Rodolphus cuppogtatta a szájában a mentolos cukorkáját. Látszott az egész testén, hogy feszült és ingerült. Bella közte és Voldemort között foglalt helyet a Lestrange-páholyban. Miranda leemelte a színházi látcsövét és lágyan Rodolphusra kacsintott. Rodolphus lapos pillantással viszonozta a nő jelzését, és bosszúsan lapozott a programfüzetben. Mikor lesz már szünet? Bella a karzatra könyökölt, akár egy iskolás kislány, alkarja könnyedén pihent a finom bársonyborításon, fehér kesztyűje a könyökéig ért. Művészien félig feltűzött hajában, hátul apró virágos hajtű díszítette a fekete hajat. Bella a kontrasztok nagymestere. Vörös az ajka, óceánkék a szeme, a haja ébenje mellett az elefántcsonszín ruha olyan volt mintha egy gyöngy ragyogna Voldemort és Rodolphus fekete alakja között.  Rodolphus türelmetlenül dobolt a térdén. Menjen már le a függöny! Nyelvével átpörgette a szájában a mentolos cukrot. Miranda szemközti páholyban átsimította a dekoltázsa vonalát. Rodolphus szemhéja megrebbent a mozdulatra. Kivillant Miranda fekete csipkemelltartójának szegélye.  Rodolphus Bella háta mögött összenézett Voldemorttal. Voldemort már biccentően jelezte, hogy részéről le tud mondani Rodolphus társaságáról az este további részében. Néma párbeszéd volt ez a két férfi között Bella háta mögött. Rodolphus szemében huncut fény villant, s végre újra meggyulladtak a gyertyák.

• Áh szünet! – dobta le a székére a programfüzetet Rodolphus. – Egy kis frissítő után nézek! Nagyuram! Bella – biccentett a két páholytag felé Rodolphus, és kioldalazott a Lestrange-páholyból. Maga is meglepődött milyen gyorsan szedte a lábát, hogy átérjen Miranda páholyához. A nő már leeresztette a páholy nézőtér felőli függönyét mire odaért.
• Ügyes – dicsérte meg a nőt a sietségért Rodolphus és magához szorította. – Van rajtad bugyi? – kérdezte izgatottan.
• Csókolj, csókolj és ne foglalkozz most mással! – sóhajtotta Miranda élvetegen és élvezte, hogy Rodolphus határozott mozdulattal végigsimítja a szoknyája alatt a combját.

Bella a színházi estére már olyan egykedvű lett, hogy igazán Voldemort közelségét sem tudta élvezni. Hogyan is élvezhetné, amikor a szeme minduntalan a férjét keresi? Rodolphus az előadás közti első szünetben tűnt el, mi több felszívódott, állítólag „frissítőért”. Miranda biztos nagyon frissítő lehet számára a naív és hiszékeny felesége után. Már a második hosszú szünet volt és a férfi még mindig nem tért vissza. Ellenben érdekes módon Miranda páholyában leeresztették a függönyt! Bármit megadott volna azért, ha egyszerűen rájuk nyithat és visszaparancsolhatja a férjét a saját páholyukba.

• Nem élvezi az estét velem Bellatrix? – kérdezett rá lágy sziszegéssel Voldemort, s átható tekintete Bella fényes haját járta be, itta magába a szép nő látványát.
• Mindent élvezek, amit mond és tesz Nagyuram – felelte Bella olyan odaadó hévvel, ahogy csak tudta, de a szeme megállás nélkül kutatta a folyosót a büfé felé, és az átellenes páholysort Miranda fülkéjénél.
• Önnél nagyobb hazudozó még nem ült mellettem – állapította meg Voldemort, hátradőlve. – Lerí magáról, hogy lélekben nincs itt mégis el akarja hitetni, hogy érdekli a személyem.
• Félreért Nagyuram, ölni tudnék azért, hogy most itt üljek önnel és ez a legnagyobb megtiszteltetés számomra – fordult türelmetlenül Voldemort felé. Voldemort erőszakosan minden figyelmet magának akart. Miért zavarja most egyszerre, hogy a Nagyúr kívánja az ő érdeklődését. –
•  Ölni? Mit szól ahhoz, hogy Ön az én kifejezett kívánságomra jöhetett erre az előadásra?
• Hogy nem hiszek önnek! – mordult Bella.
• Rodolphus Mirandával akarta ezt a darabot megnézni, nyilván nem a színészek játéka iránti érdeklődésből – húzta résnyire az ajkait Voldemort.
• Amikor felvetettem neki, hogy szívesen látnám viszont a szépséges feleségét, rájött, hogy ebből az estéből mindketten jól jöhetnek ki. Maga találkozhat velem, és ő Mirandával. Ne kutassa hát szüntelen őket, hagyja, had élvezze mindenki a megérdemelt társaságát – Bella a karzatra könyökölve nézett vissza a férfira.
• Nem érzem azt, hogy megérdemelném az ön társaságát – tiltakozott könnyednek szánt nevetéssel Bella.
• Ezt had döntsem el én magam – lapozta a programfüzetet Voldemort szárazon.
• Bocsásson meg, nem akartam megsérteni – szabadkozott Bella.
• Nem tudna megsérteni. Engem nem lehet megsérteni. Az első perctől, ahogy megpillantottam megigézett Bella. Szeretném, ha ezt mindig tudná. És milyen kegyetlen fintora a sorsnak, hogy a legkedvesebb barátom feleségeként mutatták be nekem.
• Ugyan nagyuram! Köztudott, hogy ön is akárcsak a férjem csak a férjes asszonyok társaságát élvezi. Én már azt is tudom, hogy miért. Mert ez nem jár érzelmi kötöttséggel! Aki elzárja a szívét az gyáva és érzéketlen ember!
• Hát így beszél egy szerelmes ifjú feleség! – kacagott Voldemort.
• Ön gúnyt űz belőlem! – húzta fel a könyökénél zavartan a selyemkesztyűjét Bella.
• Bár valóban csak a gúny beszélne belőlem. Rodolphus még nem jött rá, hogy elnyerni valakinek a szívét nagyobb varázslat, mint ami valaha volt a földön.
• Szerencsétlen az aki ebből a varázslatból egyedül részesül – dörzsölte meg a homlokánál a haját Bella, s Voldemorttal mindketten tudták, hogy Bella magára utal.
• Remélem nem untatta halálra a nejem Nagyuram – lépett a páholyba Rodolphus és könnyedén megigazította frissen kötött nyakkendőjét.
• Bella és az unalom? Rodolphus a paradoxonok  koszorús költője lehetnél – fordult hátra Voldemort. Bella csalódottan dőlt hátra a székében. Bármennyire is élvezte a fürdőzést Voldemort figyelmének középpontjában, belátta Voldemort egy szép de elérhetetlen asszonyt akart társaságként maga mellett tudni egy megjelenésénél, semmi többet. S ezzel az ostoba meghívással kitette magát ismét annak a kínnak, hogy lássa, amint Rodolphus eltűnik a szép és érett, tapasztalt Mirandával. Persze Rodolphus a lehető legjobbat akarta neki. Kettesben hagyta Voldemorttal a Lestrange-páholyban. Élete álma valósult meg. De egyszerre ez az álom csak egy léggömbnek, egy szappanbuboréknak tűnt, az mellett, hogy a férje…valaki mással szórakozott ezen az estén és nem vele.

Bella dühösen érezte, hogy alig szálltak be a hintóba megállíthatatlan patakokban ömlött ki belőle a hét az egész nap és az egész házassága miatti önsajnálata. Zokogott, és tudta, ezek már a viszonzatlan szerelem könnyei. Beleszeretett a saját férjébe! Mi mással lehetne magyarázni, hogy élete legnagyobb estélyén képtelen volt értelmesen Voldemort-ra figyelni, hogy szüntelen csak az járt a fejében hol van Rodolphus mit csinál és kivel és hogyan akadályozhatná meg ezt az egészet. S ami a legrosszabb. Nincs akivel ezt megvitathatná. Az anyját nem érdekli, a húga ehhez túl kicsi, a nagynénje…nem foglalkozik ilyen apró cseprő ügyekkel. Az egyetlen aki átlátott rajta és megértette, az éppen a mellette ülő Voldemort volt. Aki rögtön tudta, hogy egy másik férfi van a dolog mögött. Méghozzá a férj: Rodolphus Lestrange. Aki elvonja ennek a fiatal lánynak a figyelmét róla. Kész csoda, hogy nem cruciózta le ott helyben a nagyúr. De Voldemort olyan elnéző volt, beérte Bella jelenlétével, azzal, hogy szép volt mellette. Hogy rajta pihentethette meg a tekintetét, mint egy szép márványszobron, vagy egy festményen. Elegáns ruhában, szépen felékszerezve. S közben emésztette a bánat. A férje után.

• Kínos helyzetbe hoztál! – sziszegte Bella.
• Valamivel megbántott a Nagyúr? – lepődött meg Rodolphus, a zokogó feleségét nézve. Úgy látszik ez már rendszer lesz a házasságukban, hogy Bella minden társasági megjelenésül után elbőgi magát a hintóban hazafelé menet.
• Csak rólad van szó, vedd már észre! – szipogta Bella.
• Nem értelek – nyögte meglepve Rodolphus.
• Ennél kultúráltabb módon nem tudnád intézni a nőügyeidet? Miért kellett otthagynod a páholyban? Mindenkinek feltűnt ,hogy Voldemorttal kettesben hagytál – támadt a férjére szemrehányón Bella.
• Azt hittem ezt akarod? Hogy erre vágytál! Igazán…- hebegte mentegetődzve Rodolphus. Egyszerre kezdett olyan érzése lenni, hogy nem érti, vagy inkább félreérti a feleségét.
• Ugyan ne nevettess! Te csak a magad gyönyörét hajtod és közben ezzel az álszent dumával takaródzol! Elegem van ebből! Gyűlölöm, hogy lepasszolsz Voldemortnak mintha gyermekmegőrzőben lennék! Merlinre a feleséged vagyok! Vedd már észre! Minden létező eszközt bevetettem, hogy észrevedd nem vagyok már gyerek. De tényleg nem érdekellek, megértelek. Csak legalább ne az orrom előtt intézd ezeket az ügyeket, menj el otthonról, vidd el egy hotelba csináljátok ahol akarjátok, de ne így! Ne úgy hogy utána unottan hazajössz velem, mint aki jól végezte dolgát én meg kiéhezetten vágyakozva epekedek a férjem érintése után! Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Nyilván nem fogok az ágyadba mászni, bennem is akad erkölcsi tartás nem csak benned, de ha nem mondom a szemedbe te nem érted, hogy le akarok feküdni veled? Hülyén jöttem ki az egész estéből, szégyellem magam mindenki előtt és ha csak ilyen feltételekkel tudsz elvinni egy társasági összejövetelre akkor inkább tényleg hagyjuk Rodolphus – fakadt ki Bella és már nem érdekelte, hogy teljesen kiadja magát, nem érdekelte, hogy mindent kitálal a férfinak, de a Voldemort melletti megalázó órákat semmi sem tudja elfeledtetni vele.
• Bella! Én csak a javadat akarom! – mentegetődzött zavartan Rodolphus.
• Nekem nem szolgálja sem a javamat, sem a híremet a társaságban, hogy mindenki szeme láttára Mirandával enyelegsz! Mindenki szánakozva néz rám, hogy szegénykém nem tud a férjének örömet okozni és milyen kis szánalmas teremtés! Rodolphus meg kénytelen más nőknél keresgélni! Elegem van ebből! Én nem tudok egy fedél alatt élni veled így, hogy minden éjszaka azon gyötröm magam, hogy  csak nehogy feltépjem az ajtót és egyszerűen beállítsak hozzád, hogy csak egyszer is de én is szeretnék veled lenni! Nem egy nagy emlék a börtöncellában zajlott együttlétünk, de szinte minden éjjel azt az egy nyavalyás együttlétünket idézem fel újra és újra az emlékezetemben, nehogy végleg elfelejtsem milyen is volt, amikor hozzámértél! És én ostoba most még ezt is elmondom neked! Annyira gyűlölöm magam, hogy ilyen gyenge vagyok! Nem vagyok egy idős sem veled, sem Mirandával, és igazad van, fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok, de a férjem vagy, olyan bűn az, ha a saját férjemmel szeretnék együtt lenni?
• Nem bűn. Csak arra gondoltam várhatnánk ezzel…amíg idősebb leszel…- vallotta be a saját álláspontját megtörten Rodolphus. Nézte Bella feldúlt arcát, ahogy könnyekben ázva, kivörösödve ömlik belőle a keserűség, de mi a csudát kezdjen egy síró, hormonjaival tomboló tizenévessel?
• Nincs mire várnom egy éve a cellában nem igazán voltál várakozó állásponton. Mi változott azóta? Akkor megtetted! Ha nem kényszerítenek, akkor már nem kellek neked? Ennyire visszataszító vagyok a szemedben? Mivel kell fenyegetőznöm, hogy hajlandó legyél szeretkezni velem? A válás elég megrázó lenne? – kezdett támadásba Bella, tudta hogy ez az egyetlen ütős kártyája van, ha kell akkor úgy látszik ki kell játszania a férje ellen.
• A csudába is Bella! Kiforgatod a szavaimat és a tetteimet! Hogy lehetsz ennyire türelmetlen és akaratos? Miért nem tudod kivárni a dolgokat? Miért kell neked mindig minden azonnal? – tört ki indulatosan Rodolphus is.
• Egy éve várok, ez neked az azonnal?
• Mégis mit vársz, mit tegyek?
• Amit tenned kell, érints meg, ennyi igazán jár nekem, a feleséged vagyok! – zihálta Bella mindketten felindultan bámulták a másikat. – Vagy Miranda után már nincs hangulatod megcsókolni a saját feleséged?
• Butaságokat beszélsz! – mordult rá dühösen Rodolphus. Bella hatalmas szemekkel várakozón nézte a férfit. Ki akarja erőszakolni a férjéből ezt a csókot komolyan? Milyen kétségbeesett egy nő lehet Rodolphus szemében! Hogy ilyen eszközökkel akarja rávenni valamire, amit a másik nem is akar igazán! Bellát nem érdekelte, hogy igaza van e vagy sem. Hogy jogos-e. Lényegtelen. De úgy érezte most már felrobban, ha még egy estén végig kell néznie, hogy a csábos Miranda a férjének kacsintgat a feje felett.

Rodolphus természetesen nem csókolta meg, csak idegesen meglazította a nyakkendőjét. Szörnyű, hogy mekkora hőség van ebben a hintóban! Fedetlen fogattal kellett volna jönniük! Bella tüntetőlegesen elfordult tőle és nézelődött az ablakon, de látszott rajta, hogy belülről fortyog magában. És Rodolphus is feszülten érezte, hogy ideges. Letekerte az ablakot és remegő kézzel cigarettára gyújtott.  Bella csak mordult egyet ahogy Rodolphus az éjszakába tartotta a füstölgő cigarettát. Most már legalább érti mihez kellett mindig az a mentolillat. Rodolphus mielőtt elhagyta a páholyt akkor is mentolos cukorkát szopogatott a műsorfüzetet lapozgatva. A mentol már mindig azt jelenti: Rodolphus Mirandával találkozik.  Mint akkor reggel is. Bizonyára a nőhöz ment.

• Ne tenyerelj a szoknyámra! – sziszegte Bella és kirángatta a szoknyaanyagot Rodolphus keze alól. Persze Bella csaknem a teljes ülést elfoglalta abroncsos szoknyájával, Rodolphus már ennél jobban nem tudott az ablakhoz simulni, hogy még kényelmesen is üljön. Kicsi nekik kettőjüknek egy hintó? Rodolphus átvetette az egyik lábát a másikon és a cigarettát az ajkai közé emelte. Bella szótlanul tűrte a hazafelé utat. Kényszerű összezártság. Rodolphus kieregette az ablakon a füstöt. Nem volt kellemetlen az illata, erős mentolos levegő volt. S Bella nagyon jól tudta, hogy a férje ezzel akarja nyugtatni magát. A hintó végre megállt a kastély előtt. Bella dacosan kilökte az ajtót és leugrott. Rodolphus meg sem moccant, csak szívta tovább a cigarettáját.
• Menj csak, majd jövök én is – intette a lánynak Rodolphus.
• Hová mégy? – fakadt ki Bella, ahogy egyértelművé vált a férfi a hintóban marad és nem száll ki. Rodolphus nem válaszolt, csak megkocogtatta a hintó oldalát, hogy induljanak ismét egy fordulóra ki a kastélyparkból. Bella teljes erőből vágta be a hintó ajtaját és felkapva a szoknyáját befutott a Lestrange-kastélyba.

• Későre jár Rody! Mit akarsz? – ásítozta Rabastan a tizenegyóra körül bedörömbölő öcccsére nézve.
• Beszélnem kell veled! Most – rontott be a szomszéd kastélyba Rodolphus.
• Nem várhat ez reggelig? – bámult az öccse után csodálkozva Rabastan, de hálóköntösében utána csoszogott. – Az ágyból másztam ki.
• Hol vannak a whiskysüvegek? – guggolt a bárszekrény aljához Rodolphus.
• Dorea eltüntette a gyerekek szeme elől – Rabastan egy kulcsos szekrény felé mutatott. Rodolphus átvágott a szobán és megrángatta a szekrény ajtaját.
• Nem nyílik – nézett mérgesen a szekrényre Rodolphus.
• Nem nyílik csak kulccsal – bólintott Rabastan.
• Akkor add azt a kulcsot – morogta türelmetlenül Rodolphus. Rabastan a levegőben átdobta az öccsének, aki mohón mint egy legyet lecsapva elkapta és már nyitotta is a szekrényt. – te is kérsz?
• Az attól függ mi a téma, amiért kirángattál az ágyból – ült le pizsamanadrágját felhúzva a térdénél Rabastan.
• Hogy mi a téma? – fújtatta Rodolphus miközben a kupakot csavarta a whiskysüvegről. – Bella válni akar! – dülledt ki Rodolphus szeme, ahogy végre lekapta a kupakot és töltött magának.
• Jöhet nekem is! – nyögte Rabastan és kétkedő kérdő tekintettel várta, hogy Rodolphus a kezébe nyomja a whiskyspoharat. Rodolphus szomjasan hajtotta fel az első pohár lángnyelvwhiskyt.
• De…de ez azt jelenti… - nézte a pohárban a borostyánszín italt Rabastan, s utána az öccsét.
• Ó igen, hogy lógni fogok. Bámulatos a logikád bátyám – töltött magának újra Rodolphus.
• Mégis mi oka rá? – kortyolt az erős italba Rabastan.
• Inkább ne részletezzük – támaszkodott a kanapénak Rodolphus.
• Ez már biztos? – rogyott meg Rabastan válla fáradtan.
• Nem tudom – rázta a fejét komoran Rodolphus.
• Miért tenne ilyet? Hiszen tudja, hogy ez mit jelent rád nézve!
• Talán már annyira nem lelkesíti, hogy Lestrange-nagyasszony lehet – húzta el a száját Rodolphus.
• Mi a közvetlen oka, hogy ezt mondta?
• A közvetlen okát akarod tudni? Nos Bella legnagyobb gondja a házasságunkban állítása szerint, hogy…nos hogy nem fekszem le vele – ürítette ki a második pohár whiskyt Rodolphus. Rabastan félrenyelte a whiskyt és az égető ital még sokáig marta a torkát.
• Inkább mégsem akartam volna tudni  a részleteket.
• Késő, már elmondtam – Rodolphus le-fel járkált végül levetette magát a kanapéra. – Most mi a fenét csináljak?
• Fektesd meg, hát mi mást?
• Így beszél egy ünnepelt író bravo! – kocogtatta a karikagyűrűjét a poharához tapsként Rodolphus.
• Akkor? Meg akarsz halni? – támadt rá Rabastan.
• Inkább, mint hogy lefeküdjek vele – felelte tömören Rodolphus. Rabastan elmosolyodott az öccse hevességén.
• Az azért elég durván hangzik, Remélem őt nem ilyen szöveggel szoktad elküldeni – ült a fotel karfáján Rabastan és az öccsét nézte, ahogy újra és újra a hajába túr. Rodolphus ideges volt. Már napját nem tudja, mikor jött ilyen késői órán hozzájuk. Nem jött volna, ha nem lenne a szíve mélyén kétségbeesve ebben biztos lehetett Rabastan. De mit tanácsolhatna az öccsének egy ilyen helyzetben.
• És? Tényleg komolyan mondta?
• Fogalmam sincs, de megijesztett – támasztotta meg a halántékánál a fejét Rodolphus és a cipője orrára bámult lefelé lógó orral.
• Tulajdonképpen mi a bajod vele Rodolphus. Tudom én nem tudok pártatlan lenni az ügyben, hiszen egy Black-lány a feleségem. De akkor is. Bella szép, fiatal, termékeny korban lévő nő.
• Emlékszel Lucretia Blackre, amikor ilyen idős volt, mint Bella? – suttogta Rodolphus komoran. – Mert én emlékszem! És nem akarom hogy megismétlődjön a történelem! Nem akarom, hogy Bella ugyanazt kelljen hogy átélje! – Rodolphus elborzadó tekintetében látszott, ahogy feleleveníti magában a szerencsétlen lány sorsát. Aki tizenegy éves kora óta minden évben terhes volt és minden gyermekét elvesztette. Szakadatlan szülések, szenvedések és idegláz, végül a teljes őrület. Lucretia már nem önmaga többé. Az az életvidám meleg szívű lány eltűnt a házassága vermében.
• Sosem kell, hogy megismétlődjön, mert Bella a te feleséged! Nem azt mondtam ,hogy ejtsd teherbe, csak hogy add meg neki, amit kér. Tölts vele egy éjszakát!
• Nem – rázta a fejét hevesen Rodolphus. – Túl fiatal! Én ezt így nem akarom!
• A történelemben számos férfi vett el fiatalabb feleséget és nem hiszem, hogy önmegtartóztató életet éltek volna!
• Nem érdekel. De felfordulna a gyomrom ha még egyszer egy gyerekhez kellene érnem! Elég volt ott a börtönben! Nem! Undorodnék magamtól és nem tudnék tükörbe nézni! Nem értesz meg? – nézett fel a bátyjára megtörten Rodolphus.
• Nem arról van szó, hogy nem értelek. De ha Bella a válást fontolgatja, lehet, hogy tenned kellene a kedvére.
• Miért nem kér bármi mást? Ékszert, édességet, külföldi utazást, ruhákat? Bármit megadnék neki! Bármit! – panaszkodott Rodolphus. – De nem Bellának én kellek! Érted?
• Őszintén? – Rabastan végigmérte az öccsét. – Persze, hogy értem – felelte majd hahotában tört ki, ahogy Rodolphus zavartan bámult rá. – Rody! A fél arisztokrácia megőrült érted, mert facér voltál! Minden nő a feleséged akart lenni! Ha valaki gazdag és jóképű akkor el kell fogadnia, hogy bomlanak utána a nők. Miért olyan meglepő, hogy a saját feleséged is így érez? Egy éve a feleséged, megosztod vele a házad, persze, hogy még ha nem is akart, akkor is beléd szeretett! Az érzelmeket nem lehet irányítani Rody! Ha Bella ezt vágta hozzád egyértelmű, hogy neki is feltűnt, hogy ki is a férje! Ráadásul a nászéjszakán ízelítőt adtál neki…egy fiatal lány fantáziája nagyon élénk ám!
• Ne is emlegesd előttem azt a szörnyű éjszakát! Mit tettem?! – torzult el Rodolphus arcra.
• Rody! Bella már nem gyerek! Légy tekintettel a benne élő nőre csak ennyit kérek! Ha meg akarod őrizni a házasságod és nem akarod odáig feszíteni a húrt, hogy Bella tényleg beadja a válópert! Dorea megsütne, ha a válóperedet kellene asszisztálnia. Elvégre ő hozta össze a házasságotokat is.
• Tudom! – morogta bólogatva Rodolphus.
• Menj és engeszteld ki! – állt fel Rabastan.
• De hogyan!
• Ahogy a többi nőt is! Csinálj amit akarsz, de ha semmi nem használ, akkor szeretkezz vele és kész! Na eredj! Aludni akarok, álmos vagyok, holnap jelenésem van az írószövetségnél! Szóval tűnj a szemem elől! Inkább a feleséged ágyában kellene lenned! Carpe diem! Élvezd az életet – kacsintott Rabastan és vigyorogva kilökte az öccsét az éjszakába.

Rodolphus fáradtan, rosszkedvűen és tettre készen rontott be a kastélyba. A felesége szobáiból fény szűrődött a kertre. A folyosón is fények fogadták. Hajnali két óra van. Mit művelhet ez a lány? Rodolphus kettesével véve a lépcsőfokokat felrohant az emeletre út közben dobta le magáról a dísztalárját. Feltépte az ajtót és a nyakkendőjét rángatva nézte a feleségét. Aki az ágyon heverő utazótáskákba dobálta a holmijait.

- Mit művelsz? – dörrent a lányra.

- Nem látod? Pakolok! Elutazom – csapta le az utazótáska tetejét Bella. Rodolphus gombolni kezdte az ingjét. Szemében elszánt indulat lobogott és elrántva az utazótáskát Bella elől a földre hajította, kiszóródtak belőle a ruhák a földre, de egyikük sem foglalkozott vele.

- Nem mégy sehova! – sziszegte Bella arcába, és mielőtt a szemtelen cserfes ajkak valamit válaszolhattak volna Rodolphus lehajolt hozzá és ajkával betapasztotta a lány száját. Bellát a karjánál fogva ragadta meg és szinte durván lökte le az ágyra az utazótáska helyére a szekrényekből kirámolt holmik kupacára.

- Ne! – zihálta Bella hatalmas szemekkel felnézve a fölé tornyosuló férfira. Nem számított a férfi szeméből sugárzó elszántságra.  Rodolphus az ágyra térdelt és újra lehajolt Bella édes puha ajkaira.

- De igen! – lehelte Rodolphus és újra és újra lecsapott a lány ajkaira. Bella tiltakozni akart, de végül vékony karjai ernyedten karolták át a férfi nyakát és reszketve, szétnyílt ajkakkal várta újra és újra a férfi nyelvének vad ostromát.

- Rodolphus! – suttogta aléltan, ahogy a férfi egy pillanatra megszakította a féktelen csókot, hogy levegőhöz jussanak. Rodolphus kifulladva nézett végig az alatta hullámzó női testen. Bella odaadóan simult hozzá. Készen mindenre, hogy megadja a férfinak. Vágyakozón tapadt a ránehezedő férfitestre. Rodolphus küzdött az agyára ereszkedő féktelen vágy ellen, ujjaival felrántotta a lány hálóingjének szélét és ujjai besiklottak a lány bugyija alá. Bella nyöszörögve tolta a csípőjét Rodolphus tenyerének. Forgott vele az ágy, Rodolphus csókja kiszippantotta belőle az erőt, a levegőt az energiát, csak a vágyat és a szerelmet pumpálta belé. Rodolphus gyakorlott ujjai könnyedén futottak a nedves csikló remegő szirmain, s mielőtt Bella felfogta volna mi következik, ívben feszült a teste és felsikoltott a gyönyör csúcsaira jutva. Rodolphus futó csókot hintett a lány arcára, miközben tenyerét kihúzta a lány bugyijából. Ekrü színű volt. Bella szégyenlősen nézett fel Rodolphus fátyolos mélykék tekintetébe.

- És ez még csak a kezdet! – súgta a fülébe Rodolphus sokat ígérően. Bella csak azt érezte, hogy a férfi teste már nem nehezedik rá, testmelege nem izzítja a testét, halk kattanás jelezte, hogy Rodolphus elhagyta a szobáját. Bella lehunyta a szemét és próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét. Rodolphus úgy csapott le akár egy villám, hevesen, a vihar előszeleként, elsöprő lendülettel és bevilágította az egész testét, fény gyúlt minden porcikáján, remegő izzás. Ernyedten feküdt az ágyon a szanaszét heverő ruhák közt. Rodolphus jött, támadott és elviharzott. És eksztatikus volt az élmény. Bella a fellegekben érezte magát. Rodolphus mégis rászánta magát és megérintette? Úgy, ahogy egy férfi érint egy nőt. Azt tette, amit a férjek tesznek a feleségükkel. Most már semmit sem értett. Sem magát, sem a férjét, sem a házasságukat.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.08.03. 09:05 callie Szia! Most elég nehéz megtalálni a határt amit még nem kellene átlépni. Írásban és gondolatokban...közeledek az a szél...csak a vitorlát kell majd hozzáigazítani:) Sajnos erre szükség volt...Lucretia is mint minden...valaminek az előszele...:( Callie 2012.08.02 22:11 sugi „ Szia! Sikerült megint a végtelenségig fokozni a cselekményt, de mindig ott van a több előszele :) Lucreciat nagyon sajnálom, szerettem őt. :(

2012.08.02. 22:11 sugi Szia! Sikerült megint a végtelenségig fokozni a cselekményt, de mindig ott van a több előszele :) Lucreciat nagyon sajnálom, szerettem őt. :(