Dorea elhúzta a fejét férje arccsókja elől, Charlus Potter csak felesége nyakáról lélegezhette így be a dinnyeillatot. Kínos torokköszörülés közben kortyolt a pezsgőjébe, a tószt után. Dorea fülében csilingeltek, a kék zafírkövek az aranyfüggőkön. Nyakékjének apró függői leértek egészen a dekoltázsa széléig. Érzéketlen hideg kék szemekkel emelte ajkához a poharat, de nem kívánt a házasságukra inni, ahogy azt a Potter család köszöntőbeszéde megkívánta volna.

-         Dorea kedvesem mikor örvendeztettek meg minket egy újabb unokával? – kérdezte Charlus anyja kritikus szemekkel végigmérve Doreát. Egyetlen porcikáját sem szerette a fölényes viselkedésű, túlságosan is határozott kiállású menyének. Nagyon is tudta, az egyetlen ok, amiért Charlus Potternek nem született több gyermeke az éppen ez az önfejű, hideg nő itt mellette: Dorea Black.

-         A kívánsága sem nem helyénvaló, sem nem teljesíthető igény Mrs. Potter. – Violetta Bulstrode szempillái figyelmeztetően rebbentek Doreára.

-         Az én anyám tizenegy gyermeknek adott életet – igazgatta fémkeretes szemüvegét  az idős Mrs. Potter.

-         S ebből hatot eltemetett – felelte rá marón Dorea.

-         Való igaz. Az élet oly kifürkészhetetlen. Éppen ezért nektek sem ártana biztosítani a családi ág fennmaradását – nézte szigorú elítéléssel menyét.

-         Vannak ágak, melyek egyetlen virágot hajtanak, de az a virág szebben pompázik, mint bármely más hajtás – sziszegte metszőn Dorea. Kezdte türelmét veszteni a Potter család gyűrűjében. Charlus Potter rendíthetetlenül köhécselt mellette, az anyja a zaklató erőszakoskodásával az őrületbe kergette, s még a családjával sem tölthetett elég időt. Bátyja, Pollux olyannyira osztotta a Potterek nézeteit, hogy nem is lehetett közös témájuk. Pollux szemében is a házasság egy ideális megállapodás, egy állapot, amely kamatoztatható. S nem is értette, hogy Charlus és Dorea miért ne illenének össze, s tíz év házasság után, ne lennének összeszokottak. Ő is csak azt látta, amit mindenki más. A házasság biztonságát.

-         Lesz tüzijáték is, majd a hajóorrnál – dohogta a tenyerébe Charlus Potter. Dorea összevont szemöldökkel nézett rá, s ujjaival türelmetlenül dobolt az abroszon. Fordított egyet a karikagyűrűjén. Mikor lesz már vége?

-         Ellátogathatnátok igazán többet hozzánk – szólt közbe Violetta Bulstrode. – Amióta drága jó apád meghalt, felénk se nézel Dorea! Pedig a gyerekeknek is jó lenne, egy kicsit együtt lenni. Irma is sokat emleget.

-         EZ igaz Dorea! Hozd át Rileyt játszani hozzánk! – szólalt meg Pollux mellől a felesége.

-         Majd, ha lesz időm – felelte kitérően Dorea. Esze ágában se volt az anyjához menni. Aki rendre, és fegyelemre intette mindig. Mintha még mindig Roxforti diák lenne. S nem vette észre, hogy a lánya már réges régen a Wizengamotban rendszabályozza a társadalom ellenségeit.

-         Tíz év Dorea! Milyen szép is! Együtt – szorította meg Potter a kezét, s közben fuldokló köhögésbe kezdett. Dorea bosszúsan nézett el.

-         Charl az idegeimre megy a köhögésed – morogta Dorea. – Megyek szívok egy kis friss levegőt – állt fel, hogy elhúzhassa a kezét Potter szorításából. De egy tapodtat sem léphetett, mert hűvös levegő söpört végig a hajókabinban. A lampionok színe elhalványult, s enyhe kékes derengésű sötétség ereszkedett a kabinra.

-         Maradjon mindenki ott ahol van! – hallatszott az erős férfikiáltás.

-         Leülni! – fél tucat férfialak lépett a családi esemény helyszínére. Fekete lobogó talárban, fekete álarcban, pálcájukat előreszegezve.

-         Na de kérem! Hogy képzelik ezt? Itt családi esemény zajlik! – hördültek fel az idősek. Lucretia keblei fehér prém bolerója alatt izgatottan jártak le-s fel. Látszott csillogó fekete szemein, hogy teljesen elalél az örömtől, hogy megfenyegették őket.

-         Kuss legyen vén nyanya! – dörrent rá az egyik alak. A hat alak óvatos, macskaléptekkel haladtak befelé. Dorea még mindig dermedten állt. Érezte, hogy kifut arcából a szín.

-         Nem akarjuk bántani magukat, csak az értékeiket vesszük el, ha nem csinálnak butaságot akkor nem is esik bántódásuk. Csendet, egy pálcarebbenést se nem akarunk látni – szólt a látszólagos vezető.

-         Hölgyem foglaljon helyet! Kezeket az asztalra, mindkettőt, tenyérrel lefelé!– lebbent a pálca iránya egyenesen Dorea mellkasa közepére. Dorea felvetette a fejét, majd lassan visszaereszkedett Potter mellé a bársonyszékre. Mindenki az utasításnak megfelelően cselekedett. Dorea szeme lázasan járt a hat fekete ruhás alakon. – Ne sikongassanak és ne beszéljenek, néhány perc és itt sem vagyunk – tette hozzá az, s megkezdték a résztvevők kifosztását. Az asztaltársaság riadtan meredt a tolvajokra, a meglepetéserejű támadókra.

-         Ez mégiscsak felháborító! – morogta Potter. – Ha tudom, hogy Cardiff kikötőjében haramiák randalíroznak…ezért még számolunk! Csak leplezzem le magukat!

-         Ne aggódj Charl, végre tudtál igazán meglepetést okozni nekem – felelte fagyosan Dorea, miközben figyelte, hogyan fosszák le rokonairól az ékszereket. – Már úgyis túl unalmas volt ez az évforduló – Dorea mögé lépett a fekete ruhás rabló, meleg tenyere lágyan nyúlt a haja alá, hogy hátraigazítsa, s finom mozdulattal kiemelje a füléből a fülönfüggőket. Dorea lesütötte a szemét, s visszatartotta a lélegzetét. Az érintés lejjebb siklott, s érezte, hogy a nyaklánc súlya is lekerül mellkasáról. – Ha megbocsát – búgta a férfi a fülébe, s ujjait lehúzta hevesen dobogó szíve felett, egészen a dekoltázsig. Dorea levegő után kapott, ahogy megérezte a férfi ujjait a mellei között, s egyetlen pattintással a Rabastantól kapott kék stólát  a vállán tartó brosstű szorítása engedett. Dorea megborzongott az érintéstől. A fekete álarcos alak el akart húzódni, de Dorea lefogta a kezét. Az álarcos visszalépett. Dorea ültében felemelte rá a fejét, s szempillái mögül lassan a férfira vetődtek ragyogó kék szemei.

-         Várjon, valamit elfelejtett – ejtette ki különös gúnyos mosollyal az ajkai körül. S felemelte jobb kezét. – Ezt nem veszi el? – kérdezett rá. A férfi lenézett a nő kezére. Egyetlen gyűrű volt rajta. A karikagyűrűje. A férfi Dorea és Charlus közé lépett, eltakarva Dorea elől a férjét. Az álarcos ajkai körül fanyar mosoly futott fel, s Dorea felé tartott kezét a szája elé húzta.

-         Sajnálom hölgyem, de karikagyűrűt nem szokásunk lopni – lehelt forró csókot a nő kézfejére.

-         Igazán kár!- ejtette le csalódottan a kezét az asztalra Dorea. A fekete maszkos alak ellépett, s folytatta útját az asztal mentén. Néhány pillanat alatt lepusztították az ékszereket a Potter és Black hölgyekről. A selyemzsákok száját összehúzták.

-         Köszönjük a vendégszeretetüket – töltött pezsgőt magának az egyik, s ki is itta a kristálypoharat. – Mára búcsúzunk! – öles léptekkel Dorea mellett termett, s könnyedén Dorea keze után nyúlt, s felhúzta ültéből. – Sok boldogságot, Mrs. Potter! – húzta át újra ajkait a nő kézfején a férfi. Dorea nézte a meghajló alakot maga előtt. Érezte, hogy a férfi kezében valami hűvös tapintású anyag van, s ahogy a kézcsók után elhúzta a kezét, Dorea kezében maradtak a különös sima kis gömböcskék. A férfi hátrálva kiugrott az ablakon, s hallatszott, ahogy csobban a tengervízben. Ahogy eltűnt a szeme elől, Dorea lassan megfordította a kezét. Dorea felfordított tenyere közül pedig kikandikált egy régi ékszer. A könnycseppalakú gyöngyben végződő igazgyöngy nyaklánc, melyet a nagyanyja viselt. Dorea döbbenten kapta fel a fejét, s kinézett az ablakon keresztül a sötét éjszakába a férfi után.

-         Gyorsan, még utolérhetjük őket! – pattantak fel a férfiak, s mind kirohantak a fedélzetre. Dorea a holdfény tükröződését figyelte a vízen. S ujjaival átsimította a kezében tartott gyöngysort. Többen a fedélzetre siettek, Dorea azonban csak az ablakon át kinézett a tengervízbe. Alig néhány fokos lehet most a víz. Milyen hideg is. Nem tőle nem vettek el semmit. Ellenkezőleg. Visszakapott valamit. Lucretia lépett hozzá túl heves izgalommal. A kabinban már senki sem volt rajtuk kívül-.

-         Dorea – ragadta meg unokanővére könyökét. – Ők voltak! – súgta remegő hangon.

-         Kik? – kérdezte Dorea barátságtalanul.

-         Tudod… - Lucretia idegesen kapott levegő után, s hadarva folytatta. – Nem volt rajtuk kesztyű! Azonnal felismertem! Azok a hosszú fehér ujjak, emlékszel milyen döbbenetesen sápadt bőre volt. Ő az! Úgy futott rajtam végig az érintése, mintha hangszer lennék, könnyedén lágyan zongorázott végig az ékszerekért kutatva… egész testemben remegek még mindig – dőlt az ablakkeretnek Lucretia. Kipirult az arca. Lázas pirossággal. – Ugye…nem adod fel őket? – nézett kérlelőn Lucretia.

-         Nincs bizonyíték – motyogta Dorea maga elé, miközben a távolba révedt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés