Rodolphus a derekát dörzsölgetve görnyedt az íróasztal felé. A kitárt üvegajtókon át a kikötőre látott. Ha elsiklott egy hajó a vízen arra mindig pontosan jól rálátott innen. Gyönyörű panorámája volt a tengerre. Miranda többször is kérdezte, hogy Rodolphus miért nem inkább itt él. A vajszín függönyök széthúzva az ablak két oldalán a földet söpörve lengedeztek. A sötétszínű hajópadlóval kellemes luxushangulatot adott. De aki nem itt tölti napi nyolc óráját az nem értheti, hogy Rodolphus inkább felfordult volna ha még egy hajókürtöt kell hallania aznap, vagy éjszaka, vagy szeretkezés közben. Nem. Más a munka és más a szórakozás. Bármennyire is csodás itt a kilátás, a kastély közelében nincs hajó. Igazi felüdülés. Nem ér annyit ez a panoráma, hogy itt éljen éjjel-nappal.

A francba már ezzel a hátfájással. Rodolphus idegesen pattant fel és járkálni kezdett az irodában. A kitárt ajtón keresztül kilépett a teraszra és a korlátra könyökölve lenézett a kikötőre. A vitorlákat bontották.  Rodolphus két tenyerével dörzsölgette a derekát. Mirandának áldott jó kezei voltak, a csudába is ezekkel a művészekkel! Ismét egy könyv és erre elfelejtheti azokat a jó masszírozásokat, amik szinte mindig…szeretkezésbe torkolltak. 

Nem hallotta a kopogtatást és azt sem, hogy az irodába léptek.

• Jöhetünk, vagy nem vagy egyedül? – kérdezte Rabastan hangosan. Rodolphus hátrafordult és intett a házaspárnak, hogy csatlakozzanak a teraszra.
• Annyit ülök az irodában hogy már belebetegszem – felelte Rodolphus.
• Bella hazatért? – kérdezte Dorea, miközben futólag arcon csókolta sógorát.
• Ó igen! A kis boszorkány! Nem is egyedül!
• Tessék?! – hebegte élesen Dorea. Az ő értékrendjében egy házasságtörő kapcsolat bűn. Látszott, hogy már csak a gondolatára is megbotránkozik, hogy az ő családjából ilyesmire vetemedjen bárki.
• Az ifjú Lucius Malfoy kísérte haza – felelte rá Rodolphus és közben sógornője arcjátékát kísérte figyelemmel. Dorea arcán meghökkenés, megnyugvás végül csak nemtörődömség látszódott. – Mit tudsz mondani?
• Mire vagy kíváncsi?
• Hát, hogy mire számíthatok természetesen – könyökölt a korlátra Rodolphus.
• Teljesen ártalmatlan a fiú – felelte közömbösen Dorea, finom bőrcipőjét könnyedén megtámasztotta a kövezeten. – Az apja az esküdtszékben dolgozik. Általában egymás mellett ülünk a tárgyalásokon.
• Mennyire ismered a családot?
• Abraxas Malfoy jó lelkű, konzervatív, családias ember. Távol minden politikától és egészen emberséges. Aki ismeri csak dicsérni tudja. Kollégaként is maximálisan a legjobb. Én nagyon szeretek vele dolgozni. Semmi provokáció, semmi kétértelműség, nyílt és egyenes. Az életem is rábíznám.
• Ellentétben velem, na szép – tette a felesége derekára a kezét Rabastan. – Hajót akarunk Rody!
• A Salvio Hexia és a Fekete boszorkány is úton van – felelte Rodolphus. – De van egy vitorlásom a számodra, ha csak a közelben akartok hajókázni – kacsintott a fivérére Rodolphus. – Ott ring a kicsike!- mutatott a megfelelő irányba Rodolphus és a távcsövét átadta a bátyjának.  Rabastan belenézett a  látcsőbe és ráközelített a hajóra. Fekete hasa és fehér oldalszegélye volt, könnyedén, lágyan ringott. Fehér vitorlája vidáman lobogott a szélben.
