A Carrow- kastélyban már várták. Friss margarétacsokorral érkezett. Harmatos, enyhén nedves rózsaszín és hófehér margaréták. Aurora szemlesütve vette át a csokrot. Mint mindig egy lélegzet a csokorról, hogy érezze a növények illatát, s a vázába helyezte a virágokat. Sokáig rendezgette. Deimos várakozva nézte a félős mozdulatokat. A tükörben pontosan látta a lányt szemből is. Aurora csak a virágokat igazgatta, a szeme most is csak egészen kicsit látszott. Szürkéskék nedves szemek. Sűrű szempillája lebegett, ahogy a csokrot szemrevételezte. Visszafordult, s Deimos anyja ajándékát is átadta. Aurora felnyitotta a dobozt, s fülig vörösödött. Na tessék, most már egyáltalán nem látni a szemét! Aurora gyorsan lezárta dobozt, s idegesen topogott. Deimos meglepődve látta, hogy ma nincs tea. Nem tudja finom mozdulattal a teázó-asztalhoz invitálni. Deimos várakozva nézte a lányt.

- Úgy tudjuk tudsz zongorázni – suttogta halkan Aurora, s a jegygyűrűjét forgatta az ujján. – A változatosság kedvéért ha van kedved…

- Szívesen – hajolt meg előzékenyen Deimos.  – Merre? – Aurora kinyitotta a szárnyas ajtót, s átvonultak a zeneszalonba. Messze nem volt olyan méretes, mint a Malfoy zeneterem, de barátságos volt. Lányos. Hófehér zongora volt.  Széles zongoraszéket állítottak mellé. Deimos már sejtette, hogy abban a különleges élményben részesülhet, hogy húga, anyja és apja után, végre a menyasszonyával is játszhat négykezest.  Enyhén megemelte a szemöldökét, de nem szólt semmit. A mély regiszterekhez ült, hogy Aurora a jobbjára kerüljön. Aurora leereszkedett mellé a zongoraszékre. Kínosan ügyelve arra, hogy a testük ne érjen össze. Deimos már megszokta, hogy ha nem apja ül a zongoránál, akkor ő kezeli a pedálokat, s így már most is kisajátította őket. Aurora csak zavartan babrált a kottákon. Anyja lépett a zeneszalonba.

- Igazán kellemes változatosság igazam van? – mosolygott Vanessa, s gyorsan átcserélte a kottát. Aurora maga választotta az előző négykezest, bizonyos okoknál fogva azonban Vanessa tudatosan más kottát tett a kottatartóra.  – Nem is zavarok tovább – Vanessa szellemként siklott ki a zeneszalonból kettesben hagyva a fiatalokat. Aurora tanácstalanul méregette a kottaképet. Deimos futólag ismerte a darabot. Közepes nehézségű, de meglehetősen provokatív darab. Eredetileg zongoratanulóknak játékos kottának szánták. A darabot ugyanis változó szólamokkal kellett játszani, és az alsó szólamok átcsúsztak a felsőbe és fordítva. Grainne-el sokat játszotta ezt. Főleg azért, mert jókat nevettek, ahogy a kapkodásban összeakadt a karjuk. Grainne kedvelte ezt a sorozatot, s minél gyorsabb ütemet diktált, hogy a fürgeségüket gyakorolják. Na és azért is mert Grainne hangszere mégiscsak a hárfa maradt. Ezt a darabot pedig jól és könnyedén játszotta. Deimos kíváncsian várta a mindig félős Aurora, hogy fogja leküzdeni a szemérmét és hogy oldja meg a helyzeteket. Vanessa tudatosan döntött ez mellett a kotta mellett. Deimos maga is bizonytalankodott. Aurora előre rettegett ettől a perctől. Hogyan kezdjék el a darabot? Elvégre egyszerre kezdenek. Ujjait már a billentyűk felé helyezte, s várakozóan pislogott a kottára.

- Khm. Akkor talán…

- Talán te – suttogta halkan Deimosnak. Deimos biccentett, s ő adta meg a mérőt. Átlag közepes tempót választott. Aurora idegességében elfelejtette leütni az első akkordokat. Elvörösödött. Deimos gyorsan mentegetőzött.

- Biztosan rosszul számoltam. Vagy furcsán. Semmi baj. Akkor újból – várakozóan nézték a kottát. Deimos beszámolt, Aurora végre jól vette át a ritmust és az első soron lassan túlhaladtak. Az átívelő karöltő dallamok gyorsan közeledtek. Aurora ujjai nyirkosak és nedvesek lettek. Deimos lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Ütemvég. A következő ütemben mindenképpen át kell nyúlnia Aurora felé, ha nem akarja megszakítani a dallammenetet. Meglepődve nyitotta ki a szemét, akadálytalanul és…csalódottan állapította meg, hogy érintés nélkül érte el a  billentyűket ,viszont a felső szólamok közül az egyik hiányzott. Aurora tehát inkább lemondott a saját szólamáról, csak hogy Deimos átjöhessen az ő regisztereihez, persze úgy, hogy ne kelljen hozzáérnie. Deimos csalódottan haladt tovább a kottasoron. Aurora szemlesütve csak a maradék szólamát vitte egy kézzel. Nem akart leállni, vagy rákérdezni, hogy miért. Nem kellett hozzá magyarázat. Aurora kerüli az érintését. Még így is. A szürke szemekben ismét szomorúság fátyolozódott. Végtelen lehangoltság. Ez a fajta tiltakozás az érintése ellen…ez már egyenesen sértő kezd lenni. Bántó, és ha azt hitte a teázás lesz a szenvedései fő területe, akkor rá kellett jönnie a zene épp annyi szenvedést okozhat.  Oktávugrás. Még eggyel feljebb. Deimos akaratlanul, de hogy elérje a billentyűket karjával súrolta Aurora mellét. A lány szinte azonnal felpattant a zongoraszékről. Deimos elvörösödött.

- Elnézést!- nyögte zavartan. Aurora nem szólt semmit, de összekulcsolta a mellei előtt a karját és a zongora másik végébe menekült. Deimos tehetetlenül maradt a zongoránál. Fájdalmas kifejezéssel az arcán Aurorát nézte, de a lány nem is mert ránézni. Most még inkább nem merte rá emelni a pillantását.  – Nem volt szándékos – simította át zavartan a kiválóan hangolt zongora billentyűit Deimos. Aurora csak félősen rázta a fejét. Nem szólt még így sem. Nem kiabált. Nem háborodott fel. Pedig már az is jobb lenne, mint ez a csend. Ez a szótlan hallgatása. Deimos fásultan és kiábrándultan ütötte le a billentyűket. Minden fájdalmát átadta a hangszerbe. A zongora sírta el az ő bánatát, mert neki is sírni volt kedve. Van ennek értelme? Anyja is ezt kérdezte. Alig néhány órája. Deimos a szeme sarkából a lányt figyelte aki szemlesütve lehajtott fejjel a zongora szélén csúsztatta az ujjait. A finom előrehulló egyenes vörös hajzuhatag. Mélyszín… erdőszín. Mint az ősszel lehulló nedves mélybordó falevelek. A fehér bronzos bőr, azok a megfejthetetlen szemek. Tetszett neki ez a lány. Igazán magának sem merte beismerni, de azért ragaszkodik ennyire hozzá, mert megszokta a csendességét, a nyugalmát, a halk szavát, Aurora, aki néha már a bosszantásig hallgatag. De különlegesen szép, és talán ez a visszafogottság teszi még szebbé. Meg akarta ismerni. Hogy megtörve a hallgatását, beengedje magához. A saját világába. Abba a titokzatos világba a hallgatás mögé. Ehhez a fájón sajgó szomorúsághoz pontosan illett Aurora. Az ősz. Őszi hajnal ő. Az ősz képviselője, a színek, a hangulat, a halk suttogó őszi szél. S Deimos még önmagán és megdöbbenve tapasztalta már hosszú hetek óta, hogy kívánja ezt a lányt. Nem csak szellemileg, de testileg is. A vékony, karcsú finom testet, a mély bölcsességet rejtő magas homlokot. S az egyedivé formáló kiugró arccsontot. Nem értette, hogy hogy és mikor jött rá lassan ez a…szerelem. Szerelem? Nevezheti annak? Rémülten szembesült most itt ezzel, most ,hogy végre megérinthette futólag  az apró, gömbölyű formát ,amit már annyiszor látott, de megérinteni esélye sem volt.

- Aurora! – halkan szólította meg, félt, hogy tovább röppen mint egy madár a következő ágra. Halk sóhaj. – Miért? Már kérdeztem ezt. Régebben. Az eljegyzésünk napján. Most újra megkérdezem, most, hogy a hivatalos eredeti esküvőnk napja közeledne. Hiszen ezen a nyáron a feleségem lettél volna ,ha nem halasztjuk el. Szerinted jól van ez így? Csaknem egy éve ismerjük egymást. De a formális beszélgetésen kívül egy szót sem váltottunk. Nem nézel rám… nem érhetek hozzád. Elfogadom és tiszteletben tartom a szemérmességed. De ha nem akarsz a feleségem lenni mond meg, ne másnak ,elég ha nekem. ÉS ne kínozzuk egymást. Vagy úgy gondolod, ha Malfoy vagyok akkor szívem sincs? Lelkem sincs? Kivel azonosítasz engem? Voldemorttal, anyámmal? Egy márványszoborral? A márvány is könnyezik a környezet hatására Aurora! – Deimos hangnemet váltott, s egy ideig csak a dallamvezetésre figyelt. A szürke szemek kutatva keresték a lány tekintetét. – Adj egyetlen választ. Egyetlen szót. Bármit. Hogy értsem, hogy miért? Miért ez az elutasítás? Valaki …más…akibe szerelmes vagy? – nézte homlokráncolva Aurorát. A lány hevesen intett nemet a fejével. – Akkor? Egyszerűen csak miattam? Én vagyok az ,akit nem akarsz? Vagy mondj már bármit könyörgöm, de ne hagyj ebbe az értelmetlen kétségbe. A haldokló állatnak is megadják az utolsó rúgást! – nem kiabált.  De a kétségbeesett kiáltás benne volt a hangjában. Deimos döntött. Itt nincs értelme küzdenie.  – Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy egy kicsit is, de megkedveljük egymást. Hogy megkedvelj… engem. Sajnálom, hogy nem igazán sikerült – elfutotta a szemét a könny. Ennek nincs értelme. És meddő erőlködés az egész. Deimos felállt a zongorától. Fáradtan temette a kezébe az arcát, majd megdörzsölte a homlokát. – Elnézést, ha a terhedre voltam a jelenlétemmel ebben az időszakban. Ígérem nem fordul elő többé – hajolt meg Deimos. Részéről már lemondott erről az egészről. Ezek a találkozások már nem folytatódhatnak úgy hogy ne fájjanak neki. A lelkének. És ő ezt képtelen elviselni. Ha kell anyjával is szembeszáll, de nem hagyja magát és Aurorát gyötörtetni ebben a házasságban. Az ajtó felé vette az irányt, de Aurora az ajtóhoz sietett, s elállta az útját.  Deimos megtorpant. De Aurora csak remegő ajkait harapdálta. Deimos kikerült, hogy az ajtóhoz érhessen, de a lány megállította  a karjánál fogva.

- Nem akartalak megbántani, én … keresem a szavakat, de nem tudom elmondani, hogy miért – halk suttogás. A vizenyős szürkéskék szemek egy pillanatra találkoztak a nedves szürke tekintettel. AZ első, hogy Aurora magától érinti meg. Deimos sokáig nézte a lány arcát, a harapdálástól vörös száját, nem is tudta milyen erő húzta le a fejét, hogy a lányhoz hajoljon. Aurora az utolsó pillanatban kapta el a száját csók elől.  – Ne! – rebegte ziháló mellkassal. Nem tudott hátrébb lépni, mert Deimos keze a derekánál fogva tartotta. Csak tehetetlenül állt elfordított fejjel. Deimos másodperc késéssel engedte el a lányt, s elsietett a Carrow-kastélyból. Fel sem fogta, hogy majdnem. Megcsókolta a lányt. Nem tudatosan tette. Nem is akart ilyesmit. Azt sem tudta, hogy került a lány a karjai közé. Az intimitástól azonban Aurora gyorsan elhúzódott.  Harcolt önmagával is. Az egyik énje akarta, a másik nem. De mégis az álmai kerekedtek felül, hogy nem tudta visszafogni magát. Meg akarta érinteni, ha csak egy pillanatra is, de érezni, ahogy Aurora derekát öleli. A menyasszonya. S Aurora még azt sem engedi, hogy megcsókolja. Fázósan dörzsölte a karjait, ahogy felfelé sietett a Malfoy kastélyban.

-         Mesélj mi volt ma? – Falco lépett be. - Úgy járkálsz, mint aki kísértetet látott. Legyilkoltad? – nevetett fel Falco.

-         Teljesen össze vagyok zavarodva – Deimos ledobta a talárját. – Most már fogalmam sincs hányadán állunk.

-         Ma kivételesen letámadott? – kacsintott Falco.

-         Nem. Bolond! – nézett rá sötéten Deimos. – De ha lehet még jobban elvesztem a dolgokban. Nem tudom mit akar, nem tudom miért, és nem értem azt sem, hogy én mit érzek és mit akarok.

-         Én mondom neked az a nő veszélyes. Össze vissza zagyválta a fejedet – ingatta a fejét Falco.

-         Az egyetlen amit tudok, hogy most szünetet akarok. Át akarom gondolni ezt az egészet, mert tovább nincs értelme ezt így folytatni.  – Kihúzta a pálcáját az övéből és a park felé indult.

-         Tudom, mit akarsz. A szobraid sajnos nem oldják meg a problémáidat! – kiáltott utána Falco.

-         De legalább őket megértem – kiáltotta vissza Deimos.

Ugyanebben az időben Aurora a frissen kapott ajándékát nézegette. Kivette a keretből a képet és a kezei között forgatta. A hátoldalán dőlt betűkkel írták a hivatalos sorokat: „Szeretettel vőlegényedtől! Deimos Malfoy.” Az íróasztalra borulva nézte a réten szaladó szőke kisfiút, s bár nem tervezte, álmaiban mégis megjelent a szaladgáló szőke kisfiú képe.