Ha Bella abban reménykedett, hogy ez a pillanat lesz az áttörés, akkor tévedett. Magától értetődően saját bejáratú hálószobát kapott  itt a Lestrange-kastélyban. S a megérkezése napján esett csókon kívül több nem történt közöttük. Rodolphus Lestrange nem igényelt ágytársat, de az élethez sem kívánt társat. Bella pedig nem volt elég bátor ahhoz, hogy egy meglett férfival szembeszálljon. Fogalma sem volt a férfi hol járt és mit csinálhatott az elkövetkező hetekben. Ami az állítólagos házasságukban nem létezett, azt viszont megkapta a politika területén. Egy este Rodolphus megjelent a vacsoránál. Bella meglepetten fogadta a férje jelenlétét a sötét mahagóni asztalnál. Némán emelkedett fel az asztal mellől, hogy üdvözölje a belépőt. Rodolphus megtámaszkodott az étkezőasztal szélénél, a fehér ing megfeszült izmos mellkasán, szótlanul biccentett és helyet foglalt az asztal túlsó végében. A házimanó sietve helyezett fel még egy terítéket. Bella lesütött szemmel forgatta a kezében az ezüstkést. Értékes készlet része volt. A virágmotívumok a Lestrange címerből futottak ki. Rodolphus nem tudta mit is mondhatna a lánynak, aki úgy forgatta a kést a kezében mintha azon tanakodna, hogy a tányérján lévő húsba vagy a férjébe döfje inkább. Egyenes derékkal ült, a vállai és a dekoltázsa szabadon és üresen fénylettek a gyertyafényben. Szinte fojtogató volt a csend. Rodolphus dühösen rágta a falatot a szájában. Miért érzi kellemetlenül magát a saját házában? A csudába is ezzel a lánnyal! Nem kérdez, nem szól, még csak rá sem néz, de sugárzik belőle a szemrehányás.  Rodolphus előhúzta az aranyfestékes meghívót, a házimanó által tartott ezüsttálcára tette és kezével intette, hogy vigye át a feleségének. Bella hűvösen nézett oldalt a hajbókoló házimanónak és leemelte a borítékot az ezüsttálcáról.

• Mi ez? – törte meg a feszült csendet Bella éles hangja. Hasította a levegőt a tisztán csengő szépen ejtett kérdés fagyos dallama.
• Ha látni akarod a Nagyurat, akkor elkísérhetsz ma – felelte Rodolphus szinte közönyösen. Bella kezében megremegett a pergamen. Ma este! Haja fekete függönye suhogott ahogy a férjére emelte a tekintetét. Rodolphus viszonozta a felesége lázas pillantását. Hogy csillog, hogy feléledt, egyszerre megtelt élettel…Rodolphus magában gúnyosan felhorkantott. – Hiszen ezt akartad nem igaz? – kérdezte Rodolphus elutasítóan. Ő maga csak eszköz Bellának, hogy Voldemort felfigyeljen rá, hogy a mágus rá is vessen egy mélabús pillantást? De hát ennyivel minimum tartozik ennek a lánynak, csak azért, mert él. Ha Bellának ez kellett a házasságban akkor megkapja.
• Szerettem volna jobban felkészülni, miért nem szóltál hamarabb! – sziszegte Bella, s mélykék szemei haragos villámokat szórtak a férfi felé.
• Fölösleges ennél többet készülnöd, vegyél fel valami szépet és mehetünk.
• Így esélytelen, hogy lenyűgözzem – ösztönös női reakció volt. Rodolphus akaratlanul is elmosolyodott. Bella elégedetlen önmagával. Pedig…Rodophus gyakorlott szeme végigmérte a nőt. Szép volt, a fiatalság szépségével, egészséges hosszú fekete haja, élénk ifjonti hévvel csillogó kék szeme, s porcelánfehér babaarca. Bella igazi klasszikus szépség volt, nincs mit készülnie, ez sugárzik róla.
• Voldemort szokta lenyűgözni az embereket és nem fordítva – felelte végül Rodolphus. – Egy fél órát várok rád, ha addig nem készülsz el, egyedül megyek – emelte a szájához a villáját Rodolphus, és a figyelmét a vacsorájának szentelte. Bella dühösen pattant fel és felviharzott az emeletre. Micsoda egy kiállhatatlan alak! Miért az utolsó pillanatban tájékoztatja! Miért ilyen elutasító! Bella dühösen rántotta fel a gardróbszekrényét és tologatta az estélyi ruháit a vállfákon. Mi az, ami megfelelő erre az alkalomra? Először jelenik meg  mint Lestrange feleség, ráadásul a titkos politikai mozgalom köreiben. Bella riadtan pislantott fel a faliórára. Még egy negyed óra. Öltöznie kell. Bella kikapta számos ruhái közül az egyiket, s sietve bújtatta át a fején. A ruha suhogva simult a derekára, szoknyarésze végigomlott a lábain. A kedvenc színe volt. Enyhén aranyló tüllel bevont elefántcsontszínű selyemruha, melyben ezüst szállal hímzett kígyóminták futottak.  Minden kígyó mintha átölelte volna a derekát, egyik sem érte körbe de vagy a farkuk vagy a nyelvük nyúlt előre a mellei és a hasa vonalába. Kilencet ütött az óra, amikor Bella riadtan húzta lábára a bőrcipőjét, s futva érte el a lépcsőlejárót. Rodolphus már a talárját igazgatta a velencei tükörben, s meglátta a feleségét a lépcső tetején.  Bella szinte lesiklott a lépcsőn, olyan gyorsan mozgott mint a higany és várakozva nézett a férjére. Rodolphus a fejét csóválva közeledett s közben a tenyerét várakozón a felesége felé nyújtotta. Bella izgatottan helyezte rá a férje kinyújtott tenyerére a sajátját, de meghökkenve tapasztalta, hogy a férfi nem indul el, hanem egy lépést még közelebb lép. Kitágult csodálkozó szemekkel nézett fel a férjére, s Rodolphus szó nélkül megemelte a kezét és két ujja közé fogott gyűrűt lassan felcsúsztatta Bella gyűrűsujjára. Bella megbabonázva nézte az ékszert. Már tudta, hogy milyen gyűrű ez. Egy hivatalos, igazi karikagyűrű. Nem a nagynénje kölcsönkért gyűrűje és nem is az egyszerű, szokványos arany karikagyűrű. Ez egy igazi, arisztokrata gyűrű volt, olyan, amilyet csak a legelőkelőbb családok hordtak. Óarany színe volt, látszott, hogy itt nem az arany karátszáma a lényeges, mert a tartóssága a fontosabb és az, amit magába foglalt. Kecses szögletessé emelkedő kígyómotívuma volt, a két szeme apró rubinkő, a pikkelyeket pedig váltott gyémánt és smaragdkövek adták, bámulatos igazi mestermunka volt. Kissé elnyújtották a karikagyűrű formáját, hogy a kígyómotívum még szebben kimutatkozzon, súlyos ékszer volt, ahogy egy karikagyűrűhöz illik és a kövek úgy ragyogtak a gyertyafényben, mint apró csillagok. Hivalkodó ékszer volt, feltűnő, és egyedi.
• A gyűrű, amely végre olyan, mely egy Lestrange-asszonyt megillet – nyomta az ajkait Bella halántékához Rodolphus. Bella érezte ahogy átmelegednek a hajszálai Rodolphus lehelletétől és még mindig kábultan nézte a gyűrűsujján csillogó karikagyűrűjét, amit a férjétől kapott. Kutató tekintete megakadt a férfi gyűrűsujján is és most észrevette, hogy a sajátjához hasonló ékszer fénylik a férfi kezén is. Csak nagyobb és férfiasabb változatában. Bella gyűrűjén kecsesebb, hullámzóbb volt a motívum, Rodolphusén kissé férfiasabb, nyílhoz hasonlóbb, robosztusabb, és rusztikusabb. De teljesen ugyanaz a gyűrű, ugyanaz a motívum: a karikagyűrűjük!
• Rodolphus! – hebegte Bella kábultan, s hiába kereste a férje tekintetét. Még mindig a férfi homlokcsókjának hatása alatt volt, kábult, értetlen. A férje csináltatott nekik karikagyűrűt! Igazit, amilyent férjek és feleségek hordanak!
• Gyere, indulnunk kell! – lépett el Rodolphus és a kastély előtt várakozó Lestrange-hintóhoz lépett, hogy besegítse a feleségét.  Bella bágyadtan követte. Nem értette a férfit, nem értette a lépéseit, a tetteit, a gondolatait. Miért áldozott ennyit egy olyan gyűrűre, mely számára semmit sem jelent? Vagy a pénz nem számít és hivalkodni szeretne ezzel a különleges gyűrűvel? Természetesen egy Lestrange-hoz illett egy ilyen gyűrű. De az ő házasságukhoz? Bella egész úton a gyűrűjét bámulta, gyönyörködött benne. Még talán sosem volt ilyen szép és értékes darab a tulajdonában. A férjétől kapta! Rodolphus nem kérdezte, hogy tetszik-e neki, nem akarta tudakolni, hogy hordani akarja-e. Rodolphus döntött és kész. Nem kérte ki senkinek sem a véleményét, a legkevésbé talán egy tizenhárom évesnek a véleményét. Bella csak fogadja el, ami van és kész? Ahogy a házasságukban is mindent? A közönyt, a tájékozatlanságot? Bella úgy érezte magát a házasságában, mintha vidékre utazott volna meglátogatni egy nagybácsiját, aki sosincs otthon!

• Ki ez az ifjú gyöngyszem az oldaladon barátom? Hol rejtegetted eddig a kisasszonyt? – lépett hozzájuk a cercle során Voldemort. Bella mélyen elpirulva pukedlizett, de a szemét nem sütötte le, hanem egyenesen a mélykék szempárba mélyesztette. Voldemort pókszerű fehér ujjai lágyan érintették Bella kezét. Bella megremegett az érintésétől.
• A hölgy már nem kisasszony, hanem asszony – rándult meg Rodolphus szája széle és résnyire húzott szemekkel figyelte, ahogy Voldemort mohón falja tekintetével Bella ártatlan szépségét és bőrének látványát. Bella maga volt az elefántcsonttorony. Porcelánba, vagy márványba kellett volna önteni a szépségét. – Had mutassam be a feleségem Nagyuram: Bellatrix Lestrange! – követte Voldemort éhes szemeit Rodolphus. Maga is látta, hogy milyen a felesége teste. De az ő szemében Bella még mindig lány volt. S ehhez is tartotta magát.
• Mindig is tudtam, hogy a tengerek mélyéről érkeznek a legszebb gyöngyszemek közénk. Te már megtaláltad a legszebbet Vénusz képében, megérte alámerülni a pokloknak is – csókolt kezet az ifjú feleségnek Voldemort és a kezében tartott kézen a lány gyűrűsujjára esett a mindenre kiterjedő pillantása. Valóban, a lány kezén félreérthetetlenül ott ragyogott a drága ékkövekkel kirakott kígyómintás karikagyűrű. Voldemort szeme hol egyikükön, hol másikukon pihent meg. – Szép, aranyvérű gyerekeitek lesznek! – biccentett Voldemort némi csalódottsággal elegyes elégedettséggel. Bella tekintete a férjét kereste, aki bár viszonozta a lány pillantását nem fűzött megjegyzést Voldemort kijelentéséhez. Egyszerre féltékenyen akarta őrizni ezt az ártatlan, kislányt itt a politika sűrűjében, ahol Voldemort mohó habzsolása mindenre kiterjed. Pénzre, életekre, nőkre. Miért gondolja, hogy voldemort éppen az ő feleségét szemelte volna ki! Ugyan, képzelődés csupán. Bellára aki csak ránéz a gyermeket látja benne! – Rodolphus azonban magában is el kellett ismernie, a lányban már semmi gyermeki nem volt, miért hitegeti hát magát ezzel? Miért akarja mégis megóvni a lányt attól, amitől nem lehet? Hogy felnőjön, hogy megismerje az aranyvér társadalom erkölcstelen mocskait? Mert a felesége? Mert úgy érzi az ő felelőssége a lány további sorsa? Azé aki megmentette az életét? Akinek azt köszönheti, hogy ma este is vörösbort iszogathat Voldemort társaságában és élvezheti, a Nagyúr selymes susogásának hangját, finom humorát, és választékos modorát. Voldemort társasági ember volt. Élvezte, hogy aranyvérűek közt fürödhet. S kiélvezte az arany közti ragyogást. Bellát is. Rodolphus maga nem táncolt a feleségével, de Voldemort az este folyamán háromszor is kitüntette az ifjú asszonyt a figyelmével.

Rodolphus csendesen iszogatta a borát, hallgatta a vonósok húzta keringődallamot, időnként megkoccantotta friss karikagyűrűjét a borospohár szélén. És a keringőzök feje felett viszonozta Miranda mosolyát. Vérvörös színű ruhában volt a nő, olyan feltűnően ragyogott ki a tömegből akár egy királynő. Persze észrevette, hogy Rodolphus kísérővel érkezett, és méghozzá a feleségével. Megcsalás-e az, ha mindenki megkapja, ami jár neki? Bella Voldemort karján keringőzhet, ahogy megálmodta, amiért akarta és vállalta ezt a házasságot, Rodolphus pedig minden egyéb kényszer és kötelesség nélkül megadta a feleségének, amiért vágyakozott. Itt lehet, Lestrange-asszonyként, az aranyvérűek között, Voldemort közelében. Ez volt a leghőbb kívánsága. Hát teljesült! Élvezze csak! Rodolphus megindult a körfolyosón Miranda irányába, s az útjába akadó első ezüsttálcára helyezte üres poharát. Az egyik széles oszlop mögött találkozott az asszonnyal.

• Hiányoztál Rody! – búgta édesen és Rodolphus hajába túrt. – Már majd megőrültem utánad.
• Itt vagyok Miranda, már nem kell várnod – vigyorogta a nő vörös ajkaira hajolva és el sem szakadva az ajkaitól kihúzta a teraszra, ahol senki sem zavarja őket. 

Szótlanul ült egymás mellett a hazafelé vezető úton a házaspár. Rodolphus magába zuhant, sok bor, kielégültség és lehangoltság. A döntő pillanatban senki más nem volt, aki megmentse élet és halál közül. Voldemort nem volt készen, hogy megmutassa a halálfalók erejét egy Wizengamoti igazságszolgáltatás során, Miranda sosem a pálcájával aratta a sikereit…Akkor amikor az életéről volt szó, mindössze három ember tett érte bármit is: a fivére Rabastan, a sógornője Dorea, és az oldalán ülő felesége: Bella.  Rodolphus elmerengett az élete fordulatain.

• Milyen volt Miranda combjait fogdosni ma este? – kérdezte undok hangon Bella. Rodolphus  végigsimított mutatóujjával alsó ajkán mielőtt válaszolt
• S neked Voldemort karjaiban? Hűvös és gyengéd az érintése igaz? Mindenkit így fog – felelte rá flegma közönnyel Rodolphus.
• Élvezed a kertben lopott csókok és gyors szexek élményét? – nézett felé dacosan Bella. Rodolphus elszámolt magában tízig mielőtt válaszolt.
• Mit akarsz Bella? Mit vársz? Mindent, ami tőlem telik megadok neked! Én megértettem azon az estén a kívánságaidat. S tőlem telhetően teljesítem is! Nem erőszakolom rád magad, nem kényszerítelek arra, hogy elviseld az életed velem, igyekszem csupán azokat az előnyöket biztosítani neked, amit kívántál, ami jár neked, amivel talán…törekszem meghálálni mindazt, amit egy életen át sem leszek képes törleszteni. Hogy élek, hogy élvezhetem az életem! Büntetlenül. Mit akarsz még Bella? – Rodolphus kétségbeesett türelmetlenséggel fordult a felesége felé a hintóban. Próbálta megfejteni, ugyan mivel elégedetlen a felesége. Mert úgy érezte, ma este koronázta meg a házasságukat, Bella fürödhetett Voldemort figyelmében. Hát mit akar még ez a lány!

Bella megbántottan simult a hintó kárpitjához a sarokba. S ahogy farkasszemet nézett a férjével érezte, hogy akarata ellenére is könnybe lábad a szeme. Most értette meg a férje álláspontját. Rodolphus a házasságukat úgy tekintette mint egy szerződést, egy üzletet. Rodolphus az életét kapta, Bella a Voldemort és halálfalók köréhez tartozást kérte cserébe. Rodolphus a házasságukat igyekezett ezekhez a szerződéspontokhoz tartani. Ő életben maradt, Bellának pedig megadta a lehetőséget, hogy Lestrange-asszonyként éljen, a kastély pompájában, Rodolphus oldalán jelenhet meg, és Voldemort nem hanyagolhatja el leghűbb bizalmasa feleségét sem. Így Bella ott lehetett, Voldemort látóterében. Rodolphus nem akarta, hogy Bella bármi mást tehernek érezzen a házasságukban. Valójában a nyitott házasság kötetlenségét próbálta biztosítani. Bella is élheti tovább a saját életét, s részesülhet a Lestrange név adta előnyökben, és Rodolphus is éli tovább a saját korábbi életét.

