-         mit akarunk még? Miénk a vérfarkasok, a vámpírok, a ki tudja mennyi varázslény szövetsége és Mulciber segítésével most már az óriások támogatása is! – mondta Rodolphus.

-         Nem kapkodunk el semmit – szólt komoran Voldemort.

-         A varázsvilágba lassan kell itatni a mérget – mártotta a tintába a pennáját Rabastan.

-         Még nem vagyunk erősek. Vannak szövetségeseink. De még mindig hiányzik a legfontosabb, hogy mi tart össze bennünket varázslókat! – érvelt Voldemort.

-         A varázslények támogatása nem elég? – értetlenkedett Rodolphus.

-         Nem. Ennél sokkal több kell. Az kell, hogy a varázslók és boszorkányok elbizonytalanodjanak, érezzék azt, hogy igen változás kell. Valami, amitől jobb lesz minden. Az aranyvérűek érzik, de mégsem mernek lépni – Voldemrot lehunyta a szemét, s ujjait összeérintette maga előtt piramist formálva. – Az kell, hogy az aranyvérű társadalom maga ébredjen rá, hogy így már nem mehet tovább – suttogta maga elé. – erre kell várnunk.

-         De meddig! Már minden kész! Kipróbáltunk minden fekete mágiát, gyakorlottak világlátottak vagyunk. Harcedzettek… - sorolta már annyiszor Rodolphus.

-         De még mindig pénzt kell gyűjtenünk, még mindig erőt kell gyűjtenünk, varázslókat magunk köré és kivárni a legmegfelelőbb pillanatot. Ne kapkodjunk az égre is! – csattant Voldemort.

-         Rody! Voldemortnak igaza van! Légy türelmes! – szólt rá Rabastan fel sem nézve a pergamenjéből. – Ráadásul gondolj arra, hogy ismét vissza kellene térnünk kicsit a régi kerékvágásba.

-         Miről beszélsz? – robbant ki a düh Rodolphusból.

-         Vissza a társadalomba. Voldemortot nem látták legalább négy éve – emlékeztette Rabastan. – Ismét színre kell lépnünk.

-         Igazán? Szerintem neked csak Dorea Potter hiányzik! – támadt bátyjára Rodolphus. Rabastan összevonta a szemöldökét a megjegyzésre.

-         Valóban régen láttam a hárpiát, de ettől függetlenül is mondom, hogy ahhoz, hogy sereget gyűjtsünk a varázslókból, ahhoz szükség lesz Voldemort erejére. S már így térhetünk vissza. Hogy nem Tom Denem fog előttük állni, hanem Lord Voldemort. Aki vagyonos, világlátott, feketemágus. Aki más, mint az a tinédzser akit megismertek. Személyes megjelenés kell ez van – suhintott a pennájával a levegőbe Rabastan.

-         Igen, én is ezt érzem. Sok szövetségesünk van akikben megbízhatunk, ha szükség van rájuk, de ők nem a mi embereink. Ők nem a mi seregünk. Saját hadtest kell – szorította erősebben egymáshoz ujjbegyeit Voldemort, s azok már valószerűtlenül fehéreknek és vérteleneknek tűntek. – Viszont a köztudatba csak és kizárólag a nyílt politikai vagy netán fegyveres harcok idején akarok lépni. Addig csakis zárt körben. Diszkréten. Olyanok körében, akik tudnak titkot tartani, a hatalom előtt, a Minisztérium előtt. Nem akarom, hogy idő előtt megakadályozzák a terveinket. Ha megjelenek ezzel a külsővel, azonnal lefognának a minisztérium aurorjai – mutatott végig magán futó kézmozdulattal Voldemort. S igazat kellett neki adni. A szeme vörös, a bőre sápadt. Aki ismerte korábban annak is különös ez, aki nem annak főleg egyértemű. A külső változás valami belső rémtettre sugall. Nem jelenhet meg így olyanok körében akiknek a lojalitásában nem lehet teljesen megbízni.

-         Ez igaz – mondta lehangoltan Rodolphus.

-         Csak mi térjünk vissza és puhítsuk a köröket, a biztonságos helyeken pedig ismét megjelenik maga a vezetőnk Lord Voldemort – hajtotta össze a pergament Rabastan. – Ideje visszatérnünk a Lestrange-birtokra öcskös.

-         Miért érzem azt, hogy ez inkább teher lesz mint öröm – bizonytalankodott Rodolphus. Öt éve járta a tengereket. Rodolphusnak talán nehezebb lesz visszatérni mint Rabastannak.

-         A legjobb lesz, ha mi adjuk a nyitányt, adjunk egy bált az aranyvérűeknek – vetette fel Rabastan. – És addig hozzunk néhány rakományt, ami elkendőzi, hogy hol is töltöttünk mi ennyi évet titokzatos eltűnésünk idején.

-         A pénzszerzést azonban még folytatnunk kell – erősködött Rodolphus.

-         Rendben, időnként ejtünk majd néhány akciót, de hogy ne fogjanak gyanút, csak ritkán. Öcskös neked meg ideje már asszony után nézni – tette hozzá rosszkedvűen Rabastan.

-         Te vagy az idősebb – emlékeztette Rodolphus.

-         De te vagy az alkalmazkodóbb. És betöltötted a huszonötöt. Itt az ideje, hogy valamelyik bálon levadásszunk neked egy szép nőt, aki nem minisztériumi besúgó és talán elfogadja a tényt, hogy politikailag a társadalom ellenségeinek körébe házasodik – gúnyolódott Rabastan.

-         Kétlem hogy ilyen ajánlólevéllel bárki is hozzám akarna jönni legyek akármilyen helyes – tette keresztbe a lábait Rodolphus. – A politika és a házasság nem fér össze. Ezt te tudod a legjobban Rabastan!

-         Igaz, de ha te elöl járnál a jó példával talán a szőrös szívű barátunk szíve is megenyhülne – sandított Rabastan. Voldemort nem reagált. Tudta nagyon jól a két Lestrange testvér még mindig nem tett le arról, hogy bármi áron is, de biztosítsák a mardekár vér fennmaradását. Őket az se zavarta volna már, ha csak véletlen teherbe ejt valakit. A lényeg, hogy a vér fennmaradjon. Hiába a reményük. Voldemort túlságosan is elszánt az ügyben. Ő akar örökké élni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés