Zihálás, apró nyögések, Pansy a szőke hajzuhatagba túrta az ujjait. Draco lejjebb csúszott ,s ajkai felesége karcsú derekára tapadtak, nedvezte a levendulaillatú bársonyos  bőrt. Pansy hörögve reszketett a karjai között. Draco a melltartó kapcsain babrált. Beakadt, egyre idegesebben rángatta, s már azon volt, hogy egyszerűen szétszakítja, amikor Pansy a kezére ütött.

-         Engedj, engedj már! – zihálta halkan.

-         Mi a franc van már megint? – morogta Draco bosszúsan, remegett a vágytól, s Pansy már megint leállítja. De elengedte. Pansy felkapta a köntösét, s az ajtóhoz lépett. A holdfény a szőke apró fejre vetődött. Deimos szipogott az ajtó előtt. Pansy leguggolt a fiához.

-         Mi a baj egyetlenem?  - húzta magához a fiát Pansy. Ében haját simította hátra, ahogy szétzilálódott az ágyban. Még mindig rendszertelenül kapkodta a levegőt.

-         Egyáltalán nem az egyetlened, két másik gyerekünk is van és én is itt vagyok – morogta Draco, áttúrva a haját.

-         Mondjad mi a baj? – simogatta fia szőke haját Pansy.

-         Félek – suttogta Deimos. – Aludhatok nálatok?  - nézett hatalmas könnyes szürke szemekkel az anyjára. Draco mordult egyet az ágyból. Deimos mostanában rászokott erre. Pansy megint megsajnálta a fiát. Nem volt szíve visszaküldeni a saját ágyába, s így Deimos felmászott apja mellé az ágyba, és befészkelte magát szülei közé. Draco úgy nézett a fiára, mint valami gonosz kis összeesküvőre. Pansy simogatta fia szőke tincseit. Egyedül volt, talán rosszat is álmodott, s Deimos különösen érzékeny gyerek volt.  Draco bosszúsan, de betakargatta fiát, s nézte, ahogy Pansy keze nyugtatóan simogatja fia haját, amíg el nem nyomja az álom mindkettőjüket.

-         „ Igazi kis szörnyeteg, valld be, hogy te neveled erre!” – küldte át mentálisan.

-         „Miért tennék ilyet?” – nézett a szürke vöröses morcos szemekbe Pansy.

-         „ Egy hónapja nem szeretkeztünk egy normálisat, mert a fiad állandóan közénk áll!” – sziszegte át Draco hideg szürke szemekkel.

-         „Épp annyira a te fiad is mint az enyém! Komolyan volna szíved, hagyni, hogy átsírja az éjszakákat?” – kiáltotta vissza mentálisan Pansy. Draco simogatóan nézte a már békésen szuszogó fiát kettejük között.

-         „ Mh. Mindig is mondtam, hogy angyal képű ördögöt szültél nekem” – morogta Draco.

-         „Jaj Te!” – nevetett fel Pansy, s felkínálta ajkait a férfinak, s Draco lecsapott a szétnyíló ajkakra.

-         „Na jól, van aludjunk, mert Deimos még ettől is megijed” – dünnyögte Draco.

-         „Jó éjszakát!”

-         „Attól a fiam már megint megfosztott!” – csapkodta a párnáját Draco, s elhelyezkedett rajta. Pansy lehajtotta fejét a párnájára, s simogatta a selymes szőke tincseket, amíg kimerülten el nem nyomta az álom…

Torokköszörülésre lett figyelmes. Deimos állt a dolgozószobájában, s kérdőn nézett rá. Pansy elmosolyodott és közelebb intette a fiát.

-         Nagyon elgondolkodtál anya! – mosolygott Deimos, s leült a kávébarna bőrfotelbe, anyjával szemben.

-         Rád gondoltam, és emlékeztem – dörzsölte át a homlokát Pansy. Deimos követte anyja ujjait, a Malfoy-jegygyűrűt ahogy ide-oda haladt, anyja dörzsölése alatt. Pansy észrevette fia tekintetét.  – Hát igen. Te is hamarosan…

-         Anya! Ha felteszek egy kérdést van rá esély, hogy őszintén válaszolsz most nekem? – nézte Deimos komolyan az anyját.

-         Huha! – nevetett Pansy. – Draco az apád! Biztosítalak… - nevetett Pansy. Deimos elmosolyodott, s anyjával nevetett.

-         Nem egészen ez lenne a kérdésem, de szorosan kapcsolódik valami hasonlóhoz.

-         Tőlem telhetően igyekszem őszinte lenni – nevetett Pansy.

-         Szerelmes voltál apába, amikor hozzámentél? – kérdezte nyugodt hangon Deimos. Előre megfontolt kérdés volt. Sokat is rágódhatott a témán Pansy rögtön kiérezte a kérdésből. Erre éppen nem számított. Ilyesmit a Malfoyok nem igazán kérdeznek egymástól.

-         Deimos! – Pansy zavartan babrált a pennájával. – Erről nem szoktunk beszélni.

-         Ezért kérdeztem meg.

-         Apádat, már több évvel korábban ismertem. Együtt jártunk a Roxfortba. Mármint egy iskolába jártunk…De hát végülis tényleg ott is együtt jártunk – harapta be a száját Pansy. – Igen. A ti helyzetetek merőben másabb, mint a mienk. Most kell bepótolnotok, de igazán igyekszem időt hagyni nektek. Elhalasztottuk az esküvőt, rengeteg időtök van még megismerni a másikat.

-         Kikerülted a kérdésem – jegyezte meg Deimos. Pansy elmosolyodott.

-         Látom nem kerülhetem ki. Tudod, Deimos a szerelem…nagyon furcsa dolog. Ritka az ha két ember egyformán szereti egymást. Van, hogy az egyik jobban szereti a másikat és aztán fordítva, ez olyan, mint a bájitalfőzésnél, amikor a hőfokot állítod, időnként alacsonyabb, máskor magasabb tűzön kell készíteni, és így lesz tökéletes – mosolygott megértően a fiára. Deimos még így is a válaszát várta. – Éppen azon a napon, amikor férjhez mentem, akkor igazán nem voltam szerelmes.  De szerelmes voltam apádba a Roxfortban, és a házasságunk alatt is. Ez mindig változik, mindig alakul, formálódik. Nem vagy szerelmes igazam van? – nézett szomorúan a fiára Pansy. Deimos elkapta a tekintetét. – És Aurora?  - Deimos széttárta a karjait, sejtelme sem volt, mit érezhet a lány.

Aurora a madáretetőket igazgatta. Élelmet helyezett el a hosszúra nyúló télben a madaraknak. Senkinek sem mondta, de Pansy Malfoy ráébresztette, a madarak talán éheznek a hideg hosszú télben.  Kesztyűs ujjaival állítgatta a kis madáretetőket a birtok különböző pontjaira. Lábnyomokat vett észre a hóban. Idegesen nézett körbe. Az anyja volt. Egyedül jött. Már megint megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt. Nem akarta, hogy Deimos rajtakapja madáretetőrendezgetés közben. Nem akarta, hogy bármi közös pontot találjon, hogy bármi szirupossá tegye a kapcsolatukat. Nem. Tényleg nem is akart igazán közeledni. Félt az intimitástól. Vele. Zavartan seperte le a hópelyheket a kalapjáról. A vakító téli napfényben Vanessa nézte a lányát. A mindig csendes, halk szavú, szerény visszahúzódó lányát. Hamarosan feleség lesz. És…anya. Egy hatalmas uralom a Malfoyok birtokában. Deimos, az utód feleségeként. Elképzelni sem tudta a lányát ezekben a szerepkörökben. Reprezentálva rendszeresen a Malfoyokkal. Egy férjjel az oldalán… gyerekekkel. A lányát még annyira kislánynak érezte. Teljesen meglepődött ,amikor a Malfoyok bejelentették, hogy itt az idő a házasságra.  Aurora kikerekedett szemekkel fogadta anyja bejelentését, hogy egy év múlva férjhez megy. S igazán Aurora semmit nem változott az elmúlt fél év alatt. Ugyanúgy élt. Deimos látogatásai pedig valami furcsa vendég időszakos megjelenésének tűnt. Deimos periodikusan minden hétvégén jött. Nem maradt sokáig. Többnyire teaidőt választott, s éppen egy teázásnyi ideig is maradt. Vanessa kezdetben velük tartott. De rájött, hogy talán még inkább zavaró a két fiatal között, s ezért magukra hagyta őket.  A hőn áhított közeledés azonban nem történt meg. A két fiatal ugyanúgy üdvözölte egymást és ugyanúgy búcsúztak mint addig. Fél év. Aurorával most már beszélni kell. Meg kell értenie, hogy Deimos előbb vagy utóbb, de nem csak teázgatni fog vele, csendben, magukba mélyedve, és a saját gondolataikkal elfoglalva. Hiszen ha rájuk nyitott, mindig ugyanígy látta őket. Egyáltalán azon csodálkozott, hogy a Malfoyok és különösen Deimos tűri ezt, hogy vőlegényként a menyasszonya így fogadja és így viszonyuljon hozzá. Még akkor is ha az érintetlenség természetes a Malfoyoknak. Azért ők sem szentek. Hiszen ismerte Pansyt és Dracot is…

-         Aurora! – kiáltotta lányának.

-         Mondjad anya! – Aurora folytatta a kis ételdarabok elhelyezését az etetőkben.

-         Beszélni szeretnék veled lányom, rám néznél? – Aurora mindig ilyen volt. Alig lehetett a pillantását látni. De hát ő már megszokta. Vajon Deimos mit érezhet? Aurora lecsapta a kosarat és anyjára nézett.  – Azon gondolkodtam, hogy felfogtad-e a tényyt, hogy te menyasszony vagy – tette keresztbe a karját Vanessa.

-         Igen tisztában vagyok vele. De ha nem lennék ,akkor is van, ami emlékeztessen rá – Aurora lerántotta a kesztyűjét, s a fényben megcsillant az arany Malfoy-jegygyűrű.

-         Örülök. Tudod eszembe jutott, hogy én milyen voltam, amikor menyasszony voltam – ült a legközelebbi farönkre Vanessa. Aurora ismét a kosárral volt elfoglalva. – nagyon boldog voltam, a fellegekben jártam, egész nap mosolyogtam, és szinte repültem a vőlegényem karjaiba ha megláttam – Aurora összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit. – És nagyon sokat voltam kettesben a vőlegényemmel és nagyon boldog voltam. – Aurora lábujjhegyen állva igazgatta a madáretetőt. – Megcsókoltátok már egymást?

-         Mit?  - Aurora döbbenten fordult meg és anyjára meresztette a most smaragdosan szikrázó haragoszöld szürkés szemeit.

-         Tudod…

-         Igen tudom mi a csókolózás! – nézett sértetten anyjára, s visszafordult a madáretetőhöz.

-         És?

-         A felesége leszek, akkor majd azt tehet velem amit csak akar nem?  - morogta Aurora.

-         Talán tényleg nem beszélgettem erről sokat veled, pedig kellett volna. Az ilyesmit nem csak azért teszik az emberek, mert kell, mert kötelesség, hanem mert vágynak rá.  – Aurora abbahagyta a madáretető igazgatását, s leeresztette a kezét. – Még soha nem vágytál arra, hogy Deimos…

-         Nem – zárta le Aurora. S gyorsan elmenekült a következő etető felé. Vanessa kapkodta utána a lábait.

-         És gondolod, hogy azért mert te nem, attól, még Deimos sem? – lihegte a nyomában Vanessa. Aurora a szűz havat figyelve gondolkodott. Hát igen. Az, hogy benne meg sem fordult ez, sőt nem is mert erre az ismeretlen dologra gondolni az még nem zárja ki, hogy a fiúban ne fogalmazódtak volna meg ilyesfajta…vágyak. Rémülten harapta be az ajkát. S megijesztett őzként kapkodta a szemét a hóban ide- oda. Félősen kapkodott levegő után. Vanessa lány a vállára tette a kezét.

-         Ettől nem kell megijedned, Aurora, ez az élet természetes rendje. És elveszni a szerelemben és egymásban csodálatos érzés… - mosolygott Vanessa.

-         De nem érted, hogy én nem vagyok belé szerelmes! – suttogta tehetetlenül Aurora, s a szeme könnybe lábadt.

-         Miért, adtál neki lehetőséget, hogy egy kicsit is megszerettesse magát veled?  - kérdezett vissza Vanessa.  Aurora eldobta a kosarat és futásnak eredt. Vanessa a lánya után szaladt. – Oylan vagy vele mint egy jéghegy. Egy kicsit sem engeded közel magadhoz Aurora!- kiáltotta a lánya után, s feladta, nézte, hogy lánya a saját félelmeitől szalad…