Csakhogy Bella valójában nem ezt akarta. S most itt kellett erre ráébrednie, a férje mellett zötykölődve a hintó sötétjében. Érezte, hogy megállíthatatlanul rátör a sírás. Rodolphus a maga módján végtelenül kedves és önzetlen volt vele, de ez a kedvesség és önzetlenség egy gyereknek szólt, aki angyalként az életét mentette és nem több. De egy hónap házasság után Bella maga sem tudta miért elégedetlen ezzel a felállással. Hiszen azt tehetett, amit csak akart, ha kedve volt vásárolhatott, ha kedve volt sétálhatott, akár egész éjszaka kimaradhatott, senki nem tiltott neki semmit. A házasság megadta a szabadságot, amit az otthonlét szigorú szabályai mellett sosem élhetett ki. Rodolphus pénzét szórhatta, ahogy csak akarta és Rodolphus egyszer sem emelte meg a hangját, hogy megtiltson neki bármit is, hogy szóvá tegye, tudja mennyit emelt le a felesége a Gringottsbeli széfből. De Bella ráébredt, hogy ez mind mit sem ér, ha Rodophus a hálán kívül semmi mást nem érez iránta. S egy életre összeláncolta őket a felmentés szövege. Az ő éles szemét nem kerülte el, hogy milyen szemeket mereszt Rodolhpusra Miranda és hogy a pillantása nem marad hatástalan. S irigyelte a nőt. Hogy ő mindabban a szenvedélyben részesülhet ezzel a különleges férfival, amiben ő sosem. Ő csak arra kellett, hogy biztosíték legyen Rodolphus életéért, Hát nem ér annyit ez a biztosíték, hogy a férje többet is érezzen iránta a hálánál?

• Bella, a csudába is! Ne sírj! – suttogta Rodolphus zavartan és maga sem tudta mit kezdjen a lánnyal. Nem értette, nem tudta, hogy mi bántja. A szülei hiányoznának neki? A testvérei? A korábbi élete?  Kiszakították a környezetéből egyetlen éjszaka leforgása alatt, tizenhárom évesen. Rodolphusnak fogalma sem volt, hogy mit csináljona lánnyal, akivel most már összekötötték az életüket. Lágyan magához húzta a lányt és vigasztalón átkarolta.

Gyengédsége csak olaj volt a tűzre. Bella hangosan felzokogott és tehetetlenül tűrte, hogy a férfi vigasztalón simogassa a haját. Hát tényleg nem érti a férfi? Nem érti, hogy tizenhárom évesen is csodálhatja és rajonghat érte valaki? Hogy akár megkockáztathatja, hogy szerelmes lesz belé? Hogy egyszerűen csak szeretné érezni az érintését, amely nem egy gyereknek szól, hanem a benne virágzó nőnek? Még azok után, a borzalmas körülmények után is, amikor elvette a férfi a szüzességét, az egyetlen alkalom, amikor férfiként ért hozzá! Komolyan az volt az első és utolsó alkalom, hogy a férje férfiként közeledett hozzá? Ennyi jutott neki ebből a házasságból? Hogy nem veszi észre a férfi! Hiszen a férje! Könyörögnie kellene, hogy vigye az ágyába? Hogy férjként érjen hozzá? Milyen megalázó is ez az egész helyzet!

Rodolphus előhúzott egy anyagzsebkendőt a mellényzsebéből és odatartotta a feleségének. Bella kifújta az orrát és még egy ideig csendesen sirdogált. Érezte a férfi testéből áradó meleget, ami most beterítette. A férfi tenyere még mindig a derekára simult, érezte a finom elegáns ruha anyagán is a melegét, és akaratlanul is megborzongott az érintésétől.  Ezek az ujjak már máshogy is értek hozzá, mikor a férfi kényszerből szeretkezett vele. Kötelességből, egyetlen egyszer. Bella szeme megakadt a Lestrange címeren az anyag sarkába hímezve. Sosem gondolta, hogy férjes asszonyként lehet a legboldogtalanabb az ember. Mert nem házasság az, ahol nincs házasélet, ahol a férje más nőket visz az ágyba, és máshol keresi a testi örömöket. Az csak illúzió, a látszata valaminek, olyan akár egy rossz bűvölet, mert bár elbűvöl, mögötte nincs tartalom. A varázslat csak szemfényvesztés, az élet valóságát próbálja szebbé tenni, de igazán sosem tudja.

• Holnap elutazom – mondta ki Bella halkan és megnyugodva. Rodolphus azonnal levette a kezét a lány derekáról és elhúzódott.
• Hova? – kérdezte beletörődve Rodolphus. Ő azt hitte a lány szeretne hazamenni. S ő nem fogja megtiltani a feleségének, hogy kedvére időzzön a szerettei közt, a családja körében. Ő megérti és el is fogja engedni.
• Mégis hova! Iskolaév van te ostoba! Holnap megyek vissza a Roxfortba! – Rodolphus megrökönyödve dőlt hátra az ülésen. Erről el is feledkezett! Hogy is juthatott volna eszébe, hiszen évek óta nem foglalkozik iskolaügyekkel! Márpedig a felesége méga Roxfortba jár! Ha nem fájna ennyire a feje a bortól és nem lenne ilyen gondterhelt biztos, hogy felnevet ezen a képtelenségen! A Roxfortba megy a saját felesége! Te jó ég! Komolyan ennyivel öregebb a lánynál!?
• Hát persze! – mondta ki halkan Rodolphus. – Ez talán, most jobb is mindkettőnknek – és nem is sejtette, hogy kijelentését Bella is mennyire igaznak érzi. Távol Rodolphustól és távol a Lestrange-kastélytól talán ismét önmagára talál. A távolság talán átértékeli majd magában a házasságát és az életét is.
• Igényled, hogy hazajöjjek az ünnepekre? – kérdezte inkább kötelességből Bella, bár a szíve mélyén arra vágyott, hogy a férje azt mondja igen. Igenis megparancsolja, hogy vele töltse a karácsonyt. De hát mindez csak egy szép álom marad.
• Nem. Természetesen. Töltsd az ünnepeket ott ahol szeretnéd, a szeretteiddel, vagy ahol akarod – mondta engedékenyen Rodolphus és fogalma sem volt róla, hogy ez a kijelentése jelentette a legnagyobb döfést Bella szívébe. Egyértelmű volt. A férje nem tart rá igényt.

Bella csak a fejét rázva bólintott és elfordulva Rodolphustól kinézett az ablakon. Az egyetlen, ami a Roxfortban a házasságára emlékeztetheti az a karikagyűrűje, amit ma este kapott a férfitól. Talán ez minden, amit Rodolphus a házasságukból komolyan vett és kötelesség érzett. Minden más talán lényegtelen. Csaknem egy évig nem fogják látni egymást, bizonyára úgysem hiányozna a férfinak. De most már a Lestrange-kastélyba fog hazatérni nyáron és az egész nyár ott lesz, hogy Voldemort közelében tartózkodjon minél többet, Rodolphus közvetítésével.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.07.31. 14:09 callie Szia! Hát megleptél a kijelentéseddel. Persze én mint író nem érzékelem úgy a történeteimet, mint mások olvasószemmel, tehát erről nem is tudok nyilatkozni. Azt tudom, hogy most igyekszem egy olyan megközelítést adni Rodolphus és Bella házasságáról, ami talán megérteti velünk, hogy hogyan is jutnak majd oda, ahova. A korábbi írásaimban én is kicsit úgy láttam, hogy Bella és Rodolphus házassága nem egy eszményi  kapcsolat. De most jobban belegondolva átértékelődtek bennem a dolgok. Egy olyan indítást akartam adni, ami egyértelművé teszi, hogy miért tart ki élete végéig egymás mellett ez a páros, hiszen nem válnak el, ők mindig házastársak maradnak. Bellát ismerjük,a külsejével a megjelenésével és maga módján nem hiszem, hogy Rodolphusban is bármi kivetni való lehetne. azt próbálom érzékeltetni, hogy milyen mélységei is lehetnek kettejük kapcsolatának, hogy hogyan lesz Bella olyan, amilyen, kissé őrült, kissé cinikus kissé vad, de mindig szenvedélyes és heves és mélyen elhivatott. Nem, én nem akarom, hogy most gyűlölje egymást ez a két ember. Rengeteg érzés van bennük, de azt hiszem, most nem a gyűlölet lesz a meghatározó itt nálam :) Remélem nem okozok csalódást a folytatással. Pusz: Callie

2012.07.30. 16:15 sugi Szia! Őszinte leszek. Ez a történeted tetszik a legjobban. Bella még nagyon fiatal, de benne él a nő. Olvasás közben átéreztem minden érzelmi rezdülését. Igazából az fogott meg, hogy nem egy hideg, közönyös lányként ábrázolod. Sokan úgy vélekednek róla, mint egy őrült, érzelmek nélküli nő, aki gyűlöli a férjét. Nálad szerencsére nem így van. Rodolphus olyan kis szerencsétlen, de azért aranyos a tudatlansága. Nagyon-nagyon várom a folytatást. Pussz