Bella és Rodolphus  a börtön sivár deszkáin a pap elé léptek. A barna talárba öltözött férfi valóban nem nyújtotta hosszúra az esketést. Bella pedig elmélázva nézett hol a papra hol Rodolphusra, aki mellette állt. Mindketten fáradtak voltak, álmosak, Rodolphus komor, egyedül Bella emelkedett hangulatban. Bár sosem ilyennek képzelte az esküvőjét. Mindig azt hitte, hogy ott lesz az egész családja, felveszi élete legszebb ruháját, sűrűn lefátyolozva áll majd oltár elé és mindent elborít a virágillat és süt a nap és kint lesznek a szabad ég alatt és a férje boldogan mosolyog le rá, pezsgőt kortyolgatnak. Ez helyett. Itt áll a hálóingjében, fésületlenül, a városi börtön rozoga fadeszkáin és egy koszos, borostás férfi fogja a kezét, aki alig ismeri, sőt talán egyszer ha igazán valaha rá nézett, de most mégis kész, hogy a nevét adja neki. Milyen különös egy esküvő ez! Bella fejében már összekeveredett álom és valóság. Fogalma sem volt, hogy most csak álmodja, vagy tényleg kimondja az igent, hogy ennek a vadidegen férfinak a felesége legyen. Több mint húsz évvel idősebb nála a férfi! Egy másik generáció, akár a lánya is lehetne! Hiszen a szülei sem idősebbek Rodolphus Lestrange-nál! Sőt! Fiatalabbak! Bella igazán fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. A börtön rideg világába becsöppenve rémültnek és megszeppentnek érezte magát, Fázott a könnyű nyári köpeny alatt, és igazán nem is értett semmit. Csupa idegen felnőtt állta körül, akik egyszerre nagyon fontosnak tűntek és komolynak és hivatalosnak.

-         A gyűrűk? – nézett fel a pap. Rodolphus tanácstalanul nézett hátra a fivérére.

-         Vedd le a gyűrűdet! – szólt a feleségének Rabastan és mindketten sietve lekapták saját karikagyűrűiket és áthelyezték a pap tenyerébe. Rodolphus elvette a kisebb gyűrűt és Bella kezét a tenyerébe véve felhúzta rá a gyűrűt, majd Bella is hasonlóan tett.

-         Megcsókolhatja a menyasszonyt! – biccentett a pap és részéről befejezettnek tekintette a mondanivalót. Rodolphus futólag rányomta ajkait a lány sápadt fehér homlokára és sietve aláírta az anyakönyvet, hasonlóan tett Rabastan és Dorea is. Bella szokás szerint a saját nevét írta alá, de észbe kapott, hogy most már asszonyneve van! Hűha! Még csak tizenhárom éves és neki már asszonyneve van! Áthúzta a Black nevet és feléírta: Lestrange. Most már törvényesen is ennek a férfinak a felesége lett. Bellatrix Lestrange-nak hívják ezentúl. Bella félénken lépett el az anyakönyvtől és várakozva nézett a felnőttekre. Ujján lötyögött a nagynénje gyűrűje, félt, hogy leesik az ujjáról, ezért hüvelykujjával tartotta a helyén, s közben várta az est forgatókönyvét. Dorea az anyakönyv másolatát várta cipőkopogva, türelmetlenül és idegesen. Lepillantott az órájára.

-         Hajnali három óra. Egy óra elég lesz? – nézett Rodolphusra Dorea.

-         Mire? – vakargatta a tarkóját Rodolphus.

-         Hát…arra – forgatta meg a szemét türelmetlenül Dorea. – Sajnos nem léphetünk ki a celládból, mert az a látogatásunk végét jelenti, de addig ott a hátsó sarokban – intett a fejével a széles cella másik végébe – meghúzzuk magunkat én megírom a jelentést és a kérelmedet a felmentő körülményekről.

-         Miről beszélsz? – mordult rá értetlenül Rodolphus. – Elvettem kész, szabad vagyok nem?

-         Nem! – csattant Dorea. – A házasságot el kell hálnotok csak így lép jogerőre!

-         Ne hülyíts csak ti vagytok itt!

-         Figyelj Rodolphus kérhetnek egy Szent Mungóbeli kivizsgálást! Ha Bella még mindig szűz, te ugyanúgy halott leszel! Szóval leszel szíves eleget tenni házastársi kötelességeidnek és elhálni a házasságodat! – fakadt ki rendre utasítóan Dorea. – És mielőtt azon forogna a furmányos agyad, hogy ezt a hibát orvosolhatod egy válással, hát közlöm, hogy tévedsz. Bella védelme csak addig érvényes rád, amíg házasok vagytok, és csak Bella halála adhat feloldozást a házasság alól, amennyiben elváltok, az ítéletet végrehajtják. Érthető voltam? – kérdezte ridegen Dorea. A két férfi némán állta a tekintetét.

-         De hiszen még gyerek! – támadt rá suttogva Rodolphus, hogy Bella ne hallja a diskurzusukat.

-         Kész a házasságra! Igyekezz, egy órát kapsz, hogy elintézd ezt a részét a dolognak, és remélem ebben talán már nem kell a segítségünket nyújtanunk neked – mérte végig a sógorát Dorea, miközben már sietve előkapta zsebéből a pergameníveket és a papírját. Még meg kell írnia a jogi szövegezést a felmentésről, és ez épp eléggé igénybe fogja venni, a többi őt már nem érinti.

-         De itt a jelenlétünkben? Dorea, ez mégiscsak… intim dolog – kelt az öccse védelmére Rabastan.

-         Az életéről van szó felfogtad! Gondolj rá úgy, hogy ez az utolsó lehetőséged, hogy megmentsd az életedet, szóval hajrá! Nekem van épp elég dolgom, nem akarom az unokahúgomat bámulni, szóval ne legyetek hangosak és akkor meg is leszünk – kuporodott le a cella falának tövébe Dorea és már el is kezdte megfejelni a papírt. Rabastan megvonta a vállát.

-         Tedd, amit tenned kell! – rántotta meg a vállát Rabastan és a felesége után húzódott. 

Rodolphus visszafordult az ablak alá Bellához. A lány kitágult szemekkel nézett rá. Merlinre! Ez a lány a felesége! Rodolphus beletúrt csapzott hajába. Szerencsétlen gyerek! Őt nézte! Merőn, karja az oldalánál lógott, nyugodtan, mozdulatlanul, az ujjára kissé nagy volt a karikagyűrű, köpenye szétnyílt a mellénél, látszott a hálóing csipkebetéte. A lány a hálóingjében fogadott neki örök hűséget, ő meg a már lassan egy hónapja a testére rohadt fekete ingjében. Nem egy eszményi indítás a házasságba. De az életét mentette meg a lány! Ez talán nem is a legrosszabb alapja egy házasságnak.

-         Nem a legideálisabb körülmény egy ilyen alkalomhoz – rándult mosolyra Rodolphus szája széle.

-         Talán több is mint ami másoknak megadatik – felelte rá komoly hangján Bella. Rekedt és mély volt a lány hangja. Alt hang. Rodolphus közelebb lépett, hozzá, szinte fölé magasodott a lány olyan törékenynek és aprónak tűnt, hogy hozzáérni sem mert.

-         Sajnos a helyzet ezt hozta – húzta el a száját Rodolphus és tenyerével a szedett-vetett szalmaágy felé mutatott. – Hát nem egy szerelmes nyoszolya – nézett kiábrándultan a rémes fekhelyre Rodolphus. Meg sem álmodta, hogy ma megházasodik. Azt még kevésbé, hogy ilyen körülmények közt kelljen elhálnia valaha is a nászéjszakáját. – Ez egyikünknek sem kellemes – mondta Rodolphus lehangoltan, ahogy követte a lányt. Bella leereszkedett a nedves szalma zizegő halmára. Várakozón nézett fel a férfira. Rodolphus leült mellé  a szalmára és a homlokára támasztotta a tenyerét.

-         És? Most mi lesz? – tette fel a lány az egyszerű és oly ártatlan kérdést. Rodolphus fanyarul mosolygott.

-         Ez borzalmas lehet most, főleg velem – nézett végig magán Rodolphus. Fogalma sem volt mennyire lehet büdös, mert már lassan kezdte megszokni a saját bűzét. – Jó lenne legalább egy zuhany – nézte sajnálkozva a lányt. Bella persze lefekvés előtt fürdött, hozzá képest a férfi mocskos volt és undorító. Borostás, már három hete nem mosott fogat. Rodolphus nagyot sóhajtott. Na hát azt sem élte meg, hogy ilyen botrányos megjelenéssel közeledjen egy nőhöz. Ráadásul ez nem is akármilyen nő, hiszen a felesége!

-         Igyekszem a lehető legrövidebbre sűríteni ezt az egész kellemetlenséget és…- Rodolphus bágyadtan végigmérte a lányt. – Bízzunk benne lesz alkalmam kárpótolni is mindezekért.

-         Kérem, az élet a legfontosabb. Ragaszkodjon hozzá minden eszközzel. Ez az eszköz ma én voltam. Holnap talán már minden más lesz. Tegyen belátása szerint. Ön Voldemort barátja, csodálom, hogy mégsem tett semmit azért, hogy kimentse innen! – nézett a férfira komolyan Bella, s szeme kutatva járta be a megtört férfi arcát.

-         A barátság nem minden, ahogy a szerelem sem – bólogatott Rodolphus magába zuhanva. – De a család, az mindig az marad. Te most már a feleségem vagy Bella! Ne magázz, ez olyan hivatalos!

-         De Ön annyival öregebb nálam! – tiltakozott Bella riadtan.

-         Ez azért elég komikus tekintve, hogy nem sokára tényleg a férjed leszek, minden tekintetben! És ne öregíts ennyire az ördögbe is! – fogta meg a lány kicsiny kezét Rodolphus. – Gyönyörű vagy Bella! Tiszta, édes és ártatlan! Nincs is jogom, hogy bemocskoljalak – suttogta Rodophus ajkát a lány kézfejére szorítva.

-         Minden joga…jogod megvan hozzá. A férjem vagy – suttogta halkan Bella.

-         Most sokért nem adnám, ha nem ilyen helyzetben kellett volna ezt az aktust megejtenünk, de hazudnék ezzel magamnak is, mert ha a körülmények nem ezek lennének… - Rodolphus elhallgatott, s inkább nem folytatta. Mit mondhatna? Meg sem fordult a fejében, hogy valaha egy Black lánynak csapja a szelet. Soha fel sem vetődött volna, hogy ő Bellatrix Black-et akarná feleségül venni. Ő az érett, öntudatos asszonyokat szerette, akik már legalább egyszer voltak férjnél. Rodolphus nem feleséget keresett. Csak szeretőket. Számára nem léteztek nők máshogy, mint ágybeli partnerek. Ezért nem hazudhatta volna azt, hogy talán más körülmények között spontán megtötrénik ez az egész. Hogy ő feleségül veszi ezt a lányt. De most itt van. Vele, a cellájában, a szalmán.  – Hunyd le a szemed, és dőlj hátra! – utasította halkan a lányt. Jobb ha nem látja és amennyire lehet nem érzi az egészt. Így is förtelmes szaga lehet és pont így kell megrontania ezt a lányt!

-          

Bella szó nélkül engedelmeskedett. Rodolphus másodpercekig gyűjtötte magában az erőt, d tudta sietnie kell nem várathatja az első együttlétük kényszerű résztvevőit sem sokáig, akik tapintatosan a cella legtávolabbi pontjába húzódtak és halkan beszélgettek, hogy ezzel is jelezzék részükről tegyék a dolgukat, nem figyelnek rájuk. Rodolphus széthajtotta a köpeny sötét szárnyait és szemét végighordozta a lány selyem hálóruháján. Szép, koboldverte csipkebetét volt, melyen átderengett a lány sápadt fényű bőre. Lányos volt még az alkata. Könnyű rezgő barackforma mellei, lapos keskeny csípője és szép formájú vékony lába. Nem volt kifejezetten magas, de sudár volt, és szinte kiütött rajta a nemes szépség. Lehunyt szempillái hosszú fekete árnyéka vetődött az arcára. Sűrű fekete haja a mocskos szalmára borult, egyenes, hosszú haja volt. Meseszép ez a lány. S olyan fiatal! Rodolphus levette a magas sarkú szőrmebolyhos karcsú papucsot a lány lábáról, s ujjait könnyedén végigsimította a lány lábfején. Bella mély levegőt vett, de nem nyitotta ki a szemét. Némán fogadta a férfi közeledését. Rodolphus forró tenyere végigsimította a selyemanyagon keresztül a lány lábszárát, elidőzött a kiemelkedő térdeknél majd lassan felfelé vándorolt a lány formás combjain. Lányosan szép és formás volt. Bella megremegett, ahogy megérezte a férfi leheletét a hasán a selyemanyagon keresztül. Ahogy lassan elvált az ajka az anyagról és a hűvös börtöncellában áramló levegő megcsapta érezte, hogy átnedvesedett a selyemanyag Rodolphus csókjától. A férfi tapasztalt ajkai felfelé vándoroltak a hasán és rátaláltak kiemelkedő keblei halmára, s fogai közé vette a lány mellbimbóját, majd lassan lágyan megszívta előbb az egyiket, majd a másikat.

Bella torokban visszafojtott tompa nyögéssel reagált az érzéki érintésre. Milyen abszurd egy helyzet. Itt fekszik a nászéjszakáján a londoni börtön egyik cellájában egy rakás áporodott nedves szalmán és éppen a három hete rabságban sínylődő férjével készül elhálni a nászt. Ha nem vele történne biztos, hogy nevetne ezen a képtelen eseten. De vele történik. Rodolphus Lestrange pedig támadásba vette a testét. Nem ért hozzá egyetlen ujjal sem közvetlenül. Koszos, börtönmocskos ujjai nem érintették a bőrét, csak a selyem hálóing anyagán át simogatta a lányt. Rodolphus beleszédült a lány illatába. Egzotikus különös illata volt. Még soha senkin sem érezte ezt az illatot. Pedig hány kirafinált tapasztalt nő ágyában volt már! De egyiknek sem volt ilyen csábos lótuszillata mint ennek az ártatlan szűz lánynak itt alatta.  Rodolphus szándékosan nem hajolt a lány fölé, hogy ne érezze a belőle áradó ocsmány börtönszagot. Ameddig lehet igyekszik a testi kontaktust kerülni itt a börtönben, igazán csak a lányt kell felizgatnia, ahhoz, hogy gyorsan és sietősen elhálhassák a házasságukat. Rodolphus halkan megemelte a lány hálóingének selyemanyagát és egy határozott rántással lehúzta a lányról az alsóneműt. A hálóinget és a kabátot is a lányon hagyta, csak a hálóruha szélét  húzta fel, hogy a lányhoz férjen, amennyire szükséges.  Rodolphus könnyedén megérintette a lányt, mely nedves, forró és lüktető volt és mielőtt elbizonytalanodott volna behatolt a szűk forró járatba. Bella a szája elé kapta a kezét és fájdalmában beleharapott a kézfejébe, hogy elfojtsa sikoltását.  Rodolphus gyengéden simogatta a lány derekát és még most is igyekezett távolságot tartani a lánytól, hogy ne nehezedjen át és ne koszolja össze a lány világos hálóruháját. Éppen csak azt érintették össze, amit feltétlenül szükséges volt. Bella vére hálóingje aljára csordogált, Rodolphus pedig egy gyors kemény lökéssel, és tompa visszafojtott nyögéssel jutott a csúcsra.

Sietve húzódott el, s lehajtotta a lány hálóingjét egészen a bokájáig. Bella döbbenten vetette fel a szemét és a feje fölötti nyirkos mennyezetet bámulta. Még szinte magában érezte a férfi feszítő vágyát, ahogy beléhatol, s néhány pillanat múlva már vissza is vonult. Égető, szivárgó nedvesség csorgott a lába között. Szinte alig érzett valamit, a szúrásnyi fájdalom, a férfi ziháló levegővisszatartása és kész. Asszony lett. Minden tekintetben. Minden lány valami szépről álmodik. Gyönyörű franciaágyról, hatalmas szaténágyneműről, gyertyafényről, és pezsgőről. Neki a mosdatlan férje, a szúró szalma rothadó szaga és egy sivár cellabelső adatott. A háttérben a nagynénje, a férje bátyja és egy pap jelenlétével.

-         Azt hiszem bátran mondhatom, hogy ez volt életem legkülönösebb éjszakája – jegyezte meg Rodolphus, ahogy a lány szeme találkozott az övével.

-         Hát…nekem is – felelte csendesen Bella, s halványan elmosolyodott.  Rodolphus felállt és elfordulva a  bátyjáékhoz lépett.

-         Mikor viszed a felmentőpapírt?

-         Gondolom nem akarsz végigvonulni fél London között, úgyhogy még nyolcra nyitásra beviszem, így ha minden jól megy egy órával a kötél feligazítás előtt, kilenc órakor már szabad lehetsz mint a madár – felelte Dorea, felállva és leporolva a szoknyáját.

-         Nagyszerű – dörzsölte meg a tenyerét Rodolphus. – Köszönöm.

-         Hát van is mit – felelte szárazon Dorea. – Bella, gyere – intett a lánynak, aki még mindig a szalmán ült. – Hazaviszlek, összepakolod a holmidat, és délután átviszlek Rodolphushoz.

-         Igen, néném – bólintott rá Bella és felállt a hitvesi ágyról.

A különös éjszakai látogatók hajnal négykor lépték át a börtön kapuját. Bella már nem volt szűz. Gyűrűjét visszaadta nagynénjének, Rabastan mellényzsebében ott lapult Rodolphus házassági anyakönyvi kivonata, Doreáéban pedig a kegyelmet kérő irat. Minden kész volt arra, hogy reggel nyolcra elrendezhessenek mindent. Az a két ember, akikről az egész szólt alig érezték, hogy mi zajlik körülöttük. Bella csak ült a szobájában, döbbenten és némán, élete ilyetén alakulásán merengve, az anyja pakolta össze neki a ruháit, cipőit és egyéb dolgait, amikre szüksége lesz az új házban, az új életében. Bella még fel sem fogta, hogy ezentúl azzal a vadidegen emberrel fog élni, akinek alig néhány órája egy szalmán adta oda magát.

Rodolphus fél kilenckor léphette át a cellája küszöbét, immár szabad emberként. El sem hitte, de tényleg minden úgy ment, mint a karikacsapás. Dorea bemutatta a házassági iratokat, a Bella által aláírt anyakönyvet, a kérelmet, egy fél óra alatt az esküdtszék együntetűen belátta, hogy a kérelemnek helye van az adott esetben és ilyen felmentés útján a bűnös szabad, Rodolphus Lestrange tehát mentesül az ítélet és a börtön fogság alól is. Rabastan jött érte a Lestrange fogattal és a két testvér egymásra borult. Életben vannak. Ismét együtt. Rabastan mellé behúzódott a Lestrange hintó védelmébe.

-         Nos mire vágysz a legjobban?

-         Hezitálok az egy pohár whisky és az alapos mosdás között – nevette el magát megkönnyebbülten Rodolphus.

-         Megcsináltuk, nem hiszem el Rody! De szabad vagy! És azt hiszem ezt még meg sem köszöntük azoknak a hölgyeknek akik hozzásegítettek ehhez. Doreának én kell, hogy megköszönjem, de Bellánál te vagy a soros – nézett a fivérére Rabastan.

-         Szóval…nem válhatok el igaz? – tűrte fel az ingujját Rodolphus.

-         Fájdalom, nem – felelte komoran Rabastan.

-         Akkor hogyan tovább?

-         Inkább meghaltál volna?

-         Nem, természetesen nem. Csak hát azért nem ugyanaz most beilleszkednem a társadalomba. Van egy feleségem. Ezentúl gondolom…nálam fog lakni…és igazán nem is ismerem…

-         Előtted az egész élet, hogy megismerd! – tárta szét a karját Rabastan.

-         Gyerek még! Olyan mintha a lányodat venném magamhoz. Ez a fiatal lány nem feleség és nem is lesz az!

-         Márpedig eléggé azzá tetted már! – sandított az öccsére Rabastan.

-         Szégyenlem is magam miatta alaposan – ismerte be Rodolphus. – Ha nem lettem volna élet és halál közt, sosem teszem meg.

-         Lám a halálfélelem sok mindenre rávette már az embereket. Téged például a házasságra – nevetett fel harsányan Rabastan.

-         Ez fele annyira sem vicces, mint amilyennek mutatod – mondta elkomolyodva Rodolphus.

-         Hogyan álljak egy tizenhárom éves lányhoz, aki törvényesen a feleségem? – nézett tanácstalanul a bátyjára Rodolphus.

-         Nagyfiú vagy már Rody! Megoldod! – legyintett Rabastan.

-         Bár én is így érezném – bólintott Rodolphus, és megkönnyebbülve nézett fel a Lestrange-kastélyra. Rodolphus imádta ezt a házat. Hatalmas panorámaablakai a kertre néztek, hasonló fekete kőből rakott homlokzata volt mint Rabastan jóval nagyobb és impozánsabb kastélyának, de semmivel sem pótolhatta azt a hatalmas teraszt, amely Rodolphusnak volt Rabastannak viszont nem. Akár körbe lehetett keringőzni az egész teraszt, csodálatos tájra nyílt és obeliszkek díszítették, a kijáratnál faragott szobrok álltak, Rodolphus minden reggel a korlátnak dőlve fogyasztotta a kávéját, s minden este a whiskyjét. Ezt sosem érezheti a nagyobb kastély birtokosa Rabastan. Ez a ház csak az övé.

-         Dél után hozza Dorea a feleséged! – intett búcsúzóul Rabastan. Rodolphusnak nem volt ideje válaszolni. Mégis mit válaszolhatna? Hogy erre nincs felkészülve? Hogy ez nem az ő műfaja? A lány megmentette az életét! Tartozik neki legalább annyival, hogy kellemes életet biztosítson neki…csak hát egy házasság nem olyan mint egy kollégiumi szobatárs. Rodolphus vakargatta a fejét,hogy mitévő legyen míg rájött, hogy a mosdatlanságtól van szüntelen viszketése, ideje végre alaposan megmosakodni!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés