Már pirkadt, mire Rabastan a Potter- nyaralóhoz ért. A két emeletes házból, csak a második emelet látszott ki a vízből és a tető. A sötételőfüggönyök még elhúzva, az egész ház alszik. Rabastan meglökte a keskeny gondolát a lapáttal, s  a gondola szélére állva fürkészte szemével a környéket.

-         Dorea! – kiáltotta el magát. Csak a fák tetején gubbasztó madarak csivitelése érkezett válaszként. A víz alig tíz, tizenöt fokos. Felébredt vajon Dorea a beáramló vízre. Vagy mivel még nem ért fel az emeleti hálókhoz, ezért még mindig békésen alszik. Az ő álmaival bizonyára nincsen probléma. Nem úgy, mint Rabastannak. – Dorea! – ordította el magát. Szinte kivágódott az egyik ablak.

-         Mit ordítozol az ablakom alatt hajnalok hajnalán! – sziszegte ki Dorea, de alig mondta végig a mondatot eltátotta a száját az elé táruló látványtól. Csak a fák koronája látszott ki a vízből. Rabastan a gondolán állva nézett fel rá, körülötte hömpölygő szürke tenger. – Ez meg mi?

-         Átszakadtak a gátak a Bristoli csatornánál. Igyekezz, vagy fizikailag is megvalósul az, ami az egész életedet jellemzi.

-         Mi? – húzta össze a szemét Dorea.

-         Hogy maga alá temet a Potter-ház – fintorgott Rabastan.

-         Disznó! – förmedt rá Dorea, s sietve rántotta fel a hálószoba ajtaját. Azonnal felsikoltott, mert a nyitott ajtón át beáramlott meztelen lábára a jéghideg víz. – Merlinre! Riley! Riley jól vagy szívem! Ébredj kisfiam! – kiáltotta végig a folyosót, s szó szerint kikapta a gyereket az ágyból. Riley nyüszítve sírni kezdett.

-         Anya! Mi ez? Miért van víz a szobámban? -  Dorea idegesen rángatta a fiókokat.

-         Öltözz – dobta a nadrágot, a pulóvert a fiának. – Siess! – visszafutott a saját hálószobájába, s kitárta a tükrös gardróbszekrényt.

-         Komolyan öltözködni akarsz?

-         Mit bámulsz ott inkább segíts összepakolni! – mérgelődött Dorea.

-         Ezt kapja a hős megmentőd? – ugrott át az ablakpárkányon a Potter házba Rabastan. Dorea csak egy szúrós pillantást vetett rá, s kivonult a fürdőszobába. Rabastan leemelte a szekrény tetejéről az utazóládát, ahogy az ágyra dobta levert valamit az éjjeliszekrényről. Gyógyszeres üveg volt. Rabastan lehajolt, hogy felvegye, s közben  elolvasta a címkét. Altató – Rabastan nézte a pohár vizet az éjjeliszekrényen. Hátrapislantott. Dorea még a fürdőben készülődött. Rabastan az alsó fogsorára harapva rántotta ki az éjjeliszekrény felső fiókját. Kiszaladt a fejéből a vér, ahogy meglátta, hogy a fiók tele van gyógyszeresüvegekkel, megemlte a üvegeket. „Nyugtató”, „Lendület-tabletta”, Energia a nap 24 órájára”,„Depresszió-ellen”,„Anti-stressz”, „Szívpanaszokra” – Kész vagyok, indulhatunk! – Rabastan belökte az éjjeliszekrény fiókját, s megfordult.

-         Remek! Hozom a gyereket, amíg te bepakolsz – nézett kifürkészhetetlen tekintettel Doreára. Tökéletes volt mint mindig. Akár egy márványba faragott istennő. Szokásos ruhában volt, füstszín harisnya, fekete bőrcipő, amivel most bokáig tocsogott a vízben, Fekete térdszoknya és indigókék blúz volt rajta. A haja egyenesen omlott a vállára, a frufruja enyhén jobbra félrecsapva. Vékony szemöldöke alatt, nagy viharoskék szemeivel metszőn nézett, hosszú szempillái elutasítóan rebbentek. Magabiztosan és határozottan állt még így is, hogy a Potter-ház úszik alatta a vízben, hogy a világ szétcsúszik körülötte. Hogy az ujján az arany karikagyűrű egy olyan férfihoz köti, akit világ életében rühellt, s hogy Rabastan most azért a gyerekért siet, aki örökre Charl Potterre fogja emlékeztetni. Rabastan soha nem látta komolyan kimerültnek, vagy fáradtnak Doreát. Dorea mindig tettre kész volt. Pattogott. Lendületes és energiadús volt. Vagy inkább annak tűnt. Mióta szed gyógyszereket? Riley sírva állt az ágya közepén és ijedten nézte, ahogy a víz lassan nyaldossa az ágylábakat.

-         Semmi baj Riley! Csónakázunk egyet – Rabastan az ölébe kapta a fiút, mielőtt az tiltakozhatott volna, s  a karjában a Potter-fiúval visszatért Dorea hálószobájába.

-         Nincs több időnk, remélem nem akarsz egy egész teherhajónyi holmit hozni, mert csak gondolával jöttem – húzta el a száját Rabastan, s Rileyval az ablakpárkányra lökte magát.

-         Vigyázz a gyerekre! – szólt rá rémülten Dorea.

-         Nem lököm a Bristol főcsatornába, bár a Potter iránti ellenszenv erre sarkallna – nézett rá hátra Rabastan, s leugrott a gondolára. Dorea lecsapta az utazóláda tetejét, s meghúzta a szíjakat, s kiadta az ablakon Rabastannak. A Potter ház ijesztően roppant egyet.

-         Gyere már!- kiáltotta rá idegesen Rabastan. Dorea habozva nézett a gondolára, az ablakban állt még mindig.

-         De hogyan – Dorea hangjában apró remegés hallatszott.

-         Húzódzkodj fel a párkányra, majd leemellek – szólt rá türelmetlenül Rabastan. Dorea felkapaszkodott az ablakpárkányra, s lelógatta lábait. Rabastan kinyújtotta felé erős karjait. – Csússsz egy kicsit előre! – intett ujjaival Rabastan, hogy Dorea fenékkel a párkány szélére csúszott. Újabb vészjósló morajlás hallatszott a Potter- ház méylföldszintje felől. A ház össze fog csuklani. Régi építésű. S már ki tudja hány órája áll a vízben.  Dorae a még mindig kapaszkodott. Rabastan rákiáltott, ahogy újabb roppanást hallott. – Engedd már el azt a kibaszott párkányt! – Dorea ellökte magát, s egyenesen Rabastannak zuhant. A férfi karjai a csípőjét szorították. Ahogy végigsiklott Rabastan testén, hogy a gondolába érkezzen talpra Rabastan a fülébe morogta:

-         Csak tudnám, ilyenkor hol marad a férjed – ahogy megbizonyosodott róla, hogy Dorea stabilan áll azonnal elengedte, s a gondola másik végébe ülve, ellökte magukat a Potter-háztól. Dorea leereszkedett a fia mellé a bélelt ülésre, s simogatta fia fekete haját, Riley anyja mellkasára hullatta a könnyeit. Nagyon megijedt.

-         Semmi baj – súgta neki Dorea megnyugtatóan. – Aludj egy kicsit még – morogta fia hajába Dorea. Riley lassan nyugodott meg anyja karjaiban. Dorea egy vastag kötött kendőt húzott fia vállára, ahogy észrevette elaludt a karjaiban. Kinézett a körülöttük hömpölygő szürke vízre. Szürke hártya úszott a víz felszínén. Habarcs. Kimosta a házak téglái közül az anyagot a víz. Mindenfélre dolgok úsztak a szürke tajtékos víz tetején. Nem esett most az eső, de borús fellegek nehezedtek feléjük.

-         Ennyit arról, hogy pihenek, távol Londontól és a mindennapoktól – rebegte lehangoltan maga elé Dorea.

-         Blakeney-hez megyünk, ott nem szakadtak át gátak, ha minden igaz – felelte Rabastan. Dorea csak bólintott. Nem akart beszélgetni. Rabastannak igaza van. Ő van itt és nem a férje. Holott. Charlus Potternek kellett volna értük jönnie, nem…Rabastan Lestrange-nak. Persze Charl mindig olyan elfoglalt. De hiszen Rabastan is elfoglalt. Egészen másmilyen értelemben mint Potter. De akkor is. Rabastan mégis hamarabb érkezett mint bárki más. Zavarba ejtő volt, hogy a férfira jobban számíthatott, mint a saját férjére. Most először tényleg kellemetlenül érezte magát Rabastan előtt. Mert annyira nyilvánvalóvá vált, hogy vészhelyzetekben egyáltalán nem számíthat a férjére. Egyébként se. De ebben a házasságban mindig is magára volt utalva. Valójában ez nem házasság volt, csak egy kompromisszumos szerződés. Nem szerették egymást. És nem is támogatták egymást soha semmiben. Valójában bár együtt étkeztek, együtt jártak a reprezentatív eseményekre, bálokra, rendezvényekre, semmi kapcsolatuk nem volt egymással. Idegenként éltek egymás mellett a Potter-villában. S Dorea nagyon is jól érezte, egy olyan férfi oldalán él, akitől semmit sem várhat, akire sohasem számíthat, aki helyett mindig neki kell megoldania a családi ügyeket is. Potter erélytelen, és jellemtelen, kétszínű alak volt. Semmiben sem különbözött egy gyerektől. Sem viselkedésben sem jellemben vagy gondolatokban. Az anyja fia volt. S az anyját jobban szerette mint bárki mást a világon. Potter sokat időzött a családjánál. Dorea nélkül. Mert Dorea sosem volt hajlandó betenni a lábát a Potter rokonokhoz. Rabastan lopva Doreát figyelte, akinek arca bár semmit sem árult el, mégis sejteni lehetett, hogy mikre gondolhat. Ismerte a helyzetét. A házasságát. Az életét. Neki sem lehet könnyű. Rabastan pedig elgondolkodott azon, hogy ismer-e egyetlen olyan házasságot amely tényleg boldog. És rá kellett ébrednie, hogy nem. Dorea esete egyáltalán nem egyedi, vagy kirívó. Ellenkezőleg. Dorea házassága egy teljesen átlagos és szokványos házasság volt. Amelyből a megszokás, a társadalmi elvárások, meg még ki tudja mi miatt, nem akart kilépni. És valahol érthető is. Dorea nem egy drámai hősnő típus. Ő a stabilitást szereti. Még akármilyen lehangoló kapcsolatban is, de Dorea biztonságos viszonyok között, házasságban él. Doreának pedig Rabastan nagyon is jól gyanította, hogy ez éppen elég. Dorea nem vágyik nagy dolgokra. Elsöprő érzelmekre, vagy különleges, tökéletes kapcsolatra. Ő ennél sokkal földhöz ragadtabb. Tudja, hogy a világban egy férfi és egy nő sem tökéletes, s ha nem a Potter féle hibák, akkor másféle hibái lennének egy férfinak. És miben különbözne a csöbör a vödörtől? Rabastan ezen a hajnalon világosodott meg igazán. Dorea annyira belenyugodott ebbe a házasságba és ebbe az életbe, hogy képtelen lenne szakítani vele, kitörni belőle és új életet kezdeni. Dorea mindig is megmondta. Hogy ők nem egyformák. Dorea elégedett ezzel így, mert állandóságot jelent számára. Dorea a házasságot is feladatnak tekintette. S a teendők listáján ez mögé is egy pipát tehetett. Házasság kipipálva. Neki csak ennyit jelentett ez az egész. S félt felrúgni, félt otthagyni bármit is. Mert retteg az ismeretlentől, attól, amire nem tudja a paragrafust, a szabályt. Ezért nem fog soha sem belemenni egy viszonyba Rabastannal. Mert bár nem szereti a férjét, de szereti azt a stabilitást amit nyújt neki. Dorea nem a férjébe szerelmes, hanem a házasságba. Mert tartást ad, biztonságot, egyensúlyt, állandóságot, rendszert. Doreának pedig ez kell.

-         Mit nézel? – szólt rá elutasítóan Dorea.

-         Ne haragudj. Azért, amit a múltkor mondtam. Nem lett volna szabad szóba hoznom, vagy csak kérnem.

-         Ez igazán elvárható! – húzta fel az orrát Dorea.

-         Igazándiból nem bánom – dühödött fel a nő reakciójától Rabastan. – Én soha nem köntörfalaztam neked.

-         Miért kell mindig ilyen nyíltan fogalmaznod?

-         Író vagyok – vigyorgott rá szemtelenül Rabastan.

-         Éppen azért mert író vagy, tudhatnád, hogy a szavakat hogyan formáld úgy, hogy diszkrét maradj.

-         Én nem diszkrécióra vágyom tőled – nyomatékosította Rabastan.

-         Amit kívánsz az teljességgel lehetetlen – nézett el Dorea.

-         Nem a szavaim miatt kértem bocsánatot, hanem azért amilyen te vagy. Azt hittem megváltoztathatlak, kirángathatlak ebből a süppedésből – Dorea szeme szikrákat szórt a dühtől. Éppen az a szó! Amit Potter is annyit hangoztatott!

-         Nem kell, hogy bárki is kirángasson. Jól megvagyok ott ahol.

-         Sokkal több van benned, ugye tudod? – ejtette ki halkan a kérdést Rabastan.

-         Nem tudom miről beszélsz – kapta el a tekintetét Dorea. Rabastan nem firtatta tovább a dolgot. Dorea hajlíthatatlan. Erre több mint tíz év házassága is éppen elég bizonyíték. Bármit megadna ezért a nőért aki itt ül vele szemben, az ölében a fiával. De a nő már másé. S Dorea ebbe beletörődött. Talán valóban nem is érez semmit iránta. Lehet csak beképzelte magának Rabastan is azt, hogy remeg körülöttük a levegő, hogy izzik a környezete, ha Dorea a közelében van és hogy a nő is ezt érzi? A Caledey-i kikötőnél többen álltak a mólón.

-         Dorea! Drágám! – kiáltotta a korlát mögül, egy magas szemüveges férfi. Dorea hátrafordult, megfeszült a nyakán a bőr.

-         Charl! – kiáltotta fel a férfinak Dorea. Rabastan nyakán megfeszültek az inak.

-         A Reggeli Prófétában olvastam a hírt! Későn érkeztem. Ne haragudj! De látom, volt aki a segítségedre siessen – találkozott a pillantása Rabastannal. Rabastan egy könnyed evező mozdulattal, a móló szélének lökte a gondolát. Puhán érkeztek, apró koppanással. Riley felébredve a zökkenésre kiugrott a csónakból, lerázva magáról anyja ölelő karjait.

-         Apa! Apa – futott fel Potterhez.

-         Riley! Minden rendben? – hajolt le a fiához Potter. Dorea hűvös közönnyel lépett ki a gondolából, Potter a felesége elé sietett.

-         Charl! – üdvözölte a férjét Dorea. Potter arccsókja elől azonban kitért, s oldalt lépve továbbment.

-         Köszönjük Lestrange! Igazán hálás vagyok – préselte ki magából kedvetlenül Potter.

-         Ugyan! Nekem volt tartozásom – biccentett Rabastan, ő nem szállt ki, ideje tovább hajózni.

A Lestrange kastély parkja tarka volt a lehulló színes falevelektől. Felkaptatott a kocsiúton a fekete hintók sokasága. A két fivér a tágas előtérben fogadta az érkező vendégeket. Az aranyvérű társaság legnagyobb eseménye volt az idei Lestrange-bál. Főleg, mert hogy a Lestrange-ok nagyon ritkán adtak bált a kastélyukban. Kihagyhatatlan alkalom volt, hogy kicsit körbenézzenek egy neves író házában. Igaz Rabastan elég kevés időt töltött a kastélyban. Potter köhécselve nyújtotta karját a feleségének. Dorea kedvetlenül fogadta el. Zöld bársonyruhája az alakjára simult, csak térdétől nyílt szét harangalakban biztosítva a kényelmes lépést. Dorea a szokásosnál is rosszkedvűbbnek és türelmetlenebbnek tűnt. Úgy tűnik ma nem adagolta túl a kedélyjavítóit. Pedig ráférne – húzta el a száját Rabastan. Tehát Mrs. Dorea Potter hangulatjavítókon, altatókon és energiabombákon él? De természetesen elégedett az életével.

- Rodolphus! Régen láttalak – nyomta arcát Rodolphuséhoz Lucretia. – Sokat utaztál?

- Sok utazás és tapasztalatgyűjtés. De ismét visszatértem, hogy elcsavarjam a legszebb nők fejét – kacsintott Rodolphus. – Lehet, hogy veled kezdem!

- Ugyan már! S hol hagytátok a barátotokat? Tom Denemet? – kérdezett rá magától értetődő természetességgel Lucretia. – A legutolsó hír, amit hallottam rólam, hogy Mr. Burke-nél dolgozott a Zsebpiszokközben.

- Nos részleteket nem árulhatunk el Lucretia, de ígérem, hamarosan találkozhatsz vele – mosolygott sejtelmesen Rodolphus.

- Máris loptál egy aprócska napfényt ebbe a csúnya időbe! – terült szét az elégedett mosoly Lucretia arcán. – Nektek is feltűnt, hogy mostanában mindig borús az idő?

- Talán – nézett össze a két testvér. Rabastan Miranda Dabrakot kísérte asztalhoz, és a bál alatt senkinek sem kerülte el a figyelmét, hogy az idősebb Lestrange fiú feltűnően sokat foglalkozik a szép szőke hajú hajadonnal. Rabastan a bosszantásig akarta húzni Dorea Black idegeit. Burkolt taktikát váltott tagadhatatlanul. Ráébredt, hogy Dorea Potter sem a figyelmességének, sem az udvarlásának, sem a kemény nyílt ostromnak nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Ideje, hogy Dorea Potter ráeszméljen, hogy igenis jelent neki valamit Rabastan Lestrange és az, ha a férfi nem foglalkozik vele eleget. Rabastan egész este Mirandával táncolt, kedveskedett neki, s az egész társaság eldöntöttnek tekintette, Rabastan Lestrange, az író, éppen a pályatárs Miranda Dabrakba habarodott bele. Hiszen mindketten könyveket írnak, még ha teljesen más stílusúakat is. Két író magától értetődik, hogy egymásra talál. Ráadásul Miranda szép és okos, és kedves lány. Harmincegy éves. Nem fiatal már. És még mindig független. Egy évvel idősebb Rabastannál. Voltaképpen tökéletes páros. Dorea hangulata az órák előrehaladtával zuhant. Persze a külső szemlélő ebből semmit sem látott. Dorea szeme végigfutott a bálterem gyönyörű Turner festményein. Kikötők, sápadt pasztellszínekkel, vitorlások minden felé, és történelmi események keveredtek össze. Miranda Rabastan egyik viccén nevetett, és látványosan jól érezte magát a férfi társaságában. Potter valahol a hátsó szalonok egyikében szivarozott. Dorea ideges cipőorrkopogással figyelte az egyik kandalló feletti órát. Mikor telik már le a két óra? Végre elütötte a tizenegyet. Dorea szinte pánikszerűen kereste fel a Lestrange kastély egyik mosdóját. Kígyóbőr tárcájából remegő kézzel kapta ki a pirulákat rejtő üvegcséket. Minek is ivott pezsgőt! Ha nem iszik alkoholt, akkor akár kilenckor is bekaphatta volna a tablettákat. De így?  Két óra lázas várakozás, azért a finom bódulatért, azért a kábult nyugalomért, amit már alig vár, hogy ismét érezhessen. A tartást nem Potter adta a házasságukba, hanem a pirulák. De nem számít. Dorea három pirulát szórt a tenyerébe, s sietve kapta be. A mosdókagyló  fölötti fémtartóban üvegpohár állt. Dorea remegő kézzel nyitotta meg a csapot, hogy teleengedje a poharat, s lenyelje a vízzel a pirulákat. Ahogy kiitta a hideg vizet a pohárból, szinte megkönnyebbülten, tenyerelt a mosdókagyló szélére.  Lehajtott fejjel lehunyt szemmel várta a hatást. Néhány perc és ismét a régi.

- Mióta szeded marokszámra a nyugtatókat? – hallatszott a háta mögül az erőteljes férfihang. Dorea szétcsúszott tekintettel, s ijedten nézett fel a tükörbe. A csempének dőlve, keresztbe tett karral Rabastan Lestrange nézett vissza rá, sötéten és követelődzően.

- Semmi közöd hozzá Lestrange! – sziszegte Dorea. – Menj ki! Nem akarom, hogy így láss! – hajtotta le a fejét Dorea.

- Ez az én fürdőszobám – szólt kimérten Rabastan.

- Akkor én megyek – dobálta vissza az üvegeket a táskájába Dorea, s koppantak a körömcipői a csempén, ahogy el akarta hagyni a mosdót. Rabastan tenyere átfogta a csuklóját, hogy visszatartsa. Dorea közvetlenül mellette állt, érezte ,a hajából áradó dinnyeillatot. Dorea szinte esdeklőn nézett rá. Képtelen tartani magát, Még mindig széthullott tartásának romjai között próbált kibillegni a fürdőszobából, de Rabastan nem hagyta meg neki a menekülési útvonalat. Rabastan áthelyezte a súlypontját, s ezzel Dorea a csempéhez szorult. Dorea csípőből el akart fordulni, hogy kikerülhesse, de Rabastan  leszorította csuklóját a hűvös fürdőszoba csempéhez, s nem érdekelte, hogy a nő felképeli e érte, vagy megrúgdossa, vagy szembeköpi, vagy csinál amit akar, de rászorította ajkait a nőére. Dorea ledermedve állt s Rabastan a pillanatnyi  lehetőséget kihasználva, eleresztette Dorea csuklóját, s tenyerét a nő csípőjére simítva, magához vonta. Szilvaízű szájfénye volt, s Rabastan most az egészet lenyalta róla. Dorea nekifeszülve próbált menekülni, s tiltakozón meg akart szólalni, de Rabastan nyelve azonnal behatolt a nő ajkai közé. Érződött a gyógyszer keserű íze a szájában. A szilvaíz és a nyugtatók íze keveredett. Dorea nőies teste hullámzott a tapintása alatt. S közben reszketett egész testében remegett, nem csókolta vissza. De levegő után kapkodva  döntötte a csempének a fejét, a feneke mögött lévő törülközőtartóba kapaszkodva próbálta megtartani magát. Rabastan ajkai végigsiklottak a nyaki ütőerén, úgy érezte, hogy fülledt és párás az egész fürdőszoba, izzott a levegő,  s úgy tűnt Rabastan ajkai forró égető sebeket szaggattak a bőrére. Izmos combjai az övéhez simultak, és ágyékának kemény halma a hasának nyomódott. Rabastan szeméről lassan derengett a felhő, hogy Dorea próbál kiszabadulni a szorítása alól. Tenyerét még mindig a mellkasának feszíti, s az egyetlen dolog amiért még nem ütötte pofon az az hogy a másik kezével magát próbálta a törülközőtartóba kapaszkodva függőleges testhelyzetben tartani.  Rabastan szorítása engedett, s Dorea kisiklott a kezei közül, botladozva lépett a mosdókagylóhoz, s újra megengedte a hideg vizet. A hideg víz alá tartotta a csuklóját, hogy enyhüljön a vére lüktetése az ereiben, s remegő ajkakkal hajolt a csap fölé, hogy megcsapkodja hideg vízzel az arcát. A kagyló szélén élesen koppant a jegygyűrűje, ahogy belekapaszkodott a gránitanyagba, s mély levegőkkel próbálta nyugtatni magát. Rabastan a kád szélére ülve figyelte. Egyikük sem szólalt meg. Mindkettejüket felkavarta a csók.  Dorea elzárta a csapot, s hűvös ujjait az arcára szorította. Rabastan szótlanul nyújtotta át a törülközőt. Dorea bár nem nézett rá, elfogadta, s arcához nyomva felitatta a nedvességet az arcáról és a nyakáról,  kimerülten dőlt hátra a csempének.

- Dorea… -  köszörülte a torkát Rabastan.

- Kérlek, ne mondj semmit – hunyta le a szemét Dorea. – Lehet, hogy tudod, vagy sejted, vagy megérezted, hogy nem vagyok közömbös irántad. De… - Dorea szempillái felrebbentek, ahogy nagyot nyelt. – Senki nem tudja, rólam ezeket a dolgokat. Hogy gyógyszereken élek. Ez az én titkom volt mindaddig, amíg te ebbe is bele nem rondítottál. Szeretném, ha nem kürtölnéd világgá.

- Mégis milyen szemét alaknak nézel engem Dorea? – kérdezett rá összeráncolt homlokkal Rabastan. – Azt hiszed azért jöttem utánad, hogy végignézzem ahogy bedrogozod magad?

- Én…nem is… -  csattant erély nélkül Dorea.

- De pontosan! Mióta szedsz gyógyszereket? Már a Roxfortban is szedted? – kérdezte vallatón Rabastan. Dorea nemet intett a fejével.

- Riley születése után. Amikor visszamentem dolgozni a Wizengamotba. Állandóan…fáradtnak éreztem magam. Majd leragadtak a szemeim. Képtelen voltam koncentrálni. Egyszerűen nem volt magamtól erőm. Először csak a felpörgető pirulákat szedtem, hogy toppon maradhassak egész nap. Aztán – Dorea nagyot sóhajtott. – Aztán átbillentem. Képtelen voltam elaludni, állandóan forgolódtam, nem tudtam lelőni az agyamat. Egész este csak kattogott és kattogott. És egyre kimerültebb voltam egyik napról a másikra. Akkor szoktam rá az altatókra. Aztán ahogy teltek az évek… nem is tudom…ahogy Charl és te is mondtad, jött a süppedés. Élni sem volt kedvem. Akkor kezdtem az antidepresszánsokat szedni. Ördögi kör és most már nincs kilépés. Reggel energiapirulák, nap közben antidepresszáns estefelé nyugtatók és altatók.

- Le kellene állnod – nézte kétségbeesetten Rabastan.

- Nem a gyógyítóm vagy, nem a te dolgod hogy megmond mit tehetek – szólt rá Dorea.

- Igaz. Tökéletesnek hittelek, s elfelejtettem, hogy te is csak ember vagy – mondta halkan Rabastan.

- Kösz, gondolom, most már kellő kiábrándulási alapot adtam – rázta hátra a haját Dorea.

- Tévedsz! Azt hittem, egy megközelíthetetlen jéghegy vagy az északi sarkon, de végre felismertem benned, hogy mégiscsak nő vagy. Vonzóbb vagy számomra most mint eddig. Sőt. Kezdem végre azt érezni, hogy ez a jéghegy elérhető és megközelíthető is.

- Csak vigyázz nehogy léket kapj! Miért jöttél utánam?

- Mert szeretnék mutatni neked valamit! Ha nem időzünk sokáig, még elérhetjük – pattintotta fel a zsebórája fedelét Rabastan. S kézen fogva a nőt maga után húzta a hátsó parkra. Feljött a hold a csillagok közé. Rabastan a kavicsos úton egy szökőkút mögé vezette a nőt.

- Mi ez? – kérdezte bizonytalanul Dorea.

- Sss! – tette a mutatóujját ajkai elé Rabastan, s Dorea vállára simítva meleg tenyerét a nő mögé lépett. Dorea csendesen bámult maga elé. Végre hatott a nyugtató. Nem kellett volna hármat is bevenni. Bágyadtan dőlt Rabastan széles mellkasának, s másodpercekbe telt mire feltűnt neki, hogy mit is kell néznie. A magasított cserépben egy széles levelű virág kezdett nyiladozni. Lassan bontotta szirmait. Eleinte barackvirág színűek voltak, aztán narancsos színt öltött, ahogy teljes pompájában kivirágzott. Dorea visszatartott levegővel nézte az életre kelt virágot, ahogy lassan vérnarancs színbe vált, majd egészen bíborszínűvé, s végül szétnyílva egészen barnás szirmai kihajlanak oldalra. Néhány perc. Ketten a holdfényben.

- Gyönyörű volt! – súgta Dorea.

- A szavannák virágai. Némelyik csak egyetlen egyszer nyílik, de akkor mindent belead. Arra a néhány percre, igazán tündökölnek, virágoznak és… féltem, hogy nem jössz el, vagy hogy hamarabb elmentek Potterrel.. Azért időzítettem mára a bált, hogy láthasd. Egy olyan élmény, amit csak ketten éltünk át. Szeretném minden élményemet ugyanígy megosztani veled – mormolta Dorea selymes hajába Rabastan. Dorea érezte a férfi ajkait a halántékán. Rabastan erős tenyere a vállán nyugodott, s ahogy a mellkasának dőlt szinte érezte a szíve ritmusát. Olyan egyszerű lenne elfelejteni mindent s itt maradni örökre Rabastan karjaiban. Elfelejteni Pottert, Rileyt, a Wizengamotot, a gyógyszereket. Az élete hánykolódását. És csak belefeledkezni ebbe a mámoros pillanatba. Vágyott a férfi csókjára. Hogy újra érezze a szenvedélyét, amivel vihart kavar a lelkébe.

- Vissza kell mennem, Charl már bizonyára keres. És ma sincs sok kedvem lefeküdni vele. Nem akarom, hogy meglásson veled értsd meg – súgta lehajtott fejjel Dorea. Rabastan nehéz szívvel, de elengedte a nőt, Dorea elhúzódott tőle, s  szaporán véve a lépteket a kavicsos parkban visszafutott a bálterembe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés