus Potter?

-         Tiltakozom. Nem akarok válaszolni ezekre a kérdésekre.

-         Most nem a Wizengamotban vagy. Nekem teljesen mindegy mit válaszolsz, én nem itt élek, engem nem érdekelnek az aranyvérűek mindennapi körei. Én kiszakadtam már ebből a társadalomból. Én csak annyit látok, amennyi eljut hozzám. Összefutottam egy végtelenül figyelmes fiatalemberrel, aki miután megtudta, hogy a nővéred vagyok kész volt a kezét lábát kitörni is,…

-         Azt azért erősen kétlem

-         … hogy valamivel kedveskedhessen nekem. Feltűnően sokat beszélt a húgomról, de mindig a legnagyobb tisztelettel és óvatossággal. És megmutatta a könyvét, amit neked ajánlott. S aztán találkozom veled. S a neve hallatán olyan vagy, mint akit kicseréltek, kapkodsz, nem mersz egyenesen a szemembe nézni, idegesen babrálsz mindennel.

-         Sok a stressz a Wizengamotban, és ez van, ha kimerült vagyok. Könnyebben kiütköznek rajtam…

-         …az érzelmek? – csapott le rá Cassiopeia. – Áruld el nekem! Nem kívánod néha, hogy bár ne így lett volna? Nem kívánod… Charl halálát? – lehelte halkan.

-         Ha kívánnám…ugyan miben különböznék azoktól a bűnözőktől, akiket elítélek minden egyes nap bent a Wizengamotban? – súgta egészen halkan az álarca mögül előbukó fájdalommal a hangjában.

-         Igaz…

-         Épp elegen vannak az aranyvérű társadalomban akik intrikálnak miatta. Ne gyere te is ezzel. Nehéz megőrizni a tartást, a látszatot. Eljátszani a feleség szerepét egy olyan férj oldalán, akit nem hogy nem szeretek, de világ életemben undorodtam tőle és gyűlöltem. Mégis megteszem. Igyekszem mindkettőnkkel elhitetni, hogy a beletörődés a legfájdalommentesebb megoldás. Hogy a házasságunkban a kompromisszumokkal képesek vagyunk leélni az életünket. A Wizengamot az életem. A félévenkénti találkozások Lestrange-al pedig az álmok. De rémálmok ezek. Mert ha felébredek, olyan sokáig gyötörnek még.

-         Csalódottnak tűnsz.

-         Én erősebb vagyok a környezetemnél Cassiopeia. Mit várnak mégis? Hogy ideglázaim legyenek, mint Elizabeth Burke-nek? Aki boldogtalan a férjével? Vagy öngyilkossági kísérletekkel próbálkozzak minden évben mint Lucretia? Gondolom ezekről ne mecsetelt neked a leveleiben. Minek levelezünk, ha tele van hazugságokkal! Én ezért nem írok leveleket – nézett fel a nővérére Dorea. Most már semmi érzelem nem tükröződött az arcán. A hűvös, rideg, szigorú tekintetű nő volt ismét. – Én nem vagyok ilyen. Mint ők. Én tisztában vagyok a kötelességekkel és a jogokkal. És a bűnnel is. Szerinted milyen érzés nekem itt élni, közöttük, amikor azt várják, hogy mikor török meg és mikor omlok Rabastan Lestrange karjaiba?! Mindenki a bukásomra szomjazik. Hogy belépjek a csalfa, szeretőt tartó bukott nők sorába. Hogy kudarcot valljak. Azt mondják a szerelem kívánatos. Egy jó házasság viszont nélkülözhetetlen feltétele az aranyvér fennmaradásának.

-         De Dorea, mindenki ismeri, hogy ha titokban…

-         Átkozottul nagy a kísértés! És a te általad is egekig dicsért Rabastan Lestrange sem könnyíti meg a helyzetem. De aztán mindig ráébredek, hogy most csak Pottert gyűlölöm, viszont ha megtenném, akkor már magamat is gyűlölném. Mert a társaságból kinézett asszonnyá válnék. Most én vagyok az aki felettük áll, mert ellenállok a kísértésnek! Mert büszkén mondhatom, hogy van tartásom! Hogy nem ingok meg, legyen akármilyen kemény az ostrom. Nyugodtan nézhetek tükörbe, mert nem furdal a lelkiismeret. Tisztes feleség vagyok egy tisztes házasságban. És én ötven év múlva is szeretnék ugyanilyen nyugodtan tükörbe nézni! Ezért nem! Nem és nem! Soha! Ezt közölheted Mr. Lestrange-al is ha legközelebb felvisz a fedélzetére.

-         Egy szóval sem kért, egy szóval sem mondta. S azért is marad távol, hogy ne nehezítse meg a helyzeted. Hogy távol tartsa magát tőled. Hogy könnyebben élhess, az ostroma nélkül. Hogy ne kelljen elviselned a tekintetét magadon. De nem utasíthatod el azt a diszkrét hódolatot, amit a lehető legtisztességesebb módon nyújt feléd – lökte Dorea ölébe a pergamenlapot Cassiopeia. – Nem haragudhatsz rá azért, mert szeret! Tudod, ő igazán csodál téged. Felnéz rád, és eszményít. Éppen ezért! Mert képes vagy arra, hogy hű legyél egy olyan férjhez akit nem szeretsz. Ezt ő maga mondta! Csodálja a lélekjelenlétedet. S tiszteletben tartja az elutasításodat. Sőt megérti. Tudja, hogy soha nem érhet hozzád, de a szemének nem tilthatja meg, hogy igyon a szerelem nektárjából.

-         Szép védőbeszéd volt Cassiopeia. Elolvasom – vette le az asztalról a kéziratot Dorea. – Gondolom felkeresed anyánkat.

-         Úgy van. Remélem hallok még rólad.

-         Ha igen, akkor csak jót – felelte fagyosan Dorea.

-         Ebben nem is kételkedtem húgocskám! Élj boldogul! – szorította arcát a húgához Cassiopeia.

Dorea újabb kávét rendelt, s belelapozott a kéziratba. Ugyan, miről írhat Rabastan Lestrange egy ilyen cím alatt?

Jus primae noctis. Egy hajós életében nem csak egyszer fordul elő. Ellenkezőleg. Úgy tartják, minden vizen, minden tengeren át kell esni ezen a próbán. Hajósnyelven az első éjszaka joga valójában, a szűz lány riadalmát sugallja. Az első vihar. Tiszta időben könnyű a vitorlázás. De esőben, félelmetes. Amint egy vízre evezünk még szűzként lépünk az új tengerre, s csak akkor ismerjük meg igazán, ha elháltuk vele az első vihart.  Lassan eltűnik a szem elől a horizont biztonságos sávja. A látótávolság rövidül. Ahogy szemerkélni kezd az eső szürke lesz az ég és a tenger is. A köd és pára mindent eltakar, s a szél vadul dobálja a vitorlákat, a hullámok dühöngve csapkodják a hajó oldalát. Két lehetőség van. Vagy lehorgonyozva bízunk abban, hogy a vihar ereje nem borítja fel a hajót. Vagy megpróbáljuk megtalálni a legközelebbi kikötőt. A vihar minden vizen a jus primae noctis riadalma. Félelem, és bizonytalanságérzés. Amelyen mindenkinek át kell esni, és szerencsésen kikötni.”

Dorea játékosan babrálta a pergamen szélét. Valóban nem kellett volna elárulnia magát. A leírás a hajósélet egyik eleméről szólt és kifejezetten érdekes volt még számára is. De mi másra gondolhatott egy ilyen cím után. Főleg, hogy az ő első éjszakáját már elvette egy férfi, akinek legkevésbé akarta adni. Kétségtelenül egy férjes asszony, már nem annyira érdekes egyetlen férfi szemében sem, mint egy olyan lány, aki még nem volt férjnél. Akkor mégis miért ragaszkodik hozzá ennyire Rabastan Lestrange. Az ,hogy elhozta a nővérét a világ másik végéről, csakis neki szólt. Ezt tudta jól. Rabastan Lestrange amikro szívességet tett Cassynak valójában Doreára gondolt. El kell felejteni. Vagy legalább a szívdobogását elfojtani.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés