Bíbor bársony borította a falakat. És tükör. Mindenfelé tükör, diszkrét fények, bocsátottak félhomályt még a folyosóra is. Már a folyosón érezni lehetett a parfümje illatát. Pedig a nő még sehol. De az az illat. Összetéveszthetetlen. Az övé. Olyan erős, olyan érzéki, olyan provokáló. Senki más nem merne ilyet felvinni magára. De ő igen. Elgyengültek a lábai, ahogy a folyosón az öltöző felé haladt. Öltöző! Hah! Inkább vetkőző! Péntek este van. Daphné szolgálata csak a hétvégékre állt. Persze a minőségi kurvák nem mindennapos bejáratúak! Blaise megállt az ajtó előtt: Daphné Greengrass. Mély levegőt vett és bekopogott.

• Tessék! – kiáltotta ki a búgó ,rekedtes női hang.  Blaise mindenre számított amikor benyitott, csak erre nem. Daphnén csak selyemköntös volt. Látszott a köntös mögött kirajzolódó alakból, hogy alatta teljesen meztelen. Olívazöld selyem. Daphné színe. S amire Blaise nem számított, az az, hogy ilyen hatással lesz rá a nő látványa. Az arcából az összes vér, egyetlen biztos hely felé közeledett. Kifejezetten veszélyben volt. Pedig azt hitte felkészült erre a találkozásra.
• Nem tudtam, hogy gyerekgyilkosokat is beengednek már  a Bíbor Palástba – hallotta a metsző hideg hangot. Daphné egy pillanat alatt megfagyasztotta a szobában a levegőt. Blaise áldotta az eszét, hogy napszemüveget vett fel, hogy inkognitóban maradjon, de úgy érezte, így kis káprázik a szeme Daphné szépségétől, s hogy teljesül a nő titkos kívánsága, hogy süljön ki a szeme.
• Virágot a virágnak – eresztette le az arca elől lehangoltan a hatalmas vörös rózsacsokrot Blaise. Fekete öltönyben volt, egy hatalmas virágcsokorral az arca előtt hogy a fenébe ismerte fel a nő. – Honnan tudtad hogy én vagyok?
• A hányásod szagáról is felismerlek te disznó. Mondjad mit akarsz aztán soha ne is lássalak – fordult vissza a tükör felé Daphné, s áthúzta a hajkefét a haján.
• Beszélnünk kell!
• Nahát? Ez is eszedbe jutott most tíz évvel az eset után? – húzta el a száját Daphné.
• Tudom, hogy beszélnünk kellett volna, hogy nem kellett volna így viselkednem…
• Hagyjuk! Fárasztassz! – szorította a mutatóujját a halántékára Daphné. – A hivatásod mocska vagy Blaise!
• Nem lettem gyógyító…
• Pontosan tudom, hogy mi nem lettél – fordult szembe vele Daphné, s a fésülködőasztalra támaszkodva mustrálta a férfit. – Nem lettél gerincesebb, nem lettél tisztességesebb, nem lettél emberségesebb, nem lettél önfeláldozóbb, sem gyógyító, sem pedig a gyerekem apja! – bökte mellkason a férfit Daphné. Lehúzta kissé a napszemüveget Blaise orrán. – Viszont részeg disznó az lettél! Azt hiszed ha mérgezésig iszod magad az feloldoz a bűneid alól? – nézte Blaise véreres szemeit Daphné. –Tévedsz! Soha! Most pedig tűnj el! – tárta ki a férfinak az ajtót Daphné.
• Hallgass végig!
• Te végighallgattál engem tíz éve!? Amikor a gyerekeddel voltam várandós? – támadt rá Daphné, hátrarázva a haját.
• Ne emlékeztess, tudom, hogy hogyan viselkedtem – hajtotta le a fejét Blaise, s levette az orráról a napszemüveget, s Daphné fésülködőasztalára dobta. - Bocsáss meg!
• Soha! – sziszegte Daphné. S figyelmen kívül hagyva Blaise maradását, belebújtatta lábát a magassarkú olívaszínű szatén cipőkbe. – De fátylat a múltra! Kimaradtam a kínos Roxforti jelenetekből, távol az ostromtól és mindentől, mert…a Szent Mungóban feküdtem, ugyanis a gyógyítónak készülő barátom magzatelhajtásra küldött. Szép az élet nemde? – mosolygott hidegen Daphné. – Makulátlan alibim volt mindenre! Tisztán jöttem ki az egész halálfaló-ügyből. És kétségtelenül az egész mardekárból én vagyok a legsikeresebb ma a varázsvilágban – Blaise berúgta a lábával az ajtót Daphné előtt, s hátát az ajtónak vetette.
• Most pedig végighallgatsz!
• Nem! Nincs szükségem pénzre, se pasira, se jószerencsére, se mardekár múltra, jelenre, vagy jövőre. Tökéletesen sikeres, elégedett és befutott vagyok.
• Így? – mérte végig Blaise.
• Olyan vagy mint azok a férfiak ott kint. Tudhatnád, hogy a varázsvilágban vagyunk, te hülye! Azt hiszik el, amit el akarnak hinni, és nem veszik észre, hogy mi a szemfényvesztés és mi a valóság. Én csak a külsőt adom hozzá. Ha már megmaradt a tökéletes testem és szép alakom, miért hagynám kárba veszni, és miért fedném el. Lássa csak mindenki.
• Öltözz fel! – szólt rá Blaise.
• Nem kell a megmentőt játszanod, aki az erkölcstelen életemből kiment – gúnyolódott Daphné vörösre rúzsozott ajkaival csücsörítva. – Nem fogok felöltözni.
• Azt is mondtad, hogy beszélni sem fogsz velem, és lám, mégis beszélgetünk – tette keresztbe a karját Blaise.
• Még egyszer nem lesz az, amit te akarsz – préselte fagyosan az ajkai közt Daphné.
• Felöltözve, vagy hiányos öltözékkel, de velem fogsz jönni. Nekem mindegy.
• Nem.
• Nem is miattam. Draco és Pansy miatt.
• Senki sem érdekel már mondtam – vágta le magát a fésülködőasztal melletti puffra Daphné. Blaise továbbra is az ajtóban állt. Hajthatatlanul.  Daphné rebegő szempillákkal figyelte. Tíz év. Blaise még ellenállhatatlanabb lett. Laza, férfias. Rakódtak rá az évek. Feketében mindig sokkal vonzóbb volt. Mindketten a színükben voltak. Blaise-en a fekete állt a legjobban. Bosszantóan jól fest. Legalább látszana rajta, hogy rombolja az alkohol, hogy a züllött élet ott hagyta rajta a nyomait. De nem, még a borostái is borzongatóak. Szinte reszket érte a melle, hogy érezze, ahogy a finom bőrt ez a borosta súrolja, dörzsöli és izgatja. Daphné megrázta a fejét. Miért van még mindig ilyen hatással rá a férfi? Aki a legutolsó disznó a világon? Aki a leginkább elbánt vele minden férfi közül? Blaise ellökte magát az ajtótól, tekintetük összekapcsolódott a tükörben. Daphné a márványlapra tenyerelt, fel akart állni, de elkésett. Blaise rutinos mozdulattal félrehúzta haja fekete függönyét, s forró ajkát a vállára szorította. Daphné torkában tompa nyögés született. A selyem köntös derekánál Blaise előrecsúsztatta a tenyerét, s az öv megkötése felett marokra fogta melleit.
• Ne! – zihálta erőtlenül Daphné, s rémülten látta magát a tükörben, ahogy a férfiak ellen maga köré épített bástyái kártyavárként omlanak össze. Mert mindig ennek az egyetlen férfinak az érintésére vágyódott. Aki most itt van. Aki most gátlástalanul ismét megérinti, és elemi erővel akarja újra a testét. Reszketve hörgött fel az érintés alatt.  Blaise felemelte a fejét, s tenyerével a márványlapra támaszkodott, két karja közé fogva Daphné. A vágytól égő tekintetük találkozott a tükörben.
• Most mond, hogy nem akarsz tőlem semmit – szólalt meg Blaise zihálva. Döbbenten érezte, hogy képes lenne itt a fésülködőasztalon magáévá tenni a nőt, akit tíz éve nem látott. Még tinédzserek voltak, amikor utoljára találkoztak. S most. Daphné igazi nő lett. Felnőttek mindketten. Egészen máshogy érzékelik most a szerelmet mint akkor. A testi szerelmet. Kívánta a nőt. Jobban mint valaha. Le kell állítania magát. Nem ezért jött. Bár, a kellemeset össze lehetne kötni a hasznossal.
• Én…nem… - lehelte Daphné.
• Felöltözöl vagy sem? – kérdezte a hajába túrva Blaise.
• Nem! – vágta rá Daphné erőteljesebben.
• Ahogy kívánod! – Blaise szó nélkül derékon ragadta a nőt, s a vállára dobta.
• Blaise! Azonnal tegyél le! – tiltakozott Daphné a hátát püfölve.
• Sajnálom drágám! Hamarabb kellett volna gondolkodnod – tolta vissza az orrára a napszemüvegét Blaise, s elindult a folyosón a kijárat felé. Daphné hiába tiltakozott, a férfi csak több utcával később tette le a földre. Gyalog haladtak tovább.
• Hová viszel? – igazgatta magán a selyemköntöst Daphné.
• A Temzén van egy kis vendéghajó, kedves kabinokkal, jó kiszolgálással…
• Ugyanolyan perverz vagy mint voltál – förmedt rá Daphné.
• Valóban. De a helyszínt ezúttal Draco választotta – tárta szét a karját Blaise vigyorogva.
• Nincs rajtam fehérnemű. Kellemetlenül érzem magam – húzta össze a nyakánál a selyemköntöst Daphné.
• Hagytam időt, hogy átöltözz, de te nem akartad – mentegetődzött Blaise, ahogy karon fogva a nőt felkísérte a kikötő stégjére.
• Jó estét! – üdvözölte őket a főpincér.
• Mi…Draco Malfoy asztalához csatlakoznánk – dörzsölte meg a homlokát Blaise, s reménykedett benne, hogy Dracóék már itt vannak.
• Igen, erre tessék – lépett hátrébb, s egy kulcsot nyújtott át Blaisenek. Blaise ránézett a kabinszámra. Tizenkettes kabin.
• Gyere – húzta magával Daphnét, s végigment a kis folyosón. Megállt a lakkozott ajtó előtt, s bedugta a kulcsot a zárba.  A zár engedett. Draco és Pansy felemelkedett az asztal mellől, ahogy az ajtó kinyílt, s az esti fényekben kirajzolódott a két érkező alakja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés