A kicsit Draco átköltöztette a Pansy által kiválasztott vendégszoba mellé, s ő a saját hálójában maradt. Pansy valószínűleg komolyan vette a fenyegetést, mert ki sem tette a házból a lábát. Már két hete  csak az ablakban levegőzött. Deimos megbetegedett. S nagyon sokat sírt. Pansy minden idejét a fiával töltötte és bosszúból átfestette a vendégszobát levendulaszínűre. Persze Draco ezt nem tudta, hiszen nem tette be a lábát azóta sem a vendégszobába. Esténként Draconál volt a gyerek, napközben pedig Pansynál. Draco úgy döntött a passzivitást választja. Nem erőltette a kapcsolattartást Pansyval. S Pansy nem is igényelte ezt. Fejében minden nap visszhangoztak Draco utolsó mondatai.  S minden ilyen felidézés szívszorító volt. Fájtak Draco szavai, jobban mintha megütötte volna. De Draco túl finom ahhoz, hogy odáig menjen, hogy megüti. Ezt tudta nagyon jól.  A mostani hallgatás a férfi részéről, pedig még rosszabb volt. Rosszabb mint amikor dühöngve törte, zúzta a holmijait. Nem mert Draco szeme elé kerülni. Nem volt hozzá elég tartása. Így, hogy tudja Draco mit tart felőle. Most mindennél jobban hiányoztak az együtt töltött idők. A közös játék Deimossal. Ahogy figyelték a kicsi mozdulatait. S bármennyire is nem akarták Deimos is megérezte a törést a családban. Talán ez volt a megbetegedés oka is.  Pansy nem lepődött volna meg, ha Draco fogja magát és a gyerekkel együtt visszaköltözik a Malfoy-kastélyba. De valamiért nem tette meg. Ezekben a napokban érkezett meg a levél. Sárgás pergamen. Mély feketeáfonya tussal írva. Pansy azonnal megismerte az írást. A szívritmussal berezgő pengeéles dőlt írást. Voldemort írt. S időpontot adott meg. Ravasz. És Pansy sejtette az időpontkérésben Dracot kérdezte meg a legbizalmasabb kérdésről. Draco pedig nem foszthatta meg Voldemortot az információtól. Az időpont pontosan a ciklushoz volt igazítva. Méghozzá arra a napra, amikor a legesélyesebb a teherbeesésre. Pansy nem is értette miért ez jutott az eszébe először az időpontról. De úgy érezte nem lehet véletlen az időpontválasztás, s ki más tudná rajta kívül a ciklusát mint Draco. Pansy undorodott a gondolattól, hogy Voldemort ennyire bizalmas ügyekbe is beleártja magát, ami egy házaspár legintimebb magánügye. Valószínűleg ezt Draco is így gondolta, bár Pansy most a legkevésbé tudott ezen elmenni. Hogy Draco mit érezhet, mit gondolhat ezekben a napokban. Már nem is emékszik mikor beszélgetett utoljára mentálisan Dracoval és  a napokban többször felmerült benne a lehetőség, de aztán mindig elvetette. Ő nem fog közeledni. Nem is mer. Draco meg valószínűleg nem akar. Ennyire megundorodott a gondolattól, hogy valaki más érintette?

Voldemort egyetlen kérése, hogy csipkeruha legyen rajta. Nosztalgiázunk Nagyuram? – húzta el gúnyosan a száját Pansy. De tudta a kérést teljesíteni kell. És a csipkeruha megérkezett. Deimos szobájában volt egy próbababán. Tehát Draco beleegyezését adta a dologhoz. Elkészíttette az egykori ruhát, Pansy mostani alakjára igazítva. Pansy egyedül Dracoban reménykedett. Az egyetlen, aki felemelhetné  szavát Voldemort ellen, aki megkímélhetné ettől a kellemetlen helyzettől. De Draco talán annak a tudatában, hogy Pansy és Blaise…ennek tudatában már nem láthatta akkora értéknek az ő másoktól való érintetlenségét és hogy ezért küzdjön. Pansy a kiválasztott napon engedelmesen Voldemort kívánságának megfelelően öltözött. Csipkeruhában, csipkefátyollal lépett ki a szobája ajtaján. Ahogy a széles márványlépcsőn lépkedett meglátta a kígyóoszlopos csarnokban a férjét. Megtorpant. Draco őt nézte, ahogy egyenes tartással, felvetett fejjel sűrűn lefátyolozva lépked. Az elmúlt hetekben Pansy sokat fogyott, azonnal látta, ahogy ránézett. Most már pontosan olyan karcsú volt, mint akkor, aznap. Ugyanígy tavaszodott, mint most. Draco összeszorította a fogát. Gyűlölte ezt a helyzetet. Gyűlölte, hogy Pansyt be kell engednie Voldemorthoz. És a mérhetetlen piruló sértés. Voldemort félreérthetetlen kérdése. Legszívesebben hazudott volna, de tudta Voldemort megtorolná és nem rajta Dracon. Hanem Pansyn. Azt pedig nem akarta. Pansy leért a lépcsőn, s Draco türelmetlenül az oszlophoz szorította, s idegesen tűrte fel a csipkeanyagot, tenyere már Pansy meztelen combján siklott.

-         Draco! Mit akarsz? – tiltakozott Pansy a támadás ellen.

-         Teherbe ejteni – zihálta Draco. – Mielőtt az a szemét Voldemort megteszi – szívta meg Pansy nyakán a bőrt. Pansy megremegett. Tehát mégsem tévedett. Voldemort tudatosan döntött ez mellett a nap mellett és Draco tudta is. Pansy eltolta a férfit.

-         Hagyj! – simította le a szoknyáját.

-         Igen? Blaisenek bezzeg nem ezt mondtad – jegyezte meg Draco gúnyosan. Félt a gondolattól, hogy Pansyra ráveti magát az az undorító pókkezű férfi, és Pansy Voldemort gyerekével a szíve alatt tér haza. Nem ezt nem. Szinte remegett az indulattól.

-         Engedd! – állította meg Pansyt. – Engedd, hogy én ejtselek teherbe!- hát ez nem igaz. Itt könyörög a saját feleségének, ilyen dolgokért. Hogy teheti ezt velük Voldemort!? Meg tudná fojtani most  egy kanál vízben.

-         Senki nem fog ma teherbe ejteni – sziszegte fagyosan Pansy. – Látom az erényeim már nem érdekelnek, csak hogy ne kelljen egy fattyút felnevelned. Férfiak!- nézte undorral Dracot, s kilépett a villából.

-         Nők! Akik bárkinek a karjaiba omlanak – húzta el a száját Draco, s beszállt Pansy mellé a hintóba. Draco dühösen dobolt a karfán. Megérkeztek.

-         Nem engedlek be – tartotta a karját Pansy elé. Nem akarta, hogy ma találkozzon Voldemorttal. Nem és nem.

-         Draco vedd le rólam a kezed! – nézett rá Pansy. – Bemegyek Voldemorthoz ma akár akarod akár nem – sziszegte. – Nem fogod tudni megállítani Voldemortot ebben tudod nagyon jól. De ha meg akarsz halni, akkor csak tessék – nézte hidegen a férfit és ellökve a kezét leugrott a hintóról. Temperamentumosan haladt a várkastély felé. Tudta az ablakból Voldemort már figyeli. Nem nézett még véletlen sem fel az ablakokra. Draco utána lihegett, de már nem érte be. Nem tudott neki semmit sem mondani, mielőtt belépett Voldemorthoz. Pansy felsietett a csigalépcsőn és benyitott az ajtón. Voldemort elégedett mosollyal állt vele szemben.

-         Eljött – sziszegte lágy dallammal.

-         Amint látja – felelte felvetett fejjel hűvösen Pansy.

-         Pont mint akkor. Aznap. Semmi nem változott – húzta fel ajkai szélét Voldemort. Voldemort hosszan nézte Pansyt, ahogy leveszi fejéről a könnyű fátyolanyagot.  Pansy leejtette a földre maga mellé és kihívó szemekkel nézte a férfit.

-         Látom nem várat – húzta el elégedetten a száját Voldemort.

-         Ön az egyetlen férfi, akit soha nem váratnék – mosolygott magabiztosan Pansy.

-         Ezzel a mondattal a világ legboldogabb emberévé tett – hajolt meg engedékenyen  Voldemort.

-         Ennek viszont én örülök – Pansy mosolyra húzva a száját egyetlen villanással rántott pálcát. Voldemort sem volt rest s egyszerre támadtak és védekeztek.

-         Ügyes – mosolygott elégedetten Voldemort. -  Nagyon ügyes – sziszegte. Lassan kezdtek el egymás körül körözni. Pansy indította meg a lassú keringőt. Jobbra kilépve. Voldemort felvette a járása ritmusát. Megegyező ütemben léptek, s csak a szemük kapcsolódott össze, ahogy küldték az átkokat egymásra. Pansy most életében először megmutatta, amit valójában tud. Amit eddig mindig rejtegetnie kellett. Most szemtől szemben Voldemorttal. Nem kellett takargatnia magát. És tudta, tudta, hogy ez lesz. Voldemort rögtön tudta. Teljesen azonosak. Teljesen egyformák. Ugyanaz a stílus, ugyanaz a lüktetés és temperamentum. A reprodukció. Itt áll előtte és ugyanúgy harcol mint ő. A férfi és a nő, akik egymás ellentettjei és egymás azonosulása.

-         Meglepődött? – mosolygott elégedetten Pansy.

-         Cseppet sem. Ellenkezőleg – sziszegte dallamosan Voldemort. – Pontosan ezt vártam – Ez volt amit érzett a Pokol Pincéjében. És ma végre beigazolódik. Pansy alig lebbentette ezüstmarkolatú fekete pálcáját és teljesen hűvös nyugalommal támadott és védekezett. Egyetlen szemrebbenéssel sem nézett el. Maguk előtt is elrejtették, de nagyon élvezték a párbajt egymással. Egyenlő ellenfelekként. Egyforma tudással. Voldemort itt ezen a ponton érezte, hogy beleszeretett végzetesen. Mert számára a küzdés, a harc volt az egyetlen szenvedély és ennek tökéletességét Pansyval találta meg. Ezért lett szerelmes az ellenfelébe most.  Senkivel nem élvezte még ennyire a párbajt, mint ezzel a fiatal nővel itt. Senki nem adta meg neki még ezt a gyönyört a küzdés a harc ekkora élvezetét, mint ahogy most ők ketten párbajoztak. Hévvel, indulattal, rutinosan, könnyed pálcamozdulatokkal, minden erőlködés nélkül. Ez már nem küzdelem volt, hanem élvezet. Magas fokon.

-         Nem tanulta igaz?- kérdezte hűvösen Voldemort. – Mert mindig is tudta.

-         Igen  -válaszolta nyugodtan Pansy, miközben újabb átkot küldött.

-         Tudtam. Pont mint én. Nekünk nem kellett tanulnunk. A vérünkben van – mosolygott elégedetten Pansyra.  – Megtaláltam – suttogta átszellemülten Voldemort és egyetlen gyors lépéssel Pansyhoz lépett és átkarolta a derekát.

-         De Nagyuram! – próbálta eltolni Pansy.  – Harcolunk elfelejtette?

-         Mi ez ha nem harc? Egy férfi és egy nő is örökké harcol egymással – suttogta Voldemort Pansy ajkaira. Pansy érezte a hideg jégillatot. S ahogy Voldemort a szájára szorítja az ajkát .

-         Ne! – De ahogy kinyitotta a száját a tiltakozásra Voldemort átcsúsztatta nyelvét a szájába. Pansy annyira meglepődött, hogy egyenesen leblokkolt. Voldemort játszott a nyelvével. Túlhevült a harcban, s ezt a szenvedélyét vitte át a csókjába is. Különös volt a csókja. Mint a jégvirág az ablaküvegen. Megborzongató, hűvös és remegtető egyszerre.  Különlegesen sima, és mégis izgatóan bonyolult. Pansy szíve a torkában dobogott. Voldemort a fellépésével aratott ezt mindig is tudta. És a csókban is meglepően jól lépett fel. Igazán nem is tudta, hogy viselkedik Voldemort. Egyszerre volt heves és visszahúzódó, nyugodt és türelmetlen. Ellentétek játéka volt a csókja. Meghökkentően kellemes és bársonyos. Mintha a jeget ízlelgetné, amely szomjat oltóan olvad. Senki nem csókol így ebben biztos lehetett. Voldemortban minden egyedi. A csókja is. Hűvös, gyorsan pergő, leblokkoló technikája volt. De mindenképpen volt benne valami. Ami nagyon jó volt.  Pansy eltolta a férfit.

-         Kérem ne tegye – zihálta. Ahogy kinyitotta a szemét forgott vele a szoba. Szédült. És úgy érezte ernyedten esik össze, de Voldemort tartotta.

-         Miért ne? – sziszegte Voldemort.  –Maga is tudja két ilyen erő egyesülése óriási energiákat szabadítana fel. Olyanokat, amihez foghatót nem tapasztaltunk soha. Megfosztja tőle magát is és engem is.

-         Igen.

-         Mardekár Malazár vérét utasítja most vissza tisztában van vele? – sziszegte dallamosan Voldemort.

-         Igen tisztában vagyok vele. Maga viszont Pansy Malfoyt tartja  a karjaiban – fűzte hozzá hűvösen.

-         Most másként is lehetne tudja? Lehetne az én feleségem is – engedte el Voldemort a hátrahajló Pansyt. – Ne nézzen ilyen meglepetten. Én birtokoltam az időt. Intézhettem volna úgy, hogy az én fiamat hozza a világra. Benne volt ez a múltunkban és a jövőnkben is. Én láttam . Tudom miről beszélek – Voldemort izgatott járkálásba kezdett. – Megtehettem volna. A döntés ott volt előttem. Hogy mit válasszak. Persze most azt érzi elválaszthatatlan korkülönbség van közöttünk. Csakhogy nekem módomban állt volna ezt kiküszöbölni. Most a nagyapja lehetnék, de megtehettem volna, hogy a feleségem legyen, a megfelelő korkülönséggel. Mégsem tettem. Másként döntöttem. Hogy miért? – Voldemort úgy tűnt maga sem érti miért engedte át Pansyt valaki másnak. – Talán a hatalom. Amelyet olyan vasmarokkal tartok a kezemben. Talán ezt féltettem mindig is. Ezért döntöttem másként.

-         Nem értem – Pansy úgy érezte a nyelve is elzsibbadt a fagyos csókban.

-         Dehogynem érti. A döntés. Hogy Malazár vagy aranyvér hintse el magvát a méhében. Ennyi. Hát nem érti? Miért a gyötrelmem? A kétségem? – rázta meg gyengéden Pansyt. – Ez volt a kérdés mindig is. Amely azóta sem hagy nyugodni. Amely most is arra ösztönöz, hogy amíg tudom ragadjam meg a lehetőséget.

-         Tehát mégis – Pansy legsötétebb sejtése igazolódott be.

-         Igen. Deimos testvérét Mardekár vérnek akarom. Hogy a választást későbbre tolhassam ismét. Ezzel új lehetőséget adva magamnak a döntésig. Adja nekem magát ma éjszaka -  simította végig Pansy vonalait.

-         Nem tehetem. Miért nem döntött erről korábban?

-         Blaise Zabininek. Az árulónak az ellenségemnek képes volt odaadni magát? Akkor nekem miért nem? – Voldemort elhallgatott. – Na igen. Fiatalság. Az a legnagyobb erény. A fiatal mindig előnyben van a szép nőknél.

-         Draco kiveri belőlem a gyerekét ugye tudja? – jegyezte meg hűvösen Pansy.

-         Dracot kötik a saját vérének szabályai. Nem tehetné. Tudja jól. Maga száműzné a testéből? Igen? – mérte végig Pansyt. A nő nem felelt. – Nem akarja nekem megadni látom.  Nem fogom megkapni igaz? – Voldemort ellépett a nőtől.  – Aranyvér és mardekár vér? Melyik a fontosabb? Melyik az értékesebb? Melyik a biztosabb? Tudja hány éven át töröm ezen a fejem? Amióta magát megismertem. Mert egyedül magától tudom elképzelni, hogy valaha is gyereket akarnék. Utódot. Elkéstem. Ezt a döntést már meghoztam. És maga az akkori döntésemnek megfelelően viselkedik. Semmi baj – komorult el Voldemort. – Nem erőltetem. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat. És hogy ismét rávilágított a dolgokra. Most újra élesen látom a döntésem okát. Maga. Aki a bizonytalanságból kihúz engem. – Pansyhoz lépett és kézcsókot lehelt az imádott ujjakra. – Csodálatos volt. A kettőnk párbaja. Méltó párom lehetett volna – súgta sajnálkozva. – Késő. Túl késő. Viszontlátásra – lépett el, s eltűnt a szobából. Pansy ledöbbenve állt a szobában, majd immár másodjára hagyva Voldemortnál a fátylát kábultan elindult a lépcsőn lefelé. Draco a díszteremben már izgatottan topogva várta. Ahogy meglátta a lépcsőn lassan haladó lehajtott fejű elgondolkodó nőt, megállt benne az ütő. Hát mégis. Mégis megtörtént. Voldemort az aki beszennyezi a házassága tisztaságát. Elevenen meg tudná nyúzni azt a szemét kígyót, amiért ezt tette. A feleségéhez lépett. Pansy felnézett rá.

-         Megtette igaz? – sziszegte fagyosan Draco.

-         Nem. Nem tette meg – mondta kábán Pansy, s Draco semmit nem értett.