1952. december 7. London

Mindjárt szétrobban a feje! – Dorea a halántékára szorította az ujjait. A táskájára nézett. Nem! Erőltette, hogy csak az előtte heverő aktára összpontosítsa a figyelmét. Nem megy. Muszáj bevenni egy fájdalomcsillapítót. De ha már azt beveszi, akkor talán egy kis nyugtatót is… Dorea idegesen pattant fel ültéből, s le-fel járkált az irodájában.  A hajába túrt. Ma már bevett egy fájdalomcsillapítót. De semmi hatása. Nem festene valami jól az önéletrajzába, ha az aranyvérű társadalomban kiszivárogna, hogy gyógyszertúladagolással került kórházba.  De egyszerűen megőrül annyira fáj a feje. Feszülten nézte az elvarázsolt ablakot. Ki kellene nyitni! De nem lehet. Egész Londonban riadót rendeltek el.  Már harmadik napja magas a szmog London egész területén. Dorea bosszúsan húzta ki  táskájából az üvegcséket. Ma nem bír ellenállni nekik.  Töltött egy pohár vizet, s gyorsan lenyelte a gyógyszereket. Jól van, üljünk vissza! Munka van! – Dorea hűvösen feltartva a fejét ismét visszaerekszedett íróasztala mellé. Kezébe vette a pennáját, s  a vádpontok mellé paragrafusszámokat írt.  A védelem és a vád.

-         Üzenet! – kiáltották be. Dorea csak a levelesnyílást nyitotta meg, s a kis összehajtott pergamenüzenet beröppent. Dorea kedvetlenül hajtotta szét a papírt. S még  fél szeme az aktán volt, futtában olvasta el az üzenetet: „ Charl Potter kórházba került stop krónikus bronchitisz és szívelégtelenség stop” Dorea homlokráncolva olvasta az üzenetet. Jól van, majd hazafelé menet benéz rá. Még van egy pár elintézni valója. Délután négy óra. Vége a munkaidőnek. Dorea felvette a kabátját, nyugodtan felhúzta a kesztyűjét, hajára igazgatta a kalapját. S a kis kézitáskáját és mappáját magához véve  kilépett az irodából. Már senki sem volt a Wizengamotban. Dorea fázósan kapkodta lábait a kövezeten a Szent Mungóig. A recepciónál végigfuttatta szemét a tájékoztatótáblán.

-         Mrs. Dorea Potter vagyok, a férjemhez jöttem. A második emeleten találom? – kérdezte Dorea körmeivel türelmetlenül kopogva a recepciós pulton.

-         Igen, kétszázhetes szoba – felelte unottan a recepciós. Dorea fürgén vette a lépcsőket a második emeletre. A második emeleti folyosó végi ablakoknál ott volt Potter családja, de Pollux is. Lehangoltan ültek a dohányzóasztaloknál. Egy citruszöld köpenyes őszülő férfi azonban megállította.

-         Mrs. Potter, ha minden igaz – mondta halk, mély hangon a férfi. – Sajnálom asszonyom.

-         Igen… Mi? Mit sajnál? – szaladt össze Dorea szemöldöke szigorúan. – Hol a férjem?

-         Igazán sajnálom Mrs. Potter. Charl-nak már korábban is voltak légzési rendellenességei bizonyára ön is tapasztalta – hogyne tapasztalta volna Potter idegelő köhécseléseit, amikor a nap huszonnégy órájából legalább tízben azt kellett hallgatnia otthon – gondolta Dorea.

-         Az ő tüdejére, most még ez a szmogkatasztrófa. Sajnos nem ő az egyetlen ilyen esetünk, egészségesek is áldozatai lettek a szmognak.

-         Áldozat? Miket  hord itt össze? – förmedt rá Dorea. – Engedjen a férjemhez! – csattant parancsolón, most már az egész folyosó Dorea magas éles hangjától visszhangzott.

-         Szívelégtelenséggel hozták be, de valójában…már komoly oxigénhiánnyal küzdött. A végső diagnózis a krónikus bronchitisz került a zárójelentésre – mondta szomorú hangon az orvos.

-         Mi? Én ezt nem értem? – kiáltotta hisztérikusan Dorea, s ellépve a férfi mellett benézettt a kétszázhetes szobába. Üres volt az ágy. – hol a férjem? – zihálta Dorea. Egy érintést érzett a vállán. A bátyja Pollux.

-         Dorea – szólt halk, gyászos hangon Pollux. – Értsd meg. Charl meghalt.

A szó hosszan visszhangzott Dorea fejében. Meghalt. Meghalt. Charl halott. Egyáltalán nem hallott semmit. Nem jutott el hozzá semmi. A rokonok beszéltek hozzá, talán vigasztalták. Nem jutott el hozzá egyetlen szó sem. Csak tompán bámult maga elé. Nem sírt. De a hír megrázta. Pollux, a bátyja kísérte haza, a Potter-házba. Riley pedig nem értette, hogy hol késik az apja. Aztán, meglátta az anyja tekintetét, a nagybátyja szomorú arcát, és aztán féktelen vad, sírásba kezdett.  Kereste az apját és dühöngött és őrjöngött és verte magát a födlhöz. Követelte az apját! Dühös volt az egész Black családra, akik közül szerinte mindenki gyűlölte az apját, élükön az anyjával. Dorea örült, hogy aznap délután mégiscsak bevette azt a nyugtatót, mert nem bírta volna ki ezt az estét máshogy. Gyűlölte, undorodott tőle, utálta, ha csak meglátta a hányinger fogta el, de ezt nem. Ezt soha nem kívánta. Soha nem kívánta Charl halálát. Egyszerre úgy érezte vége, az ő életének is. Értelmetlen a lét. Hiszen, mihez is kezdjen nélküle. Pollux teát főzetett neki. Beszéltetni próbálta, de Dorea csak meredt maga elé. Képtelen volt beszélni. Vagy kifejezni bármit is abból amit érez vagy, gondol. Igazán még azt sem tudta, hogy mit kellene éreznie, vagy gondolnia. Pollux a temetésről beszélt. De Dorea még azt sem fogta fel egyáltalán, hogy meghalt a férje. Dorea mindenre rábólintott, intézze Pollux. Ő képtelen most a puszta bólintáson kívül bármi másra is. Későre járt. Pollux nem akarta egyedül hagyni ilyen állapotban Doreát. De Dorea ragaszkodott hozzá, hogy jól meglesz egyedül. És hát itt a fia, meg a háziszemélyzet.  Dorea kábultan lépkedett fel az emeletre a lépcsőn. Nincs étvágya még vacsorázni sem. Charl nem jön haza többet. Nem hallja a köhögését a fal másik oldaláról. Nem kell még egy kínos családi vacsorát végigülnie vele szemközt. Dorea felpattintotta az altatóüvegcse fedelét. Nem is számolta, hány darab van még az üveg alján, az összeset a szájába öntötte, s mohón kortyolta rá a vizet. Ahogy lefeküdt az ágyra érezte, hogy lassú tompa kábultság, fehér köd ereszkedik a szemére. „Azt hiszed azért jöttem utánad, hogy végignézzem, ahogy bedrogozod magad?” – visszhangzott Dorea fülében Rabastan megjegyzése. Lehet nem lesz elég az üveg alján maradt altató a halálhoz. Lehet, hogy túl kevés. De tényleg meg akar halni? Mit akar ő egyáltalán?

Vastag fekete lobogó hullott alá a Potter-ház emeleti ablakából, leért egészen a bejárati ajtóig. Gyászol a Potter-család. Charlus Potter harminchárom évesen halt meg tüdőgyulladásban és szívelégtelenségben az 1952. december elején kialakult londoni szmogkatasztrófában, több tucat varázslóval együtt. Rabastan felnézett a Potter-ház ablakaira. Fogalma sem volt, hogyan fogadja most az özvegy Dorea Potter. Ez már egy egészen más helyzet, mint amiben eddig éltek. mint amiben már megszokta Mrs. Dorea Potter visszautasítását. Rabastan nem akart ajtóstól rontani a házba. De sem Lucretia, sem Walburga nem tudott semmi biztosat mondani. És Rabastan nem volt nyugodt. Félt, hogy Dorea butaságokat csinál. Mert ő az egyetlen aki igazán tudta, hogy mit jelentett Dorea számára ez a házasság. Pontosan el tudta képzelni mit érezhet a nő. Hogy kicsúszott alóla a biztos talaj. Hogy egyszerre, elvesztette a bizonyosságot. Egészen biztos, hogy Dorea sokkot kapott. Nem azért mert szerette a férjét s a hiányába hal bele. Nem,  Doreának a házasság stabilitása hiányzik. Rabastan megragadta a Potter-ház kopogtatóját, s erősen bekopogtatott. Kitty nyitott ajtót, a bejárónőjük.

-         Mrs. Potter itthon van? – kérdezte halkan Rabastan. A nő bólintott. – Fogad ma látogatókat? – hangja rekedtes és visszafogott volt. Kitty elszaladt megkérdezni a ház asszonyát.

-         Bejöhet uram – mosolygott félszegen a nő, s kitárta neki az ajtót. Rabastan csendesen vette le a kalapját, tette le a sétapálcáját és a kabátját. Az előszobában gyertya ég a halott emlékére. Sosem volt egy kellemes hangulatú ház Potteréké, de most kifejezetten nyomasztó volt.

-         Itthon van az ifjú úr? – kérdezte Rabastan.

-         Nem uram, a nagyszülőknél van – súgta halkan Kitty, s elvette Rabastantól a kabátot. Csak tekintetével intett a szalon felé.

-         Köszönöm Kitty – Rabastan hallotta, ahogy a bejárónő behúzza utána az ajtót. Dorea az ablaknál állt, nézte az utca forgalmát. Feketében volt. Fekete körömcipő, fekete, térdszoknya és fekete csipkeblúz. Háttal állt a belépő Rabastannak.  Rabastan kereste a szót. Ha más lenne a felállás, akkor megszólítaná a nőt a Mrs. Potter megnevezéssel. De félt, hogy erre mit reagálna az asszony.

-         Szia – nyögte ki Rabastan végül. Dorea megfordult. Rabastan arra számított, hogy kisírt és könnyes lesz a szeme. De egyik sem volt. Dorea hűvös és nyugodt volt. Túlságosan nyugodt. – Hogy vagy? – kérdezte csendesen.

-         Hát…mh…jól – simította le a derekánál a szoknyáját Dorea.

-         Gondolom telenyomtad magad nyugtatókkal – húzta el a száját Rabastan.

-         A dolgaim továbbra sem tartoznák rád Lestrange! – felelte fagyosan Dorea.

-         Most talán még nem, de ez idővel változhat -  dőlt hátra a kanapén Rabastan, ahogy leült.

-         Mit képzelsz mégis? – sziszegte neki Dorea.

-         Hogyhogy nem vagy a Wizengamotban? – érdeklődött unottan Rabastan.

-         Kiakasztottak a kollégák. Mindenki egyfolytában sopánkodik nekem. És állandóan azt hitték, hogy elbőgöm magam – bosszankodott Dorea. – szóval nem magam miatt, de a kollégáik miatt muszáj voltam kivenni néhány szabadnapot.

-         Gyászolsz, és még mindig hordod a jegygyűrűjét – sziszegte neki Rabastan.

-         Fel sem fogtam még, hogy meghalt a férjem! – csattant rá Dorea. – Mégis mit vársz? Megérkezel és a karjaidba omlok?

-         Ezt várnám, ismerve téged, hogy mennyire képtelen vagy házasságon kívül élni – vádolta a nőt bosszúsan Rabastan.

-         Hogy mondhatod ezt nekem?

-         Így van ne tagadd! Hány év házasság is van mögötted?

-         Tizenöt – felelte hűvösen Dorea.

-         Hát ez aztán barvó! Harminckét évesen már egy férjet eltemethetsz – nézett szemtelenül a nőre. Dorea szemvillanás alatt mellette termett, s hatalmas pofont kevert neki le.

