Észrevétlenül telnek az évek a fejünk felett. Főleg, ha hatalom van az ember kezében. Vezetők voltunk, halálfalók százai voltak mardekár zászlaja alatt, irányítottuk őket, harcoltunk, hol az aurorok, hol a muglik, hol egymás ellen. Ahogy szélre kapott az ezüst és zöld színű anyag, úgy változtak a nézetek is. Hittem, hogy Voldemort megtorolja a kilépőket. Nem tette. Mindig úgy fogalmazott. Ez a ciklikusság. Ahogy egy nő is megtisztul minden holdváltás hatására, úgy az eszméknek is meg kell tisztulniuk. A mi harcunkban is meg kellett tisztulni. Voldemort inkább hasznosnak találta a kiválást. Én legyilkoltam volna mind egy szálig őket. Bár kevés halálfaló maradt volna fenn az én rostámon. Nem emeltem igazán szót, de tudta, látta a szemem villanásán a pupillám szűkülésén, hogy nem értek egyet vele és azzal, hogy engedékenyen hagyja távozni őket.  Ez már az a politika volt, amibe egyáltalán nem szólhattam bele. Alapvetően Voldemort döntéseit nem kérdőjelezhettem meg. A legsötétebb évtizedet uraltuk. Terjesztettük a sötétséget, mint valami alattomos kórságot. És erősödtünk észrevétlenül a gyengülő minisztérium árnyékában. A várkastély halálfaló gyűlések és tervezések bástyája és fő támaszpontja lett. Sokáig harcoltam én is. Tovább mint talán Voldemort szerette volna. De engem csak az eszme érdekelt és semmi más. Minden Újév köszöntése a hatalmunk ünneplése is volt egyben. Minden évben táncba vitt. S egyre erősebbek és hatalmasabbak voltunk. Évről évre egyre erősebb lábakon álltunk és uralkodtunk. Életem legfényesebb és legcsillogóbb időszaka volt. Pedig mindvégig egyszerűek maradtunk. Nem parádéztunk. Az a Malfoyok feladata. Minket a feketemágia tett naggyá. Nem a vagyon. A tudásunk által váltunk azzá, amik ezekben az években voltunk.  Pedig Voldemort megszerezte a maga vagyonát. Sőt a Lestrange-oknak is visszaadta a vagyonukat. Mindenki aki az azkabanban volt visszakapta, magas jutalommal, ami az övé volt. Ragaszkodtunk a hatalmunkhoz, és élveztük. A trónuson voltam mindig mellette. Alacsonyabban ültem, de a trónuson. Nem viseltünk ékszert. De soha. Feketéskékes talárban voltunk mindig, mint visszatérésünk óta annyiszor. A sötétségnek is megvan a maga zenéje. Mi megkomponáltuk ezt a zenét. S nem hagytuk elhalni a halálfalók ajkán az éneket. A tudatukban a zúgását a lelkükben a pendülését. Az első jel a tizedik év végén érkezett. Amikor először rosszul lett. Mi az egykori azkabani rabok voltunk vele. Olyan váratlanul történt. Olyan érthetetlenül és hihetetlenül. S annyira megijedtem, mint még soha. Akkor már tudtuk, hogy nincsenek horcruxok. Tudtam, hogy csak ez van nekem. És féltem. Féltem ,hogy elveszítem. Rodolphus maradt velem akkor is. S Rabastan. A Lestrange-ok. Mint akkor régen. Egy negyed évszázada. A szíve. Összeesett a szemem láttára, s én sikoltottam, s  remegve emeltem a karomba a fejét. Az ölemben tartva néztem zavartan  a körülöttünk állókra.  A hálóban csorogtak a könnyeim rémülten néztem az akadozó lélegzetét. Közeledett a nyolcvanhoz, és micsoda viszontagságos élet után. Micsoda éveket maga után hagyva. A férjem minden órában rámnézett. Mellettem voltak. Igazi családdá váltunk. Ebben a formában. Hogy nyugtassam magam illanóra gyújtottam. Éjszakákat virrasztottam mellette, szívtam megállás nélkül a lótuszillatot, hogy nyugtasson, hogy valami lekössön. A lótusz illatot érezte meg hamarabb. Sokáig nem is szólt. Nem is tudtam, hogy ébren van. Csak mélyen lélegezte a lótusz illatot. Szívta magába a keleties engem idéző erotikus illatot.

-         Bella – elhaló volt a név, az első, ami az illatról eszébe jutott.

-         Itt vagyok Nagyuram – tettem a kezem a kezére. Finoman paskolgatta. Ó hányszor. Hányszor tette meg ezt a mozdulatot ezután.  Ujjaival könnyedén nyugtatóan ütögetve a kézfejem. Belekönnyedzek még ma is. Volt valami meghittség ebben a mozdulatában. Pedig kevés ilyet tett. S ez azok közé tartozott. Nagyon szerettem ezt a mozdulatát. Ami személyesen csakis nekem szólt. Amiben senki más nem részesülhetett.

-         Átadom a hatalmat Bella – sziszegte halkan.

-         Ne! Nagyuram, ez igazán csak egy múló rosszullét – tiltakoztam hevesen közelebb ülve a széken.

-         Bella! – erőteljesen mordult. – Te is látod. Már nem vagyok a régi. Te tudod ezt a legjobban. Ismertél engem a kezdetektől. Megöregedtem. És ez már nem megy úgy ahogy kellene. Legyen egy erősebb aki irányít – sötéten néztem rá. Nem akartam elhinni amit mond. Nem akartam érezni az idő múlását. Az én szememben még mindig az a negyvenes férfi volt, akitől majdnem a puncsomba fulladtam. Akit először megismertem. Képtelen voltam felfogni, hogy eljárt felettünk az idő, hogy Voldemort már nem az a vezető, aki volt. Amikor visszaszerezte a hatalmát még ereje teljében volt, de most…most már nem egészen az feküdt előttem, aki akkor. De én csak hitetlenül ráztam a fejem. Elképzelni sem tudtam az életem egy olyan világban, ahol nem Voldemort uralkodik. Inkább meghalnék. Én képtelen vagyok így élni. Ezt nem kényszerítheti ki belőlem. Nekem ő a mardekár eszme. És nekem ő az aranyvér vezetője. És senki más. Én neki esküdtem fel, és nem másnak. Az ő halálfalója leszek életem végéig. Én tudtam meg leghamarabb a tervét. Hogy készül átadni a hatalmat. Még két teljes évig várt. Várakozott. Ha felriadtam álmomból csak Nagini feküdt mellettem az ágyban, s amikor csendben utána mentem a hűvös várfalnak dőlve láttam, ahogy köntösében járkál a trónteremben. A holdfényben. Lassan. Megfontoltan. A levendulaillatú csipkeanyagot a kezében sodorva. Átsimította vele ezerszer is a tenyerét. Az arcához emelve belélegezte az illatot és gondolkodott. Talán én hamarabb tudtam, hogy Pansy lesz az utód, mint Voldemort maga. Ahogy azt a kendőt szorongatta, kétségem sem volt felőle. Pansyban érezte az erőt, a hatalmat, a feketemágia és aranyvér eszme elhivatottját. Dracoban nem volt meg ilyen erősen ez. Itt álltam a levonulólépcső sötétjében és csorogtak a könnyeim végig az arcomon, az államon, csepegtek a kövezetre. Ekkor már tudtam. El kell fogadnom, amit nem akarok. Átadja a hatalmát ,akármennyire is tiltakozom ellene. Sirattam a mi hatalmunkat. Sirattam a mi vezetőségünket. Voldemort uralmát. Néztem a gondolkodó járkálását, amikből kizárt, amiket nem osztott meg velem, amiket nem akarta, hogy lássak. Hatalmas szakadás volt ez. Elfordítottam a tekintetem. Nem akartam elfogadni. Csak a hűvös kővár falának zokogtam el a bánatom, a fájdalmam. Az érthetetlent. Az átadás napján nem is jelentem meg. A Malfoyok természetesen tudták, általam. De nekem nem volt erőm ezt végignézni. Sőt Nagininek sem. Látványosan elvonultunk a gyászos nap eseményei elől. Nekünk Voldemort lesz és volt a vezetőnk. Senki más. Ketten üldögéltünk Naginival a kandalló előtt. Sziszegett nekem. Én meg szomorúan néztem rá. Bánatos volt az ő szeme is. Nem vitatkozhattam Voldemorttal. Nem is lett volna rá merszem. A politikába nem szóltam bele. Tudta úgyis, hogy mit gondolok, hogy mit érzek. De ő döntött. A nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük alig három hónapja. S most már végérvényesen lezárul egy korszak a halálfalók történetében. Sokakat megrázott a hír. Voldemort senkit nem avatott be a terveibe. A vezetőváltás sokkolta őket. Engem is. Háttérbe szorultunk. Kiöregedtünk, és lassan beletörődtem én is. Soha nem hajtottam térdet Pansy Malfoy előtt. Bár Pansy Malfoy viszont soha nem kérte a halálfalóktól a szegélycsókot. Ez Voldemortot illette meg és senki mást. Ezt Pansy is érezte. Voldemort visszavonulásával az én visszavonulásom is megtörtént. Ha lehetett még kevesebbet láttak, mint addig. Persze a nagy halálfaló összejöveteleken ugyanúgy ott voltam, a húgom mellett. Voldemort mellett. Lassan békéltem meg a váltással. Voldemort irányába pedig képtelen voltam megfosztani magam a talárcsóktól. Kevésbé volt érezhető az alávetettségem, bár Voldemort körében semmi nem változott. Talán még jobban kijött az azkabaniakkal való kapcsolatának bensősége. Hiszen a többiekkel már kevesebbet kellett foglalkoznia. És az azkabaniak valójában a régi nagyok, akik már mind az idős generációhoz tartoztak…ők már nem tagozódtak be a Malfoy uralomba. Kiváltunk és Voldemort személyes bensőséges udvarához tartoztunk. Az igaziak. A leghűségesebbek. Mindamellett, hogy halálfalókként mi is ott voltunk a reprezentálás során. Átalakult kissé a halálfalóharc is. A levendulatalárosok és Potterék szövetsége a halálfalók ellen. Hosszú küzdelmes éveink után a megpihenés korszaka köszönthetett ránk. Nincs annyi pergamen, hogy leírhassam azt a tíz csodálatos évet, amit Voldemort igazi uralma alatt élhettem. Kárpótolt minden azkabani évemért, értékesebb kincs és jutalom volt mint a szabadságom visszaadása. S őt látni a hatalmon, a trónuson…leírhatatlan élmény. Én a hatalma minden percében és órájában mellette voltam. Láttam az ő nagyságát és sokoldalúságát a kegyetlenségét és a hidegségét. De megismerhettem azt az oldalát is, amit alig ismertek mások. Amiről azt hitték nem is létezik Voldemortban. A szeretetét, a hétköznapjait, az életét, az álmait és a vágyait. Kerestük a halhatatlanságot mi ketten. Segítettem neki, az őrült keresésben, utolsó erőmmel is. A horcruxokban bíztunk. Miért nem az én lelkembe rejtette a lelkét, mert annál biztonságosabb helyen nem lehetett volna. A hatalom átadásának legnagyobb vesztese nem Voldemort volt, hanem én. Megértettem, de képtelen voltam felfogni, hogy már soha nem borulhatok úgy a lába elé, ahogy eddig tettem. Megfosztott ettől. De értem miért tette. Az eszme pedig fontosabb mint a vezetés. Ezt én is így gondolom. De lehet e híven interpretálni az aranyvér eszmét, úgy ahogy azt Voldemort megalkotta? Úgy ahogy az Voldemort uralma alatt megszületett és felemelkedett és vezető eszmévé vált? Hogy sikerült-e Pansy Malfoynak…nem én leszek a bírája, és nem is az én feladatom ezt megítélni. Nem tudnám minden elfogódottság nélkül tenni ezt. Nem azért mert ellenszenves lenne nekem, mert Malfoy, ahogy a húgom, az unokaöcsém is. Voldemort legbizalmasabbjai. Azok, akik vagyonuknál pozíciójuknál fogva is alkalmasak a vezetésre, és tény, hogy a Malfoyok közül Pansyban volt meg a legnagyobb elhivatottság az ügy érdekében. És az ügy szeretete fontosabb bármi másnál. Bízom Voldemort döntéseiben. És nem kételkedem abban, hogy helyesen döntött. Az ügyünk érdekében tette, s a mardekár eszme mindenek felett áll. Felettem és Voldemort felett is… a mi küzdelmünk véget ért. Átadta a zászlót, hogy más tartsa erősen a kezében. De amíg élünk a vigyázó tekintetünk az a halálfalók ügyén lesz, mint a szülőknek a gyermekükön. A mi gyermekünk az a halálfalók serege volt és az eszme megerősödése…