Rabastan lehúzta a szeme elől a selyemkendőt. Épp, hogy megérkeztek a kikötőből. Újabb kincsekkel gyarapodhat a Lestrange-széf, amelyet most már részben Voldemortnak tartanak fenn. Közel egy hónapja nem járt otthon. Gyakran írt levelet Doreának, de az asszony egyikre sem válaszolt. Jó volt hazatérni. Iszonyatosan jó. Főleg most, hogy hamarosan dinasztiát alapít itthon. Egy család várja haza, nem az üres kastély. Sült alma illata és fahéj terjengett a levegőben, ennél csábítóbb illatot el sem tudott képzelni, a hazatérésére.

-         Dorea! – kiáltotta el magát az előtérben Rabastan.

-         Dolgozószoba! – kiáltotta vissza Dorea. Rabastan a dolgozószoba felé vette lépteit. – Szóval hazajöttél! – nézett rá szemrehányón Dorea.

-         Amint látod – felelte Rabastan.

-         Melyik nőcskéddel enyelegtél ma a Wamp negyedben? Meg úgy az elmúlt hetekben? – vonta fel a szemöldökét Dorea.

-         Nem csallak meg. Még akkor se, ha te már nyolc hónapja nem engeded, hogy hozzád nyúljak akkor se. Expedíción voltam.

-         Expedíción? Igazán irodalmi a megfogalmazása Mr. Lestrange – fújtatta Dorea. – Lefekszem egy kicsit – tolta fel hatalmas hasát az íróasztal mellől.

-         Adj egy csókot hazatérő hitvesednek! – vonta magához Rabastan, s tenyerével átsimította Dorea pocakját. – Húha stramm kölyök – mosolygott le Dorea arcára.

-         Egész nap csak kínoz! Most már nagyon döngeti a kaput. Bármelyik percben felrobbanhatok – morogta Dorea. – Hiányzik a Wizengamot is – panaszkodott.

-         Jól van, megmasszírozzalak? – búgta Rabastan, s erős tenyerével dörzsölni kezdte Dorea derekát.

-         Mh, ez nagyon finom – hunyta le a szemét Dorea. Rabastan tekintete lágyan simogatta végig a nő alakját. Sem füstszín harisnya, se körömcipő, se térszoknya. Dorea koraőszi  hosszú kismamaruhában volt. És teljesen eltűnt a dereka. Hatalmas volt már a hasa, szinte ijesztően nagy. Rabastan homlokráncolva figyelte, hogy ugyan hogy lesz képes kinyomni ez a nő magából egy ekkora valamit. – Fáj a hasam, nehéz mindenem, állandóan úgy érzem magam, mintha egész nap cipekedtem vagy pakoltam volna, holott csak itt ülök egyfolytában, két méter séta után már kimerülök. Unom az egészet. Én azt se tudom, Rileyt, hogy tudtam megszülni.

-         Hogyan reagált Riley? – érdeklődött Rabastan. Szándékosan kerülte ki a Rileyval való találkozást ezen a nyáron. Az egész nyarat tengeren töltötte, távol Doreától és a fiától. Dorea nem reagált rá semmit, nem kérte, hogy maradjon. Hogy jöjjön haza. Talán belátta, hogy a férfi ezzel valahol nekik akar kedvezni.

-         Gondolhatod! Hazajött és látja, hogy terhes vagyok egy másik férfitől. Egy férfitól aki nem az apja! Nehéz időszak ez neki – legyintett Dorea.

-         Megbarátkozott a Lestrange-kastéllyal?

-         Nem igazán. Sokat volt a nagyanyjánál. Nekem mindegy, legalább nem fárasztott ő is – nyújtózkodott Dorea, de a mozdulata hirtelen megváltozott, ahogy végigszaggatta a testét a fájdalom. Előregörnyedt. – Jaj ne! – nyögte kidülledő szemekkel Dorea.

-         Mi az? – nézett rá ijedten Rabastan. S  ő is előredőlt Doreával együtt. A dolgozószoba parkettáján hirtelen Dorea lába körül hatalmas tócsa keletkezett. – Épp időben érkeztem? – rémült meg Rabastan. – Ennek nem közvetlenül a gyerek előtt kellene elfolynia? – nézte a tócsát tanácstalanul Rabastan, s ölbe kapta Doreát, hogy felvigye az emeletre.

-         Rileynál is így volt – legyintett Dorea. – Még órák kérdése.

-         Azonnal hivatom Hippocratest – nyugtatta Rabastan. Doreát az ágyba fektette.

-         Adj egy pamuthálóinget! – utasította türelmetlenül Dorea. Rabastan segített neki átöltözni. Majd leszaladt a gyógyítóért küldetni. Olyan ideges lett egyszerre. Apa lesz. Hamarosan!

-         Gyűlöllek Lestrange! Hogy ezt tetted velem! – vicsorította Dorea, ahogy testén újra átszaggatott a fájdalom.

-         De én szeretlek érte – nyomott puszit a nő izzadt homlokára Rabastan. Dorea összepréselte a fogait, hogy ne sikoltson fel  a fájdalomtól. Egy óra múlva megérkezett Hippocrates. Rabastan idegesen járkált a hálószobában, az öklébe harapva figyelte, ahogy Dorea küszködik a hitvesi ágyukban.  Órák teltek el. Dorea a fájások közti szünetekben elaludt. Hippocrates türelmesen várakozott a Rabastan által hozott karosszékben. Várta a szülés lefolyását. Gyógyítói szaklapot olvasgatott. Miközben Dorea szitkait szórta Rabastanra, ha éppen ébren volt. Nem akartak senki mást az eseményre. Ketten várták csak gyermekük születését. Dorea felordított. Rabastan nyugtató szavakat mormolt neki, ami semmit sem ért. Már éjfél is elmúlt mire megkezdődött a szülés. Dorea kék szemei fájdalomtól voltak könnyesek, Fekete haja csapzottan tapadt az arca köré, pihegett, zilált, ordított és szitkozta Rabastant felváltva. Hajnali két órakkor végre újszülőttsírás törte meg az éjszaka csendjét. Hippocrates gyorsan és jól dolgozott. Dorea tágra nyílt kék szemekkel nézett a gyógyítóra.

-         Kislány! – mosolygott elégedetten Hippocrates.

-         Ó ne! – kiáltotta Dorea leplezetlen csalódottsággal a hangjában.

-         De bizony – bugyolálta be a csöppséget egy puha törülközőbe Hippocrates, s átadta Rabastannak a csomagot. Rabastan elérzékenyülve nézett le az apró ordító arcocskára.

-         Mrs. Lestrange! Egyszerűen elbűvölően gyönyörű kislánynak adott életet – suttogta rekedten Rabastan . s az ágyra térdelt a kicsivel a karjában. Dorea csalódottan nézte a gyereket, s fáradtan hanyatlott párnáira.

-         Boldogabb lettem volna ha fiú – suttogta erőtlenül Dorea. – Kudarcot vallottam.

-         Én nagyon boldog vagyok – súgta Rabastan.

-         Az nekem nem elég – morogta Dorea. – Én fiút akartam!

-         Az én kislányom – mosolygott le a csöppségre Rabastan. – És máris olyan mint te, ordít velem – nevetett csendesen Rabastan.  – Egészen biztos, hogy rád fog hasonlítani. Ellenállhatatlanul hideg, szép és okos lesz! Mint az anyukája! Ezzel vesz le majd minden fiút a lábáról, az ujja köré csavarja majd őket!

-         Talán most beéri annyival is, ha nevet adsz neki – szúrta közbe Dorea, lehűtve Rabastan áradozását.

-         A név. Erről nem is beszéltünk.

-         TE vagy az író! Adj neki te nevet! – vágta rá Dorea.

-         Rendben. Legyen Virginia. Virginia Lestrange – ringatta meg a karján a kicsit Rabastan.

-         Tetszik – bólintott rá bágyadtan Dorea, s leeresztette szemhéját.

-         Aludj csak, kimerítő napod volt. Mrs. Lestrange, köszönöm a lányomat – súgta Rabastan, mielőtt Doreát végleg elnyomja az álom.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.02.20. 12:35 callie Szia Laura! Köszönöm, hogy írtál nekem. Kicsit eluralkodott Rabastan és Dorea a történetben:) Úgy vettem észre, hogy a Lestrange-ok szeretnek nyelvpörgetős, erős neveket adni és valahogy bepattant a fejembe a Virginia név.:) Szerintem az utazó, irodalmár Rabastanhoz pedig kifejezetten illet, hogy ezt a szép lánynevet adja a kislányának.  Örülök, hogy neked is tetszik a kislány neve. Kicsit tartottam tőle, hogy túl nagy időugrásokban halad a történet és ez zavaró lehet...annak aki olvassa, hát ez így jött, a következőkben már vissza kell rázódnunk a címszereplőhöz, még nekem is nehezen fog menni... Pusz Callie

2011.02.17. 11:43 laura17 Szia! Nekem ez a fejezet tetszett a legjobban. Olyan megható volt, hogy ennyire örült Rabastan a kislánynak. Szép nevet választottál. Szerintem jól írtad meg ezt a részt, élvezhető és érdekes. Puß Laura