|
1. Az irattárban
callie 2011.07.22. 09:28
Tíz évvel a Nagyúr bukása után
Portól szürkés tépett tollú pennavég bökdöste hátrébb a lomhán mozgó barna pókot a doboz tetejéről. A felkavarodó portól száraz női köhécselés hallatszott a halvány fényű raktárhelyiségben. Itt nem világíthattak gyertyával, a dokumentumok miatt, így csak a leghalványabb lumos árnyfénye adott derengést, éppen annyit, hogy a papírdobozok oldalán el lehessen olvasni a címkét. Kopott orrú, kitaposott cipőben csoszogott vissza a sorok közt a törékeny nőalak, szürke talárjába törölgette a portól összekoszolódott tenyerét. Újabb lumos fénye derengett a rozoga asztalkánál, amelyre letette a nehéz dobozt, s felcsapva a tetejét. Hunyorogva olvasta a dobozból kiemelt legfelső lapot, kioldozta a madzag megkötőjét, s belepergetett az iratokba , végighúzva ujjbegyét a papírhalom szélén. Meggörnyedve állt a doboz fölött, s hunyorgó száraz szemekkel rutinosan akadt meg a tekintete a vöröstintás pecséten: „Top secret”.
Dohogva a papírlapok közül felröppenő porszemektől kihúzta a gyűrött szélű lapot és leült a munkaasztalhoz. Mocskos ázott-tépett kis pennáját belemártva a tintába írta fel a következő raktári számot az összesítő jegyzékre. A Voldemort idejében működő minisztérium titkos ügyeinek nyomozásához, igazságügyi eljárásaihoz gyűjtik ki már évek óta az adatokat, felgöngyölítik az utolsó szálakat is.
Lélekölő munka. Különösen egy mardekárosnak. Pontosabban egy egykori mardekárosnak. De hát nekik már nem maradt lelkük. Elszállt a jó reményekkel, Voldemort-tal valahova, a fátyol mögé. S minden mardekáros próbált betagozódni az új államberendezkedésbe. Kingsley miniszterelnöksége alatt.
Az egykori titkos iratokat, most mindet előkeresik, és összesítve nyilvánosságra hozzák. Természetesen megváltozott a titokvédelmi törvény. Kingsley úgy döntött, a mardekár mocsokságaira már most derüljön csak fény, viszont csak a Voldemort-tal és egyéb az aranyvérűekkel kapcsolatos dokumentumokról volt szó. A sajtó különszámokban hozta le az újabb és újabb napvilágra kerülő ügyeket, s az egész olvasóközönség jóízűen csámcsogott a borzalmakon, amelyeket Rita Vitrol szívesen tupírozott fel a Reggeli Próféta előfizetőinek igényei szerint, Kingsley elvárásainak megfelelően.
A tinta kezdett beszáradni, görcsös ujjal rázta meg a tintásüveget a sápadt arcú nő, s épp belemártotta a pennahegyét, amikor hatalmas döngéssel felcsapódott a raktár vasajtaja. A kintről beáramló fényártól hunyorogva felnéző nő, csak az ajtóban álló sziluettjét látta. Amikor megszólalt a hangja olyan volt, mint aki elszokott a beszédtől, s keresi a saját hangját, amelyet már régen nem használt.
- Ki engedte ide be? Hogy merészel csak így berontani ide? – hunyorgott fel a félelmetesen közeledő magas alakra. A magas férfi megállt közvetlenül a munkaasztal mellett, így a nőre végre árnyékot vetett, de a nő akár a rossz berögzülés még mindig hunyorgott.
- Pansy?! – kérdezte döbbenten a rekedtes férfihang. A Pansynak szólított nő, hunyorogva mérte végig az alakot. Magas és vékony alak. A cipőjére vastag sár rakódott, pedig utoljára a múlt héten esett az eső. A nadrágja mely talán méregdrága anyag lehetett egykoron, gyűrött volt, és lötyögött viselőjén. Nadrágzsebéből egy zsebkendő széle kandikált ki. Felöltőjéből furcsa kocsmaszag illata áradt, amitől a nőnek fintorba torzult az arca. Az arc pedig. Emlékeit idézte egy régi ismerősnek, de csak nyomokban emlékezetett egykori önmagára. A férfi erősen borostás volt. Legalább négy napos borosta nőtt már az arcán, szája vonalánál lefelé húzódó ránc futott végig, ami valószerűtlenül többnek mutatta koránál, a keserűség nyers grimaszát rajzolta arcára. Csapzott szőke haja véreres szürke szemeibe omlott. Pansy felismerte az alakot, de hunyorgás helyett csak elfordította a tekintetét, s a dobozba visszahelyezte az iratot, s rácsapta a fedelét.
- Keres valamit az úr? – kérdezte még mindig hangját keresgélve Pansy, s fel sem nézve nyomta a pecsétet a doboz tetejére: „Átvizsgálva, 2007”.
- Nem mondod, hogy nem ismersz meg?! – kapta el a nő karját. Pansy kirántotta kezét a szorításból.
- Ja de, most hogy ilyen durva és erőszakos vagy mintha már rémlene valami. Minek köszönhetem a látogatást… Draco? – csapta a hóna alá a dobozt Pansy és visszacsoszogott vele a raktár hátsó részébe, hogy a helyére tegye. Draco lerogyott a munkaasztal melletti kényelmetlen székre, s követte tekintetével a nőt. Pansy meggörnyedve, kedv nélkül lépkedett, cipője sarka teljesen elkopott a csoszogástól, előnytelen térd alatt érő szürke szoknya volt rajta, és munkaköpeny, ami szánalmasan állt rajta. A haja most is rövid volt, de csupa zsír, és fésületlennek tűnt. Az ajka cserepes, mintha állandóan nyalná, vagy rágná. S szüntelen hunyorogva néz mindent, akár egy rövidlátó. Pansy visszaért egy újabb dobozzal a karjaiban.
- Borzalmasan festesz ugye tudod? – könyökölt a kimutatásokra Draco.
- Te sem nézel ki különben – vágta rá Pansy szúrós szemmel nézve, hogy Draco a munkáján könyököl. Draco is lenézett a pergamenre, egy határozott mozdulattal ráöntötte az egész tintásüveg tartalmát. Pansy most először nem hunyorgott amióta a férfi belépett a raktárba.
- Mit művelsz! – kapott levegő után, s közelebb lépve próbálta menteni a menthetőt. De Draco ujjai rákulcsolódtak a csuklójára.
- Gyere! Kiviszlek innen! – rántotta maga után a vékony nőt, s tiltakozása ellenére csak húzta és húzta maga után ki a napfényre, a világosságra, el a minisztériumból.
- Ne rángass! Azonnal engedj el! Még nem járt le a munkaidőm! Mégis mit képzelsz!? – próbálta lefejteni magáról a férfi szorítását, de esélytelenül. Draco Flourence cukrászdájához húzta, s az egyik sarokban lelökte a kényelmes bársonykanapéra. Pansy a csuklóját dörzsölgetve sötét szemekkel meredt Dracóra.
- Nem mégy vissza többet abba a borzalomba – Draco rendelt egy kávét. A felszolgáló várakozva nézett Pansyra.
- Egy képviselőfánkot – felelte kedvetlenül Pansy.
- Képviselőfánkot? – suttogta Draco, amikor a cukrász elment. – Ne mond, hogy betagolódtál az új világba! – sziszegte a lánynak.
- Nekem van munkám. A minisztériumban dolgozom. De te? Egyik kocsmáról a másikra járni talán elfogadhatóbb dolog? – vágta rá Pansy.
- Én őrzöm a mardekár tartását! Én, én nem engedek!
- Igazán? Úgy, hogy visszahúzódsz a birtokodra és leragadsz valahol 1998-ban? Ez szerinted a normális életfelfogás? Annak az időnek vége. És ha élni akarunk, akkor Kingsley alatt kell élnünk valahogy! – felelte rá Pansy, s elhúzódott, amíg a süteményt elé helyezte a felszolgáló.
- Nem lehetsz ilyen, nem fogadhatod el mindezt! Aranyvérűek vagyunk! Őriznünk kellene a tartásunkat! Legalább mi! A méltóságot! Egykori…
- Egykori halálfalók aktáit dolgozom fel napi nyolc órában, pontosan tudom, hogy miket csináltunk, pontosan tudom, hogy most miért megy ez az egész és…
- És van gyomrod ehhez a munkához? – fröcsögte rá Draco, miközben a kockacukrot beledobta a kávéjába. Pansy meredten bámulta, ahogy a csobbanásban eltűnik a fehér kocka, s enyhén kilibben a fekete ital a kávéscsésze szélére.
- Öhm… - Pansy nyelt egyet.
- Ne mond hogy igen, mert esküszöm felképellek! – sziszegte fogai közül Draco. Pansy hallgatagon mártotta villáját a tejszínhabba, s bekapott egy édes falatot. – Nézd meg mivé lettünk? Egyáltalán, hogy nézel ki? Azt hittem egy nő nem hanyagolja ennyire el magát – kortyolt a kávéjába Draco.
- Engem már semmi nem érdekel Draco – felelte fásultan Pansy.
- Az sem, ha azt mondom, hogy forradalmat akarunk? – hajolt a márványasztal felé egészen közel Draco. Pansy kezéből kiesett a villa és hangos csörömpöléssel koppant a porcelántányérkán. Félrenyelt és most erősen köhécselt.
- Egy ásványvizet legyen szives – intett Draco, s csendesen várta, amíg Pansy lenyugszik és könnyező szemmel kortyolja a sietve felszolgált ásványvizet.
- Teljesen megbolondultatok? – suttogta Pansy, amilyen halkan csak tudta. – Az Azkabanba akartok kerülni? Egyáltalán kik?
- Én, Blaise, te és a többiek a régi csapat – simította át a márványmintát Draco.
- Nincs régi csapat, én nem vagyok benne. Teljességgel lehetetlen. Én elégedett vagyok, úgy érzem megtaláltam a helyemet, s megpróbálok az új helyzetben élni. Nektek is ezt javaslom.
- Igen? Sötét raktárakban ólálkodni, mint egy szürke kis egér, a legalsó hivatalokban Kingsley királyságában? Ez neked élet Pansy? Mi akik hatszáz fős fogadásokat is tartottunk? Az apáink a minisztériumok élén voltak, mi irányítottuk a varázsvilágot!
- Miért kerestél fel? Honnan tudtad egyáltalán, hogy hol vagyok – bosszankodott Pansy.
- Mindig is tudtam, hogy hol vagy Pansy – sütötte le a szemét Draco. – Azt akarom, hogy csatlakozz.
- Ki a vezető? – húzta el a száját Pansy.
- Én – felelte Draco egyszerűen.
- Tehát valójában azt akarod, hogy csatlakozzak hozzád.
- Ha neked így jobban tetszik akkor igen – forgatta a szemét Draco. – Voltaképpen igen. Hiszen régen…
- Nem tudom, hogy mi volt régen és nem is érdekel, én el akarom felejteni a múltat.
- Én viszont nem! Te, hiszen fel akartad adni Pottert! Te éppen te ne akarnád ezt az egészet megváltoztatni?
- Draco a különbség az, hogy amikor azokat a lépéseket tettem, akkor… még élt, a mi Nagyurunk.
- Jól van, jól van tudom – intette le Draco türelmetlenül.
- Ekkora horderejű döntéseket nem hozhatok meg egy képviselőfánk mellett – zárkózott el Pansy.
- Pedig jobban teszed, mert nem vagyok troll, hogy miután közöltem ezt veled egyedül hagynálak távozni. Hova vezetne az első utad, az aurorsághoz? – kavargatta a feketéjét Draco.
- Talán – felelte kitérően Pansy.
- Nem, biztos! – dörrent rá Draco. – Jó kis agymosást végeztek rajtad! Bravo! Minek köszönhetően?
- Nekem nincs más választásom – kapott be egy falatot a villájáról Pansy, s miközben rágta, komor tekintettel Dracót bámulta. – A teljes Parkinson vagyont beolvasztották a minisztérium kincstárába, azzal az ürüggyel, hogy halálfalókat bújtattunk és a Nagyurat támogattuk az utolsó percekig.
- Sejtem ki tanúskodott az eljárás során – kortyolt a csészéből Draco.
- Potter. Természetesen. Azzal a tettemmel aláírtam a Parkinsonok végső ítéletét. És még örülhettem, hogy nem küldtek az Azkabanba. Persze azt is csak hazugsággal kerültem ki. Tudod mi volt a mentségem? Hogy pillanatnyi elmezavaromban cselekedtem! – Pansy hisztérikus nevetésben tört ki. – Még gyógyítói papírom is volt róla! Ezt a sértést! – sziszegte Pansy. – Szóval Draco te nekem ne papolj, hogy hogyan kellene viselkedni. Amikor enyhítő körülményekre való tekintettel az egész Malfoy családot felmentették a vádpontok alól! Kis aljas köpönyegforgatók vagytok!
- Akinek van esze így cselekszik! – vágott vissza Draco.
- Mégis mit vársz? Nem a vagyon a lényeg. Koboldok aranya volt mindig is az egész. Akár egy hazárdjáték! Mert Voldemort mellett ilyenné vált az élet. De egészen más az, hogy mennyi megaláztatást, sértést kellett lenyelni. És nem maradt tartásod, sem büszkeséged.
- Hát azt látom – mérte végig becsmérlően a nőt Draco, s felhörpintette a kávéját.
- Az én helyzetemben, a mostani életem a stabilitás.
- Akinek már nincs mit veszítenie az mitől fél? – kérdezte gunyorosan Draco.
- Tévedsz! A szabadságom még az enyém. Ehhez az egyhez pedig ragaszkodom. Ha kell akkor életem végéig a Szigorúan titkos anyagokat fogom szelektálni Rita Vitrol asztalára.
- Csodálatos élet elé nézel – meredt rá elutasítón Draco.
- Még mindig jobb, mint kocsmákban halálra inni magam, és részeg mámoromban nagy terveket szövögetni. Az mindig is csak részeg locsogás lesz. Amit én csinálok, abból legalább fenntartom magam.
- Akkor is választhattál Pansy, most is. De te mindig rossz döntéseket hozol – Draco fizetett, s indulni készült.
- Az csak legyen az én problémám – törölte meg a szalvétával a szája szélét Pansy. – Tehát?
- Ha a válaszod nem, elkerülhetetlen amit tenni fogok.
- Ne szerénykedj, de kérlek – nézett rá Pansy bízatóan. – Ne csak ezt az egyet, az összes veled kapcsolatos emlékemet töröld ki, még a nevedre se emlékezzek.
- De Pansy! Nem tehetlek múlt nélküli emberré – ingatta a fejét gúnyosan Draco.
- Látom még most is ugyanaz az öntelt mocsok disznó vagy, aki voltál – állapította meg Pansy.
- Te viszont semmiben sem vagy olyan mint voltál. Szánalmasan festesz. És visszataszítóan. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz. Szégyellhetnéd, hogy mardekáros voltál és aranyvérű, mert már arra is képtelen vagy, hogy megőrizd a tartásod. Merlinre Pansy, hogy nézhet ki így egy nő mint te? – fintorgott Draco, s faképnél hagyta Pansyt az asztalnál. A cukrászda előtt érte be Pansy, s megállította. Élesen csattant a pofonja Draco arcán. Draco elkapta a nő kezét. A lerágott ápolatlan körmök, a száraz, szélcsípte piros kézfej, egy idegené volt. Draco nézte a kezében tartott női kezet. Ékszertelen, igénytelen kis női kéz volt.
- Jesszusom Pansy – sóhajtott fel Draco, majd szürke tekintetét mélyen a női szempárba fúrta. – Akkor…mehetünk?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Drága Sacckám!
Kimondhatatlanul örülök, hogy ismét írtál nekem. Azt hiszem kellőképpen kifejeződött, hogy Tom Denemet valahogy sokan kerülték tőlem. És ne aggódj lesz még itt szembesítés a mardekár-griffendél összecsapások. a két nagy ház sosem nyugszik.
Jól sejted, ami valószínűnek is látszik a történetből, hogy igazán Pansy fog leginkább változni majd a történetben, de kétségtelenül ő is veszett el leginkább egykori karakteréből és szerepéből. PErsze nem indokolatlanul.
Nekem nagyon tetszik, most ez a fajta megközelítés...hogy nem a gazdag és tökéletes és hatalmuk teljében levő mardekárosokat mutatom be, hanem azokat, akiket kegyetlenül elvertek és megaláztak Voldy bukása után. Remélem sikerül élvezhető és valamiben új történetet is nyújtanom nektek olvasóknak.
( És végre egy történet, aminek a pontos részleteit nem tudod annyira;) Illetve remélem, hogy erről nem beszéltem neked:) Mert úgy nagyobb lesz az izgalom.
Remélem írsz majd még nekem, mert szomjazom néhány szóra is, itt a DP-n!
Pusszantlak: Callie