• Tetszik, megfelel – bólintott Rabastan.
• Helyes. Jégbe hűtött pezsgő van a kamrában – vigyorgott rájuk Rodolphus.
• Vártál valakit? – nézett sötéten a sógorára Dorea.
• Nem, ugyan miért várnék bárkit is? – tárta szét a kezét ártatlanul Rodolphus.
• Egy menetre kész vitorlással és behűtött pezsgővel a fedélzeten, na ne viccelj öcskös. Ki lépett Miranda helyébe? – kérdezte Rabastan. – Mindig mondtam neked, ne kezdj olyan nővel akinek a munkája az első. Tanulj a fivéred hibáiból. Miranda és Dorea is ugyanaz. Ráadásul én már ismertem Mirandát.
• Miranda független nő volt, ezért szerettem, a függetlensége néha azzal jár, hogy az írói tevékenysége háttérbe szorít minden más szükségletet – forgatta meg a szemét Rodolphus. – Nincs senkim.
• Csak egy feleséged! – nyomatékosította Dorea.
• Hát persze – felelte rá türelmetlen legyintéssel Rodolphus. – Aki korabeli fiúcskákkal állít haza. Mindketten a Nagyurat rajongják. Ezt figyeld bátyus! Voldemort a tinik kedvence! – Rodolphus féktelen kacagásban tört ki, s jókedve ragadósnak bizonyult mert Rabastan is nevetni kezdett. Dorea csak homlokráncolva türelmetlen cipőorrkopogással rosszallóan nézte a két fivért.
• Ezt el kell mesélned neki is! – fojtotta vissza a röhögést Rabastan, ahogy feleségére pillantott.
• Ki nem hagynám – fogta a hasát nevetve Rodolphus. – ugyanakkor mérhetetlenül csalódott vagyok, hogy már megint csak közvetítő lehetek. Helyesek ezek a fiatalok, na de azért mindennek van határa, sértve érzem magam, hogy még a feleségem csodálata is egy másik férfinak szól.
• A kulcsokat! – tartotta a kezét türelmetlenül Dorea.
• Sietős? – vigyorgott rájuk Rodolphus, de az íróasztalához lépett és a felső fiókból kiemelte a vitorlás kulcsát. – Lekísérjelek titeket?
• Nem szükséges
• Nem fáradtság  - örült meg a kis mozgásnak Rodolphus és előre indult, mutatva az utat a mólónál. A stégeknél azonban  hatalmas kavarodás volt.
• Hova viszitek ezeket? – nézte a rakodófiúkat Rodolphus.
• A hátsó teherhajóhoz! – mutattak előre azok.
• Egyedül is boldogultok igaz? – nézett Rabastanra Rodolphus és fújtatva lerúgta fehér vászoncipőjét és belecsobbant a tengervízbe. Delfinúszással közelítette meg a csaknem a kikötői szoros szélén álló hajót. Futva, de talán még seprűn ülve sem volt olyan gyors mint úszva. Ezt már nagyon jól tudta, felmászott a fedélzetre.
• Mit műveltek ti barmok? –tépte ki a rakománytervet az irányító kezéből Rodolphus. – Nem látod, hogy mit írtam ide? A piros jelzésű ládák nyugatra, a kékek keletre, mit műveltél ezzel? – nézte az elmaszatolódott írását Rodolphus.
• Véletlen…beleejtettem a festékesládába.
• Csodálatos! – morogta Rodolphus, s a hajából az ujjaival átfésülve próbálta facsarni a vizet. A hatalmas  hajó belsejében maga kezdte el  helyreigazítani a tévedést. – Azokat vigyétek át a kettes dokkhoz!  Ezek a ládák itt vissza a raktárba! A fekete csattosakat húzzátok át a másik oldalra! – Rodolphus karján már dagadtak az erek, mindjárt itt a dagály ezek meg még mindig csak téblábolnak itt. Miért kell mindig mindent ellenőrizni!? Kivörösödött a feje az ordibálástól, mindenki úgy kapkodta a lábát, ahogy csak tudta.  Rodolphus még leteremtett egy néhány embert, ahogy a hajóból kiérve a mólón haladt vissza az irodája felé. Épp az egyik szállítóval ordítozott, amikor a kis halárus megrázta az ingjét.
• Mit akarsz te baromarc! – kiáltotta rá dühösen Rodolphus. A halárus ijedten ugrott hátra egyet, mert komolyan tartott attól, hogy Rodolphus felképeli, amiért meg merte szólítani.
• Egy kis hölgy keresi a kapitány urat – piszmogta az orra alatt. Rodolphus meredten bámulta egy ideig a kis fiatal suhancot. Másodpercekig fel sem fogta, hogy mit mondott a fiatal koszos képű kis ördögadta. Aztán lassan eljutott a tudatáig a mondat értelme.
• Miféle hölgy? – mordult Rodolphus, mire a fiú csak a móló végébe mutatott. A parton, horgonyzó hajók mellett karcsú, hosszú lábú, szép mellű lány állt, elefántcsontszín pántos vászonruhában. Ahogy Rodolphus végre ránézett a lány feltolta a napszemüvegét a hajába. Rodolphus lélegezni is elfelejtett. A felesége állt a parton, haját lengette a könnyű tengeri szellő, rásimult a szoknya a lábára és a csípőjére. Rodolphus már elfelejtette, hogy miért is ordibált itt a kikötői munkással, egyszerre megszűnt körülötte minden más. Kifújta a szél a fejéből a gondolatokat is és csak bámulta a jelenséget a parton. A felesége! S milyen gyönyörű nő! Hűvös, magas, nyugodt tartású, és vaknak kellett volna lennie hozzá, hogy ne lássa milyen kívánatos alakja van. Hogy lehet egy tizenöt éves lánynak ilyen telt a melle?! Már csak attól, hogy innen a távolból nézte Bellát érezte, hogy nehéz lesz fékeznie a gerjedelmét. Ez a lány szüntelen kísértést jelent a számára! Ráadásul ott kísért a házában!

Bella sokáig nézte ahogy férje egy csobbanással eltűnik a vízben és kecses delfinúszással közeledik felé. Nagyon jó úszó a férje, látszott összehangolt mozgásából a vízben. S jó erőben volt. Fel sem fogható, hogy egy másik generáció tagja, ahogy úszott olyan fiatalos volt, magabiztos, ruganyos, minden erőlködés nélkül hasította a vizet. Kihagyott a légzése, ahogy egyre közelebb és közelebb ért hozzá a férfi. Moccanni sem mert. Mintha földbe gyökeredzett volna a lába, csak bámulta a vízben közeledő alakot. Még sosem látta úszni, még sosem látta munka közben. Ez egy új és eddig Bella számára még ismeretlen arca volt a férjének. Ahogy a távolban harsogva ordibált a munkásaival, mindenfelé utasításokat osztott, már-már parancsolgatott,  izmos karjával mutogatva, hadonászva és közben dühösen a hajába túrt. Majdnem elfelejtette, hogy a férje egy olyan ember, aki biztonságot és támaszt tud nyújtani, aki mindent zokszó nélkül könnyedén elintéz, jártas a világ dolgaiban. Ehhez Bella igazán semmit sem tudott hozzátenni. Ő csak a felesége volt és mint minden valamirevaló aranyvérű asszony, ő is csak a férjétől várta, hogy megoldjon mindent. Rodolphus pedig éppen ezt tette. Most elérte a felesége lábai előtti deszkákat, tenyerével megtámaszkodott a móló szélén és egy kecses erős lendülettel kilökte magát a vízből. Bella csak bámulta, ahogy a férje mezítláb elé lép, csöpög belőle a víz, haja a tarkójára simul és bal karjáról idegesen rángatja el a rátapadó fehér vászoning hosszú ujját, nehogy alatta kirajzolódjon a jegy, s esetleg Bella észrevegye azt. A napfény megcsillant Rodolphus bőrén csordogáló vízcseppeken. Bella öntudatlanul is megnyalta az ajkát, ahogy nagy csodálkozó szemeivel felnézett a széles vállú magas férfira.

• Baj van? – mérte végig a feleségét Rodolphus.
• Nem, nincs – felelte Bella és nem hátrált meg, ahogy a férfi fölé magasodott.
• Akkor mi a csudának jöttél ide? – sziszegte rá Rodolphus. Bella érezte, ahogy Rodolphusról vízcseppek hullanak a vállára, de Rodolphus csak akkor ébredt erre rá, amikor Bella homlokára csöppent egy tengervízcsepp.
• Látni akartalak – felelte sziklaszilárdan Bella.
• Nagyszerű, láttál, mehetsz is! – kerülte ki Rodolphus és felkapta a cipőjét a mólóról s mezítláb végigdübörgött az irodához. Bella némán követte a férfit a külső lépcsőn és ahogy felért az irodaszintre döbbenten látta, hogy a tágas teraszon méretes medencét süllyesztettek a terasz kövezetébe.
• Már értem miért nem szeretsz hazajönni – jegyezte meg Bella csendesen, ahogy tekintete követte a férfit az irodabelsőbe. Fehér bőrkanapé állt közvetlenül a teraszra néző falnál, s egyértelmű volt, hogy kihúzható típusú. Vajon hány éjszakát töltött itt a férje? Nyilván nem is egyedül? A teraszon süttetve magát a nappal? A medence szélénél koktélt iszogatva valami csábos modellalkatú nővel.
• Nem értesz te semmit Bella – ment át a fürdőszobába Rodolphus, hogy átöltözzön.

Bella a kanapén ücsörögve várta a férjét. Közben körbenézett az irodában. Inkább nyaralónak nevezte volna a helyet. Tengerre néző kilátás, széles, szellős tágas tér, kellemes hűvös volt a szobában a kinti hőmérséklethez képest. Rodolphus száraz ruhában és a haját egy fehér törülközővel dörzsölgetve tért vissza. Bella felhúzott lábakkal  térdeit átkarolva a tengert bámulta és most hogy a férje elhaladt előtte felnézett rá. Rodolphus visszaült az íróasztalhoz.

• Maradhatok? – kérdezte félénken Bella.
• Ha ehhez van kedved szívem, maradj – felelte rá kimérten Rodolphus. Homlokráncolva mélyedt el a munkában. Hajószintek, hajórekeszek, ládaszámok, súlyelosztás és végeláthatatlan számoszlopok. Rodolphus töltött magának egy csésze kávét, és kortyolgatva felpillantott. Bella nyújtózkodva a medence körül sétált a teraszon. Közben egy Celestina Maggicat számot dúdolgatott. Mikor ment ki a lány? Persze lerúgta a cipőjét, így hangtalanul lépkedhetett ki, észre sem vette. Most ott illegett a medence partján, lábujjhegyen, körbe-körbe sétált, mint a gyerekek. Hosszú hollófekete haja lengedezett a szélben, mély kontrasztot képezve az elefántcsontszín ruhaanyaggal. Miért felejti minduntalan a szemét a feleségén? Ezt már nem lehetett azzal magyarázni, hogy régen látta. Bella itthon van már hetek óta. Bizonyára szörnyen unta magát egyedül a kastélyban.

  Rodolphus ismét belemártotta a pennát a tintába és homlokát dörzsölgetve írni kezdett. Teljesen belemerült a munkába és elfeledkezett az idő múlásáról is. Csak az érkező hajókürt hangjára kapta fel a fejét. Ahogy a korláthoz lépett hogy kinézzen melyik hajó érkezett, akkor vette észre, hogy Bella felhúzott szoknyával a medence szélén ül, lábát a medence hűvös vizébe lógatja és…nincs egyedül.

• Don! Te mit keresel itt? – mordult rá Rodolphus. – Mars dolgozni! – csattant rá leparancsolva a fiút a kikötőbe. Bella ártatlan képpel viszonozta Rodolphus sötét tekintetét.
• Most haragszol rám? Amiért beszéltem vele? – kérdezte ártatlanul Bella. Rodolphus nem felelt, csak magában szitkozódott és visszaült az íróasztalához. Bosszantó, de észre kell vennie Bella kísértésbe visz minden férfit, aki a közelébe kerül.  Vigyáznia kell a feleségére. A kikötőben sürgölődő férfiaknak egyből feltűnt a szép, csinos fiatal lány itt a medencénél, s nem is sejtik, hogy már foglalt. Bella most kezdett kivirulni, bimbódzó rózsa elefántcsont szirmokkal. Persze, hogy vonzza a férfiakat. Hiszen Rodolphus is alig tud ellenállni neki. Már kétszer járt fenn azóta az időjárás előrejelző, a hajóskapitányok pedig szüntelen valami ürüggyel tébláboltak errefelé, hogy legalább csak egy pillantást vethessenek a lányra, aki a medencénél látványosan unatkozott, napozott vagy…inkább kellette magát. Rodolphus mérgesen nézte az ablakon át a feleségét. Most parancsolja neki azt, hogy maradjon a szobájában? Hogy ne menjen a napra? Elvégre itt van a szeme előtt kint a medence szélén, a férje felügyelete alatt, akár egy gyerek. És nem is Bella magatartásával volt a probléma, hanem azok az éhes férfiszemek, melyek mind az ő felesége bájain legeltek! A csudába is! Így nem lehet dolgozni! Rodolphus idegesen túrt a hajába. Alig fordult el egy szál cigarettáért, máris letelepedett valaki Bella mellé. Rodolphus akár a villám a teraszajtóban termett és olyan szitkozódással küldte dolgára az illetőt, hogy az félig a korláton átugorva hagyta el a terepet.  Már délutánra járt az idő, amikor néhány szemtelen halászfiú éleseket füttyentve jelezte, hogy tetszik nekik a teraszon napfürdőző nő látványa. Rodolphus a pálcájához kapva rontott ki.
• Takarodjatok innen szemtelen banda! – kiáltotta rájuk, de átkai nem találtak célt olyan sietve futottak a fiatalok.
• Hagyd őket! Csak játszanak – nevetett fel könnyedén Bella, látva férje felindultságát.
• Ez neked vicces?! Takard be magad Belzebubra is! – hördült fel Rodolphus ujjával a szemtelen srácok felé mutatva, majd sietve a lányra dobta a könnyű vászonruhát. Bella bikiniben volt, de akár fehérneműnek is beillett a csavart anyagú könnyű fehér bikini.
• Mióta lettél ilyen mogorva medve? – mérte végig Bella a férjét.
• Mindig is ilyen voltam – toporzékolt le-fel Rodolphus. Tekintete minduntalan a lány szép formájú melleire tévedtek. Bella hiába bújtatta át fején a ruhát a látvány csak némileg módosult. Mellei nekifeszültek a virágmintás vászonanyagnak a feszes mellek közötti sötét kis völgy apró vonalként csábította a tekintetét. Bella hollófekete haja ragyogott a napfényben és a hajába tolt napszemüveg szabadon hagyta a lány magas, okos homlokát. Olyan ártatlan és feltárulkozó volt a kifejezése, olyan hívogatóak azok az édes ajkak. Ez a lány már semmiben sem olyan mint az a tizenhárom éves liliomszál, akivel a nászéjszakáját töltötte. Nem ez a Bella, magasabb volt, szebb, érettebb és kívánatosabb. Mielőtt Bella felfogta volna, hogy mi történik vele, Rodolphus felkapta az ölébe, Bella meztelen nedves lábai már nem értek a medence hűs vizébe, a férje egyszerűen az íróasztalára ültette és lecsapott a lány ámulattól szétnyílt ajkaira. Agyára a vágy sűrű ködfelhőként ereszkedett, s már csak egyetlen dolgot akart, itt és most ezt a csábító kívánatos szépséget a magáévá tenni, ha kell az íróasztalán. Bella nem vonakodott egy percig sem. Rodolphus még kissé nedves hajába túrta vékony ujjait, karját átvetette a férje vállán és viszonozta a vad csókok sorát. Rodolphus türelmetlenül tolta szét a lány combjait és csípőjével benyomakodott a lány öléhez. Bella szédülve kapkodott levegő után, ahogy megérezte lábai közt férje nadrágjának duzzadó halmát. Rodolphus forró ajkai szinte égették a bőrét, ahogy a nyakára vándoroltak. Visszafojtott vágy és vad indulatok árja zúdult rá, szinte lavinaként tört előre. Bella reszketve az örömtől és a vágytól simult a férfihoz, lábait a férfi derekára kulcsolta. S a kábult bódulat csak lassan emelkedett fel a tudatáról. Rodolphus Bella két oldalán az asztalra támaszkodva lihegett. Homlokát a lány vállgödrénak támasztva.
• Ne Bella! Ne! – akart elhúzódni Rodolphus. De Bella a férje karjába kapaszkodva a férfi tenyerét a mellére szorította.
• De igen! – csimpaszkodott belé teljesen felkínálva magát Bella. – Akarlak Rodolphus! Annyira akarom! Kérlek, érints meg! – elcsukló hangja kétségbeesetten csengett. Rodolphus kisiklott a kezei közül és a kanapéra rogyva a tenyerébe temette az arcát. Hajszál választotta el attól, hogy elfeledkezve mindenről egyszerűen itt az íróasztalán szeretkezzen a feleségével. De nem, Bella nem ezt érdemli. Nem így nem ilyen körülmények között.
• Miért tiltakozol ellenünk Rodolphus? Miért? – kérdezte lehangoltan Bella és érezte, hogy elerednek a könnyei. Semmit sem így tervezett. Nem azt tervezte, hogy idejön és elcsábítja a férjét. Vagy igen? Vagy minden létező eszközzel lépésre akarja ösztönözni a saját férjét? Lucius Malfoyyal, most meg ezekkel a szerencsétlen kikötői munkásokkal itt, a hajósokkal? A bikinire vetkőzéssel, a magakelletéssel? Mit vessen még be, hogy Rodolphus figyelmét maga felé fordítsa?
• Nem tiltakozom ellened Bella. De ennek nem most kell megtörténnie és főleg nem itt – felelte az arcát dörzsölgetve Rodolphus.
• Akkor mond meg hol és mikor? És ott leszek! – sírta Bella.
• A pokolba is ne sírj! – pattant fel a kanapéról Rodolphus, s a zokogó lányhoz lépett, s a karjába zárta. Bella belesimult az erős férfikarokba, s élvezte a férje melegét.
• Gyűlölsz engem igaz? A házasságunkat is gyűlölöd! – szipogta Bella s egész testét rázta a zokogás.
• Nem – simította a lány haját végig újra és újra Rodolphus. – Nem gyűlöllek sem téged, sem a házasságunkat.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2012.08.25. 12:17 callie Szia Sugi! Sajnos a feszültségek már csak ilyenek. Tényleg néha vadbarom Rodolphus is, de szerintem tudja majd kárpótolni az ifjú Mrs. Lestrange-ot valamivel. ;))) Pusz: Callie 2012.08.23 19:38 sugi „ Szia! Rodolphus egy tuskó. Szegény lány tényleg nagyon kétségbe lehet esve. Értem, hogy feleségét próbálja védeni, tiszteletben tartani, de ilyenekkel gázol a lelkébe. :( Sugi

2012.08.23. 19:38 sugi Szia! Rodolphus egy tuskó. Szegény lány tényleg nagyon kétségbe lehet esve. Értem, hogy feleségét próbálja védeni, tiszteletben tartani, de ilyenekkel gázol a lelkébe. :( Sugi