-         Ez az! Már vártam mikor teszed meg – nézett fel rá dühösen Rabastan. – Azt ne állítsd hogy gyászolod! Hogy…

-         Ne folytasd! – kiáltott rá Dorea.

-         Nehogy kimondjam előtted az igazságot ugye? – húzta el gúnyosan a száját Rabastan. Dorea a szája szélére harapott. – Nem azért jöttem, hogy ezeket a fejedhez vágjam. Csak…látni akartalak. Hogy jól vagy-e. Hogy…szükséged van-e valamire. Egyedül vagy a házban, ahol Potter szelleme kísért.

-         Egyáltalán nem kísért a szelleme – tiltakozott Dorea.

-         Jó, de ez a ház…ez az egész, rá emlékeztet. Hogy bírsz itt élni még egy másodpercet is? – kérdezett rá Rabastan.

-         Tizenöt évig itt éltem. Itt szültem a fiam, itt neveltük fel Rileyt, eddig is megfelelt ez a ház.

-         Hogy van Riley?

-         Hozzám sem szól. Elküldtem a nagyanyjához. Egyfolytában fröcsögi rám az ítéleteit.

-         Amik talán igazak.

-         Talán. Tudta, hogy nem volt felhőtlen a házasságunk. Hogy nem aludtunk egy ágyban. Egy gyereknek az ilyesmik talán még jobban feltűnnek, mint a felnőtteknek. És persze engem hibáztat az apja haláláért. Többet veszítettem most hirtelen. Hiányzik a Wizengamot. Talán a fiam is. Charl természetesen nem.

-         A férjed halott. Tudom, hogy most korai erről érdeklődnöm. De mégis gondolhatod, hogy ez jövetelem fő célja. Remélhetek-e? – tette fel a kérdést egyenesen Rabastan.

-         Most erre nem tudok válaszolni – hunyta le a szemét Dorea. – Szeretném, ha kicsit lecsendesednének a dolgok körülöttem. Hogy átgondolhassam a továbbiakat.

-         Jól van, hagyok időt az átgondolásra. Nem is zavarok tovább – állt fel Rabastan. – Dorea! – Rabastan a nő keze után nyúlt, s futó kézcsókot nyomott rá, mielőtt magára hagyta az asszonyt a szalonban.

Sokan eljöttek a temetésre. Dorea fekete kalapjáról apró csipke ért az álla aljáig, hogy takarja az arcát. Ő dobta elsőként a kezében tartott egyetlen fehér rózsát férje koporsójára. Riley, a fia a nagyszülei kezét fogta. Szép temetés volt. Visszafogott, csendes. Megilletődött. Fiatalon halt meg Charl Potter. Rabastan mégsem tudott elég gyászt kicsikarni magából. Nem tudta elfelejteni Charl Potternek, hogy megelőzte. Hogy a családi egyeztetésekkel megszerezte magának Doreát. S csak a véletlenek adták úgy, hogy még időben, mielőtt még nem késő, fiatalságuk utolsó virágában még megszerezheti magának a hőn áhított nőt. Persze Dorea már nem annyira fiatal. Míg Rabastan most töltötte a harmincat, Dorea már előtte taposta az éveket, Már harminckét éves. Ráadásul már van egy gyereke. Rodolphus pedig nem győzte figyelmeztetni a bátyját, hogy Dorea lehet, hogy egyáltalán nem akar már másik családot. Rabastan nem akarta magának sem elhinni, hogy tizenöt évet várt erre a nőre. A legkülönfélébb ostromokkal próbálta bevenni a legerősebb várat, amely mindig ellenállt. De most. Úgy érezte, megnyíltak előtte a kapuk. Elhárult az egyetlen akadály. Charl Potter halott. S ezzel Dorea ismét szabad. S szabadon választhat férjet újra, ha akar. Dorea könnyed kontyba igazította fekete haját. Nyomasztó volt a gyászruhában. S tartással vette a részvétnyilvánításokat. Várta, hogy leteljen élete második legborzalmasabb napja. Az első talán még mindig az esküvője volt. Rabastan pedig nem bírta tovább nézni. Egyszerűen a győzelem mámorát érezte az idegeiben. Kihalással, de Potter vesztett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés