Behunyt szemmel tűrte a lökéseket. Deimos a vállára vette Aurora lábait, s pihegve folytatta a műveletet. Csendben teltek a percek, az apró moccanásokat még a baldachin könnyű függönye sem érzékelte. Aurora észre sem vette mikor ért véget az egész. Deimos a fésülködőasztalhoz ülve simította, rendezte a tincseit. Aurora lejjebb csúszott az ágyban, s magára húzta a takarót. Deimos a szürkéskék tekintetet kereste. Ahogy találkoztak nekiszegezte a kérdést:

-         Fájt igaz? – nemleges fejrázás. – De nem volt kellemes – Aurora lesütötte a szemét. Deimos  az ablakhoz állt, hogy lássa a szoborpark alakját.  Sejtette, ez az egész testhelyzet kényelmetlen lehet, hiszen a méhe  teljesen előrenyomódik és összepréselődik, de így nagyobb az esélye a fogantatásnak. Deimos keresztbe tett karral állt az ablaknál, a parkra nézve. A hajnal első sugarai világították meg a szobor könyökét. Ott csillogott a kövön. Nem is figyelte, hogyan kúszik fel a fény, egészen a kastély falára. Aurora elaludt. Gwen érkezett a reggeli szelénadaggal egy tálcán. Deimos elhúzta a száját, de felhajtotta a forrásvizet. Gwen hangtalanul tűnt el.  Aurora csendesen sietett át a fürdőbe. Ismét teszt. Ismét tudják, hogy milyen eredménnyel. Már nem is kérdezi. Nem akarja látni a bús fejrázást, az értelmetlent, a felfoghatatlant, hetek óta űzik ezt a tortúrát és mégsem. Már a héten a közös étkezésekre se mentek le. Egyszerűen kínos volt a Malfoy-család előtt pirulni. Az egész napjuk a gyermekáldás körül telt több hónapja. Aurorának csaknem egész nap feküdni kellett. Kedvetlenül tengették a napjaikat. S a korábbi rövid időszak, amíg élvezték az együttléteket, az is gyorsan elszállt. Precízen ügyeltek arra, hogy megfelelően végezzenek mindent. Kényszerből bújtak ágyba, és kezdtek neki minden éjszaka ugyanannak a szertartásnak.

-         Nem jössz vissza az ágyba? – kérdezte halkan Aurora.

-         Most nem – felelte csendesen Deimos. Ugyanaz a kérdés és ugyanaz a válasz. Sokszor hangzott el ez után a reggel után. S végül már fel sem tették a kérdést.

A számonkérés napja azonban közeledett. Deimos tudta, hogy előbb vagy utóbb, de anyja nem várat a kérdéssel. Tartott ettől a beszélgetéstől. A közös étkezéseken nem találkozhattak, Deimos amennyire tudta kerülte is. De Pansy Malfoyt nem olyan fából faragták. Hivatalos formát adott ismét a találkozásnak. Gwendolyn hozta az üzenetet, hogy anyja várja a dolgozószobájában. Vezetői parancs. Aminek eleget kell tenni. Deimos kedvetlenül, de elindult anyja lakosztálya felé. Már ott állt anyja előtt, de Pansy nem reagált. Sietősen kapkodóan írt, fel sem nézett. Deimos megköszörülte a torkát.

- Ülj le fiam! – rövid türelmetlen mondat, Pansy csak foghegyről vetette oda. Deimos leült. Pansy  lendületesen kanyarította a pergamen végére az aláírását. Meglengette a pergament a levegőben, hogy száradjon a tinta, s közben felnézett a fiára.

- Nem kaptam értesítést Deimos! – húzta fel a szemöldökét Pansy, s hajtogatni kezdte a levelet.

- Miről értesítettelek volna? – kérdezte halkan Deimos.

- Jó. Tehát a három hónap eredmény nélkül telt el, ha jól értem.

- Nem megyünk kivizsgálásra – vetítette előre Deimos.

- Összehívom a konzíliumot – nyomta a pecsétet a viaszba Pansy.

- Minek? – lebbent a kérdés.

- Hogy újabb javaslatokat írjanak össze – magyarázta Pansy.

- Anya semmi szükség a konzíliumra! Nem érted?! Már egy hónapja hozzá sem értem Aurorához! Elegem van ebből! Hogy mindent elődiktálás szerint kell csinálni! Hogy is eshetne teherbe, amikor már kedvem sincs ahhoz ,hogy lefeküdjek a feleségemmel? – lökte fel magát Deimos és szikrázó szürke szemekkel nézte az anyját. – Belefáradtunk ebbe! És elegem van abból, hogy minden reggel Gwen ébreszt, hogy ugyanúgy kell minden napomat végigvinni. Anya, nekünk már nincs is kedvünk ehhez az egészhez. Ez már kínzás! Tégy, amit akarsz, csak a magánéletüket hagyjátok már békében! – nedvesedtek a szürke szemek. Deimos felrántotta az ajtót s elszaladt. Pansy szomorúan nézett a fia után. Fáradtan borult az íróasztalára. Tudta nagyon jól, hogy nincs mit tenni. Deimos nem hozta az örömhírt egyetlen nap sem. Mit tegyen? Mit tanácsolhatna a fiának? Ő maga. Nem a konzílium, nem a bájitalok, hanem ő, az anyja. Hiszen érezte fia minden rezdülését. Tudta, nagyon jól, hogy megkeseredett, hogy kedvetlen, lehangolt és ami volt életkedve azt is elvették tőle. Nem volt kérdés, hogy hová ment Deimos. Ugyanúgy tudta, mint Draconál. Mély sóhajjal eredt a fia után. A folyosón az ezüstszín talárban bizonytalanul lépkedő Aurorával találkozott. Pansy szomorúan mosolygott. Nem. Nem neki kell a fia után mennie.

- A szoborparkban van – mondta egyenletes nyugodt hangsúllyal. – Mond meg neki, hogy holnap elutaztok – Aurora lesütött szemmel bólintott. Pansy rájött, hogy mi az, amit javasolna a fiának. Ugyanazt, amit ő maga is tett annak idején. Kilépni a Malfoy-birtok, a család, az anyós fullasztó légköréből. És fellélegezve itthagyni mindent. Maguk mögött. Deimoséknak is erre lenne szükségük. Ahol nincs rajtuk a teher, a nyomás, hogy a család, a halálfalók várják az örököst. De nem a londoni Ametiszt villát javasolja. Az az övék. Dracoé és az övé. Dracoval már beszéltek korábban erről, és kiválasztották a távoli Malfoy kézben lévő területet. Ami tökéletes kell, hogy legyen Deimosnak. Nézte a szoborpark felé igyekvő Aurorát, s Pansy halvány mosollyal engedte útjának a baglyot.

Zaklatott volt. Kapkodva indította el a talapzatról a szobrokat. Az egyik máris átpengette a mandolinját. Deimos könnyes szemekkel nézte a szobrokat, ahogy egymás karjába adják. Az egyik a válogatott virágcsokra közül már lelkesen keresgélte Deimosnak a százszorszépeket. Meleg mosollyal nyújtotta át ,s Deimos szemét törölgetve vette el.  Minden szobor megelevenedett, s Deimos elégedetten haladt művei között. Két szobor közre fogta, s  együtt haladtak tovább a parkban. Sejtelme sem volt, hogy közel egy éves házasságuk alatt Aurora először látja Deimost a szobrai körében. Deimos, aki kiskora óta a szoborparkba menekült, aki itt nőtt fel, aki mindig ide vonult el, ahol többnyire egyedül időzött, magányosan, elgondolkodva, s erőt merítve a rokonok szobrai között sétálva. A hold fénye világította meg az elvarázsolt szoborparkot. A háttérben már táncoltak valami régi középkori táncot lejtettek a szobrok, s egy szép ruhás aranyhajú lány nevette körbe Deimost. Fiatal volt, s gyöngyöző a nevetése. Grainne? Vagy legalábbis egy hozzá hasonló néhány száz évvel korábban élő rokon. Deimos sokszor csak a padon ülve nézte a szobrokat, ahogy megelevenedve ropogtatják kőcsontjaikat, s mégis szinte látni lehetett a színüket az érzéseiket, ahogy ezt az aranyhajú lányt is, aki könnyedén szökkent vékony lábain. Kedveskedve simította át Deimos szőke tincsét, s hűvös csókot nyomott Deimos sápadt arcára. Deimos éppen ekkor vette észre a holdfényben ezüst ruhában közeledő Aurorát. Aki tátott szájjal nézte a szobrokat, s a szobrok közt Deimost. Sokat hallotta, hogy Deimos a szoborparkban van, de elképzelni sem tudta, hogy mit csinálhat a parkban annyi ideig. Most láthatta, hogy Deimos társaságot keresett a szoborparkban. Megnyugtatást, és hangulatot. A szobrok közt, akik szerették, akik közt soha nem érezte kellemetlenül magát, akik hálásak voltak ,hogy újra éledhettek, arra a néhány órára, amit Deimossal töltöttek. Mintha mindig is Deimosra vártak volna, aki feloldja őket kínzó egyhelyben állásuktól, aki megengedi nekik, hogy lelépjenek a talapzatukról, akivel játszhattak, táncolhattak, nevethettek, és felidézhették a régi emlékeket a rég letűnt korokat, amiben éltek. Csillogott rajtuk a holdfény, a szépen faragott íveken, megvilágította a megélénkült arcokat. Deimos elhúzódott a szoborlánykától, s Aurora kikerekedett csodálkozó szürkéskék szemeibe nézett.  A szobrok utat engedtek Aurorának, s közben meg-megnézték a váratlan jövevényt.  Deimos nem mozdult. Figyelte Aurora félős lépteit, ahogy időnként egy-egy szoborra pislant, majd félszegen elé lép.

-         Anyukád mondta, hogy itt vagy – suttogta erőtlenül.

-         Gyakran szoktam ide jönni ,de hát tudod – mosolygott Deimos.

-         Csak nem gondoltam, hogy ezért – nézett körbe Aurora. A szobrok diszkréten hátrébb húzódtak, s csendben hallgatták a mandolinozót.

-         Ők nem követelnek tőlem semmit. Régen minden este kijöttem hozzájuk – nézett végig a szobrokon Deimos. – Ma már kevesebb idő jut rájuk.

-         Miattam – Aurora zavartan tördelte a kezét.

-         Nem elvesztegetett idő – mosolygott Deimos.

-         Dehogynem – hajtotta le a fejét Aurora.

-         Nekem nem tűnik annak – suttogta rekedten Deimos. A szájához emelte felesége kezét.

-         Sajnálom, hogy ennyi gondod van velem – súgta Aurora.

-         Nem veled. A gondok a Malfoy-tradíciókból erednek, abból, hogy a halálfalók vezetése a mi családunk kezében van.

-         S abból, hogy arra se vagyok képes, amire bármelyik másik nő képes lenne – gyűrögette a szoknyáját Aurora. Deimos magához húzta a feleségét, s belélegezte a hajából érkező kasmírillatot.

-         Jaj Aurora! – suttogta a mélyvörös hajfüggönybe. – Holnap utazunk tudod? – Igenlő bólintás. – Tetszeni fog a környék. Láttam anyám éppen a levelet írta, előkészítik holnapra a vadászházat. Jól sejti. Talán tényleg egy kicsit távol kell lennünk tőlük, ettől az egésztől, ahol nem sürgetnek minket, ahol senki nem kérdez rá, hogy hogy állunk, hogy miért nem haladnak a dolgaink. Ahol csak mi ketten leszünk – megemelte Aurora állát, s a szájához nyomta az ajkait. – Jó lesz nem? – Aurora behunyt szemmel bólintott.

-         Hiányozni fog a parkod igaz? – kérdezte halkan.

-         Hát igen – nézett a szobrokra Deimos.  – De van amiért megéri itt hagyni őket egy időre.

-         Érdemes?

-         Persze. Kicsit megismerjük jobban egymást. Nem ebben a feszes légkörben, a közös étkezésekkel, hanem tényleg csak kettesben – magához szorította Aurorát. – Elgszívesebben az egész parkot magammal vinném. De ők szeretnek itt lenni. Nem lenne szívem elrángatni őket.

-         Éreznek?

-         Hát persze – Deimos a legközelebbi szoborhoz lépett és a kőszobor mellkasára tette a tenyerét.  – Itt dobog a kőszívűk, amely meleg, a kő is melegszik. Érez. Az én szobraim élnek. Nem közönséges szobrok. Igazán élők – nevetett rájuk Deimos. – Hiányozni fogok egy kicsit? – a szobrok szomorúan bólogattak. – Ti is nekem – simogatta meg a kőszobrokat Deimos. – Menjünk. Holnap délelőtt már a vadászházban akarok lenni – átkaolrva Aurora derekát indult végig a szoborparkon, s visszaállította a szobrokat a helyükre. Hosszú időre vett búcsút a parktól, hogy távol a Malfoy-kastélytól Aurorával kettesben legyenek, az oly nagyon áhított és várt fiú fogantatásának érdekében. Csendesen mosolyogtak össze, ahogy a park végére értek, s a másnapi utazásra gondoltak.